Forrás: ÉS

Daniel Libeskinddel Váradi Júlia készített interjút

A világ egyik legismertebb és legelismertebb építésze Daniel Libeskind. Egyedülálló építészeti látásmódja magyarázza azt a nemzetközi érdeklődést, amelynek köszönhetően számtalan nagyváros fontos épületeinek tervezésére kapott megbízást. Ő tervezte a berlini és a San Franciscó-i Zsidó Múzeumot, a manchesteri Birodalmi Hadtörténeti Múzeumot, a londoni Victoria and Albert Museum kiegészítő épületét, a Brémai Filharmonikusok koncerttermét, a tel-avivi Bar Ilan Egyetemet és a 2001. szeptember 11-i terrortámadásban lerombolt New York-i Világkereskedelmi Központ helyett tervezendő új épületegyüttesre kiírt nemzetközi pályázatot is ő nyerte. Egy építészeti konferencia résztvevőjeként járt nemrég Budapesten.

– Hányszor járt már Budapesten?

– Legalább háromszor, de ezt nagyon kevésnek tartom, mert szeretem ezt a várost. Szerintem ez az egyik legszebb európai város, rendkívül izgalmas, érezhető a történelem markáns hatása. Az nagyon fontos, hogy egy város ne titkolja el a történelmét. Itt jól látszik, hogyan és milyen rezsimek követték egymást.

– Ettől szép tud lenni egy város? Nem az számít, hogy milyenek az épületek, milyen az utcakép, milyen arányok határozzák meg a városképet?

– Egyáltalán nem hiszem, hogy egy-egy rosszabb épület vagy csúnyább utcakép alapján ítéljük meg, hogy egy város tetszik-e vagy sem. Sőt, szerintem nincs is olyan, hogy csúnya ház, csak talán nem illeszkedik elég jól a környezetébe. Budapesten nekem épp az tetszik, hogy sok olyan része van, amelynek egységes a stílusa, és egy ilyen városrésznek nagyon jó a kisugárzása. Például milyen gyönyörű az a széles út, amit, ha jól tudom, a XIX. század végén építettek, és egy szép nagy térre vezet.

– Az Andrássy útra gondol és a Hősök terére. Igen, az valóban egységes. De sokan azt kifogásolják, hogy a modern építészeti alkotások egyrészt rosszak, stílustalanok, másrészt nem is illeszkednek a környezetükhöz. Erről mi a véleménye?

– Lehet, hogy ebben részben igazuk van azoknak, akik így látják, de láttam ellenbizonyítékokat is, bár az is igaz, hogy nem igazán emlékezetesek a mai budapesti épületek. Kevés bennük az ötlet.

– Ön zsűritagként részt vett az – azóta meghiúsult – budapesti kormányzati negyedre kiírt pályázat elbírálásában. Talán tudja, hogy ebben a pillanatban az ügy lekerült a napirendről, a közeljövőben biztosan nem épül meg sem a nyertes pályázó épületegyüttese, sem másé. Mégis érdekelne, hogyan látta, milyen volt az első magyarországi nemzetközi építészeti pályázat színvonala?

– Először is fontosnak tartom elmondani, hogy számomra milyen nagy megtiszteltetés volt – ezt komolyan mondom -, hogy részt vehettem a zsűriben. Ugyanis Budapestet nagyon fontos városnak tartom, így azt a hírt is nagy izgalommal és örömmel fogadtam, hogy a város közepén egy ilyen jelentős komplexum épülhet, amely szerintem a környező országok fővárosaira is nagy hatással lehetett volna. Hogy miféle politikai konstellációk és meggondolások állnak a jelenlegi helyzet mögött, azzal én nem foglalkozom, de azt sajnálom, hogy nem fog megépülni, mert óriási építészeti lehetőség akár a szakma, akár a város számára.

– A tervekről mi volt a véleménye?

– A zsűri mindig demokratikusan működik. Sohasem egyetlen zsűritag véleménye a mérvadó. Hosszas vita után dőlt el, de végül is egyezségre jutottunk.

– Ez nagyon diplomatikusan hangzik.

– Nézze, a zsűritag és az építésztervező között az a különbség, hogy az egyik elbírálja a másik munkáját. Ebben az esetben az én feladatom nem az volt, hogy kitaláljam, milyen legyen az új épületegyüttes. Amit végül is elfogadtunk, szerintem jó terv volt. Az is igaz, hogy nem durrant hatalmasat, nem robbantotta volna föl a jelenlegi budapesti városképet, hanem csöndesen, valamelyest minimalista módon, szépen és okosan illeszkedett volna a környezetéhez. És bár voltak ennél izgalmasabb tervek is, de a zsűrinek objektívnek és visszafogottnak kellett lennie.

– Mit gondol, ennek a városnak nem lenne szüksége valami nagy, bombasztikus építészeti ötletre, amely meg is valósítható, és amely jelképévé válhatna a modern Budapestnek? Mert ma egyre többen gondolják így.

– Minden városnak szüksége van néhány bombasztikus ötletre. De ha egyszer nincs ilyen, azt nem lehet és nem is kell erőltetni. Egy markáns épület sohasem öncélúan születik. Ha van rá valós igény, van megrendelő és főleg jól körvonalazott igény, akkor esélyes az ilyesfajta építészeti “nagy dobás”. De önmagában csak azért, hogy legyen már végre valami feltűnő épület a városban, nem valószínű, hogy megszületik valami jó dolog.

– Ön arról híres, hogy a világ nagyvárosaiban, Berlintől Londonig, New Yorktól Szingapúrig igazán látványos, úgymond bombasztikus építészeti alkotásokat hozott létre, amelyek megmozgatták a közvéleményt, sőt, az adott városok építészeti gondolkodásmódját is. Ez eleve szerepelt a szándékaiban, amikor megtervezte híres épületeit?

– Az építészet nézetem szerint a művészet egyik ága. Még ha ezzel némelyek vitatkoznak is. Természetesen csak a magam nevében tudok beszélni, de az magától értődik, hogy amikor nekifogok egy új épület tervezésének, olyat akarok létrehozni, amely maradandó, érdekes, újszerű gondolatokat ébreszt, tehát nem egyszerűen csak épület, hanem valóban művészeti alkotás. Olyan, amely a város színvonalát emeli, aminek lehet örülni és lehet benne gyönyörködni. És persze olyan, amilyen még nem volt! Annak nincs értelme, hogy az ember ismételje önmagát. Egy festő sem festi meg ugyanazt a képet kétszer.

– De sok olyan építészről tudunk, aki az egyszer már bevált megoldást újra és újra alkalmazza.

– Hát persze, mert nem vagyunk egyformák. Neki az okoz örömet, nekem pedig az új. Sokan nehezen tudnak kiszabadulni a divat követelményei alól. Úgy érzik, ha nem követik egy újonnan kialakult divat elvárásait, nem lesznek elég menők. Én meg nem foglalkozom a divatokkal.

– Amikor a tervezőasztalhoz ül, hogy nekifogjon egy új munkának, mit tart a legfontosabbnak, mi az, amit először végiggondol?

– Először is nem ülök a tervezőasztalomnál, hanem rendszerint ide-oda rohangálok, mialatt nekiállok egy terv előkészítésének. Én sokadmagammal dolgozom, és így állandó vita, eszmecsere, hangos véleménynyilvánítás során születik meg egy-egy új gondolat. Az első és legfontosabb, amit minden esetben jól meg kell vizsgálnunk, az maga az élet. Az építészet nem elsősorban a betonról, a tégláról vagy az üvegről szól. Hanem azokról az emberekről, akik az építendő házakban élnek. Az építésznek, amikor tervezni kezd, épp ezért nincs fontosabb dolga, mint hogy azt vizsgálja, kik hogyan élnek vagy akarnak élni azon a helyen, addig hogyan éltek, milyen életstílus határozza meg azt a környezetet, amely számára az új épület vagy épületegyüttes elkészül. Minden egyes épületnek lelke kell hogy legyen, értelmezhető tartalma.

– Mondana erre példát?

– Nagyon egyszerű. Képzeljük csak el, milyen erős jelentése van egy-egy templom vagy zsinagóga formájának, méretének, kisugárzásának. Vagy az egyiptomi piramisok hogyan hatnak az emberre…

– Ma is vannak ilyen nagy hatású építészeti alkotások? Vagy talán a mai építészet sokkal inkább a materialista, pragmatista világot tükrözi?

– Nincs ellentmondás a gyakorlatias gondolkodás és az elméleti tartalom között. Sőt, én úgy érzékelem, hogy ez a mostani kifejezetten jó időszak az építészet szempontjából. Mostanában például egyre inkább megszűnőben van az a korábbi építészeti és városfejlesztési koncepció, amely a mennyiségre koncentrált, azt vallva, hogy az embereknek csakis az a fontos, hogy legyen hol lakniuk, mindegy, hogy milyen külső formával és belső tartalommal rendelkező épületben. Ma már erre a durván gyakorlati szempontrendszerre egyre kevesebb a példa, az esztétikai igények felerősödőben vannak.

– Azt hiszem, arra, amit az imént mondott az épületek lelkéről, a berlini Zsidó Múzeum igazán jó példa. Olyan hatással van az emberre, mint egy különösen erős és szép zenemű. Belülről is átjárja és megrázza az embert. Talán naivnak fogja tartani a kérdésemet, de mit gondol, ahhoz, hogy ez a múzeumépület ilyen hatású lehessen, elkerülhetetlen, hogy olyasvalaki tervezze, aki – mint ön – lengyel zsidó családi háttérrel, személyesen is a holokauszt érintettje volt? Tehát hogy közvetlen érintettség nélkül nem is lehetett volna jól megcsinálni?

– Nem hiszem, hogy az ember igazán jót tud alkotni, ha nem érzi magát belül nagyon mélyen érintve. A Zsidó Múzeum még ezen belül is a leginkább a bensőmből, a saját életemből táplálkozó gondolatokra épült. Nem úgy, mint mondjuk egy könyvtár vagy egy bevásárlóközpont. Ez a történet persze nemcsak az én történetem, hanem sok millió zsidóé és ezen keresztül az egész emberiségé. De elmondani a történetet azok tudják igazán, akiket személyesen érint. Egy ilyen épületnek folyamatosan kommunikálnia kell a környezetével. Ez nem lehet valami absztrakt, mindentől elvonatkoztatott formai alkotás, ahogy sokan állítják, amikor az építészet szerepéről beszélnek.

– Hogyan lehet egy ilyen erősen az érzelmekre, belső hangokra épülő művet ugyanakkor józanul, konkrét technikai és műszaki megoldásokat végigvezetve úgy létrehozni, hogy ne sérüljenek se az érzelmi, művészeti szempontok, sem pedig az építészeti, technológiai elvek?

– Most tökéletesen megfogalmazta az építőművészet lényegét. Ugyanis egyik a másik nélkül nem funkcionálhat. De így van ez minden művészeti alkotás esetében. Hiszen ha a vászon, az ecset, a festék nem jó minőségű, vagy a szobrász rossz anyagot használ és nem megfelelő eszközöket, nem jöhet létre igazán jó mű. A mi esetünkben természetesen sokkal nagyobb szerepe van az eszközrendszernek, a műszaki ismereteknek, az objektivitásnak, a gyakorlati tudásnak, miközben a szellemi, érzelmi elemek is rendkívül fontosak.

– Jól tudom, hogy eredetileg zongoraművésznek készült?

– Igen, egy ideig úgy nézett ki, hogy az is leszek, de aztán egy másik ösvényre tért az életem. Most hosszú és bonyolult lenne belemenni, hogy miért és hogyan. Talán a sorsom hozta, hogy ez az út éppen az építészet felé vezetett, de az biztos, hogy az építészet és a zene között nagyon sok kapcsolatot érzek. Számtalanszor élem át tervezés közben ugyanazt, mint amit annak idején zenészként éreztem.

– Akkor nem is helyes az a közismert hasonlat, hogy az építészet megfagyott muzsika?

– Ismerem ezt a mondást, de nem értek egyet vele, szó sincs megfagyott muzsikáról. Nem igaz, hogy az építészet valami megmerevedett, élettelen struktúra lenne. Ugyanúgy képes megszólítani a közönségét, mint a zene. Képes örömet okozni, de provokálni is, kérdéseket is fel tud vetni, és olykor meg is tudja válaszolni a legizgalmasabb kérdéseket. Egyszóval az építészet sokkal több mint esztétika vagy praktikum. Ahogy már mondtam, az építészet maga az élet, ami az embert hol bosszantja, nyugtalanítja, hol pedig végtelen örömmel tölti el mind a közönséget, mind az építészt.

– Önt most épp mi tölti el örömmel? Mivel foglalkozik ezekben a hetekben a legtöbbet?

– Általában egyszerre több terven is dolgozom, valahogy így alakítottam az életem, hogy minél izgalmasabb és mozgalmasabb legyen. Mindegyik készülő épületre úgy tekintek, mintha az egy lenne egy egész kosár almából. Eközben a kosár maga is foglalkoztat, és a sok alma egymásra hatása. Most Milánóban építünk egy nagyon nagy és fontos központi városrészt, ahol üzleti épületek, egy múzeum és egy nagy park is létesül. Svájcban most pályázunk az egyik legnagyobb bevásárlóközpont épületére. Varsóban pedig Európa legmagasabb toronyházát tervezzük éppen. Hongkongban médiaközpontot építünk, Szingapúrban pedig egy nagyon érdekes, vízre épülő, kulturális rendezvényeket befogadó épületet.

– Hol tartanak a New York-i Ground Zero helyére tervezendő hatalmas toronyegyüttessel?

– Ez természetesen az egyik, ha nem a legkülönösebb megbízásunk. Azt bizonyára tudja, hogy a két WTC-torony szinte külön városrésznek számított New Yorkban. Több tízezren dolgoztak a két nagy épületben és a környezetükben. Így a tervezőnek egyszerre kell azt a gyakorlati szempontot is figyelembe vennie, hogy ez egy hatalmas, városméretű épületegyüttes legyen, amely ugyanakkor jóval túl kell hogy mutasson önmagán. Ami ott megépül, az nemcsak az Egyesült Államok, hanem a világ minden demokratikusan gondolkodó népe számára üzenetet kell hogy hordozzon. Egyszerre kell emlékműnek és hasznos célokat szolgáló építészeti tárgynak lennie.

– Ezt hogy tudja megoldani?

– Lesz olyan része, ahol nem lesz épület, üres marad. Az emlékezést szolgáló, mementóként meghagyott terület. Mellette, körülötte azonban azt az optimizmust próbáljuk magas, jól megformált épületekkel kifejezni, hogy ami 2001. szeptember 11-én történt, soha többé ne történhessen meg. Sok szimbolikus elemet szeretnénk beépíteni ebbe az újjászülető városrészbe, amelyek mind erre utalnak majd. Egyébként elgondolkodtató, hogy milyen nagy a vonzereje Manhattanben épp ennek a területnek. Ma jóval többen élnek a városnak ezen a részén, mint korábban. És főleg sokkal nagyobb a forgalma. Folyamatosan óriási tömeg hömpölyög a Ground Zero körül.

– Ez mivel magyarázható?

– Az emberek szeretnének személyesen is részt venni az átalakulás folyamatában. Szeretnék látni és érezni, hogyan történik egyik pillanatról a másikra a nap huszonnégy órájában maga a változás. Az amerikaiak imádnak szemtanúk lenni. Persze inkább olyankor, ha valami jó dolog történik. Drukkolnak, kíváncsiskodnak, kérdeznek, szóval aktívan részt vesznek az újjáépítésben.

– Jól tudom, hogy hasonlóan magas tornyokat tervezett, mint amilyenek leomlottak?

– Igen, sőt az egyik épület, a Szabadság-torony, amely az amerikai Szabadság-szobor fáklyájának formájára fog hasonlítani, még az eredeti tornyoknál is jóval magasabb lesz. Pontosan 1776 láb (kb. 622 méter – szerk.), ami ugye az amerikai függetlenségi nyilatkozat kikiáltásának évszáma. Ez a két épület tehát biztos, hogy nem fog hasonlítani egyetlen más felhőkarcolóhoz a világon. Ilyet még soha senki sem látott…

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 25. szám

Comments are closed.