Forrás: ÉS

Ketten egy új könyvről – Schein Gábor: Bolondok tornya. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2008. 68 oldal, 1700 Ft

Azt semmiképpen sem akarom mondani, hogy Schein Gábor Bolondok tornya című új verseskötete: verses elbeszélése, mint valami rettentő tárgyú, de elegáns, precíz és könnyed nyelvű történeti-antropológiai tanulmány, kötet-méretű szinekdokhéként voltaképpen arról szólna, hogy hogyan gyűltek és álltak össze lassan az európai gondolkodás és művészet történetében azok az előfeltevés-rendszerek és technikai jellegű szakismeretek, amelyek aztán, a XX. században, egymásra találván és összefonódván, immár valóban lehetővé tették és generálták is emberi lények nagy tömegű elkülönítését, koncentrációját, kezelését és megsemmisítését.

Az azonban (a Dante Isteni színjátékából [Pokol, XXXIII. ének, Ugolino és az eleven kárhozottak], Kierkegaardnak az Ismétlésről írt művének [Adorno által is alaposan újraolvasott] interieur-fejezetéből és József Attila Karóval jöttél… kezdetű verséből vett mottók: három nagy bezártság-szöveg útmutatása nyomán) aligha lehet kétséges, hogy ez az elbeszélés az osztályozás, az elkülönítés és a felügyelet nagy (és persze: foucault-i) témái körül forog. Bernardo és Bob: a kisebbik Canalettóként emlegetett velencei, de Kelet-Európában is hosszasan tartózkodó és alkotó vedutafestő, Bernardo Belotto (1722-1780) és Robert Nador, a magyar származású ausztrál ideggyógyász (1969-) – mellékesen pedig a Bolondok tornya című mű alkotója – közös, nagy utazást tesz térben és időben. Útvonal: Pirna, Bécs, Zürich, Zürich, Pirna, Bécs, Budapest. Időkör: az 1756 és 2006 közötti kétszázötven év. Az igazi főszereplők a szereplők által látogatott épületek. Pontosabban két épület és azok története, beszédes funkcióváltozásai. Az egyik Sonnenstein 1670-ben épült, a XVIII. század második felétől elmegyógyintézetként használt, 1940-41-ben pedig a T4 akciónak (12 720 beteg elgázosításának) teret adó, 1971 és 1991 között viszont repülőgépturbina-összeszerelő üzemként hasznosított erődítménye. A másik az 1784-ben átadott, 1866-ig eredeti funkciójában, később lakóépületként és egyetemi kutatóhelyként használt, 1971 óta pedig a Patológiai és Antropológiai Szövetségi Múzeum gyűjteményének bemutatását szolgáló, a 43-as villamossal ma is könnyedén megközelíthető bécsi Narrenturm. Erőd, elmegyógyintézet, gyár, látványosság – elmegyógyintézet, lakás, kutatóintézet, múzeum: az átalakulások aggasztóak. (“Felvesz minket a retúrjárat / mert a helyét végül minden egy múzeumban / leli meg” 48.) Az épülettörténetekhez kapcsolódó névsorok azonban első látásra voltaképpen nem. II. József, Ernst Gottlob Pienitz, Johann Caspar Lavater, Johann Georg Hamann, Johann David Michaelis. Igen, egy ideig talán úgy tűnhet, mintha a szokásos, jól fizető, eurokonform irodalmi játék folytatódna (ezúttal versben): cselekményesítsük újra (ezúttal utaztató kalandregényként) az európai kultúra mind ez ideig száraznak és laposnak elgondolt történeteit. A főszövegben életes párbeszédek fölényes eleganciával írják irodalommá a közepes mélységű szaktudományos ismereteket – a kommentátori lábjegyzetek pedig folyton emlékeztetnek rá, hogy mindez valóban a kultúrhistóriából vétetett: lám, mi szépen és organikusan terem meg és tárul fel az avatott szem (no meg a camera obscura) számára az eszmék történetében az esztétikum. De aztán hirtelen a heidelbergi Horst Prinzhorn különös gyűjteménye és Idegbetegek képi alkotásai című nagy műve (1923). A sonnensteini illetőségű Paul Nitsche, a náci fajhigiéniai program elvi megalapozója (1928). Horst Schumann, a Sonnenstein intézet igazgatója, a T4 akció vezetője (1940). Carl Schneider professzor, 1933-tól az egyetem pszichiátriai tanszékének vezetője. Majd pedig közvetlen tanítványa, dr. Josef Mengele. A duplikátumok cellái (51.). És aztán a gáz. Majd pedig – kemény és éles jelenetek – a Narrenturm friss kiállítása napjainkból. Frau Skalpell és “az egykor eleven testek száraz és nedves preparátumai, továbbá a különböző fertőző betegségek felületi tüneteit valósághűen bemutató moulage-ok” (49.). Van itt egy szörnyű, rejtőzködő, szívós, erős és ma is eleven tradíció, amiből, ha van, csak a szerelem (Éva, Annie) mutathat kiutat.

“E vers legyen nektek olyan étek, mint aminőket / Conti herceg szalonjában hét nyelven szolgálnak / föl, mindenkinek a magáén” (62), olvashatjuk a legutolsó oldalon. Én tényleg nem akarom azt mondani, hogy Schein Gábor Bolondok tornya című, kimódoltan udvarias, tüntetően intelligens, ugyanakkor könyörtelenül éles és elemi erejű verses elbeszélése arról szólna, hogy hogyan jöttek létre a módszeres emberirtáshoz szükséges előismeretek. Azt viszont nagyon is akarom mondani, hogy ez a könyv (Belotto, Nador és a kommentátor nézőpontján keresztül), felforgató módon jórészt igenis organikusnak és esztétikusnak láttatja ezt a folyamatot, és épp ezzel hívja fel olvasóját a nagyon organikusnak és felettébb esztétikusnak tűnő (akképp láttatott, annak feltüntetett) mai, tervezhetetlen irányú folyamatok némelyikével szembeni fokozott gyanakvás szükségességére.

A hetvenkettedik angyal személyi asszisztense egy némiképp váratlan pillanatban megszúrja Belottót, majd annak ijedt és felháborodott kérdésére a következőt válaszolja: “Fajtisztasági / injekció, mivel az orrod nincs egyenes ági / leszármazásban a turcsi rasszal.” (41.) A kommentátor sietős és fontoskodó lábjegyzete: “Eme ízetlen tréfa olvastán kénytelenek vagyunk kilépni semleges kommentátori szerepünkből. Canaletto természetesen nem volt zsidó, félzsidó sem, hogy úgy mondjuk, semmi köze nem volt Shylockhoz. Rob Nador ehelyütt saját félelmeit és sérelmeit vetíti ki a világra, amit a világ nevében visszautasítunk.” Azt hiszem, a Bolondok tornya című nagyszerű könyv nem ért egyet ezen saját, belső szólamával.

Nem kivetítés. És nem kellene annyira sietni a visszautasításával.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 25. szám

Comments are closed.