Fotográfia
Kolozsvár belvárosa az összecsúszott terek és idők sokszor nyomasztó, sokszor megejtő, legtöbbször groteszk foglalata. Egyetlen lépés az út a reneszánsztól a szocreálig, egymáshoz simul és egymásnak feszül itt a román és a magyar nemzeti szimbolika, a legbékésebb korzón is érezni, hogy jelképes és valódi harcok, feloldatlan konfliktusok, bevallatlan bűnök máig is rendezetlen csataterén botladozik az erre járó. Kincses város. Önmagába zárt város.
Vannak azért itt kijáratok: a belvárosi Tranzit Ház például egészen jó menedék. A történetiségükkel és áltörténetiségükkel hivalkodó belvárosi épületek között ez a ház tulajdonképpen nem is látható, csak annak, aki célirányosan menekül. Szűk, húgyszagú sikátoron kell besurranni a török kebabos mellett, egy évek óta makacsul lobogó szenátori cégér alatt a gangos bérházak által szegélyezett udvarba, kóbor macskák, állandóan kötélen száradó pelenkák és maszek fénymásoló-műhelyen átgázolva, az ember inkább csak érzi, mint tapasztalja, hogy ott valahol bent van a ház. Falain nem dúlnak emléktábla-háborúk, tövében nem nyüzsögnek fényképezőgépet kattogtató magyarországi nyugdíjascsoportok, senki sem akart itt román nemzeti lobogóba öltöztetett pihenőpadokat installálni. A Tranzit Házat nem akarja senki, csak az, akit zavar az egymásba bonyolódó városi emlékek kuszasága.
A Tranzit Ház kiállítótér és kávéház, konferenciaközpont és műhely, itt változik az amúgy megváltoztathatatlan Kolozsvár: diákok, nagyon jól értesült turisták, házfoglaló punkok találkahelye.
A Tranzit Ház csapda. Hiába surran fel egy hideg sör erejéig a kocsmába a falfirkák között az ember az emeletre, hiába botlik bele a – külső – fabudi ajtajába. Minden átalakítás, funkcióváltás ellenére előbb-utóbb magába zárja azt, aki idelátogat, az egykori Poale Tzedek zsinagóga szakrális tere, előbb átértelmeződik, feltételessé válik az a változás, amit a Tranzit Ház menekültjei önmaguknak remélnek és ígérnek.
A hely szelleme nem hagyja magát, úgy változik, hogy nem változik.
Olyannyira nem, hogy a Tranzit Ház törzsközönsége idén júniusban egy kiállítás erejéig (Tudsz róluk? Missing 1944-2008) visszapillanthatott a Poale Tzedek zsinagóga terébe, köszönhetően Katz Márton, kolozsvári származású lágerlakónak. A 12636-os számú fogoly Auschwitz felszabadításának pillanatában nem felszabadult, hanem gyűjtögetett, rögzített. A hátramaradt áldozatok csomagjából kiválogatta azokat a fényképeket, amelyeket emlékként, utolsó vagyontárgyként a kolozsvári deportáltak gyűjtöttek össze. 150 fénykép, 436 ismeretlen arc: ebből állt össze Katz Márton fényképalbuma. Családi fotók, műtermi portrék, érettségi pózok, igazolványarcok, zsánerképek: a múlt század jellegzetes képi relikviái, csecsebecséi. Nyoma nincs rajtuk Auschwitznak, a téglagyári gettónak, ahonnan a város lakosságának tizenöt százalékát elhurcolták. Képes lenyomata annak, amit a kolozsvári zsidóság önmagából látni és láttatni akart. Katz Márton azzal a reménnyel gyűjtötte albumba ezeket, hogy segítségükkel, Kolozsváron, sikerül azonosítani a 436 ismeretlen áldozatot. Az azonosítási kísérlet azonban 63 évvel ezelőtt, amikor az album először nyilvánosságra került, csődöt mondott. A háború után új antiszemitizmus ütötte fel a fejét Erdélyben (is), érdekek ütköztek, nehéz volt leszámolni azzal a közömbösséggel, amellyel Kolozsvár lakosai követték a deportálást. Az elkobzott zsidó ingatlanokat kiutalták: senkinek nem volt érdeke felismerni a fényképeket. A több mint fél évszázaddal ezelőtti kísérletet, az azonosítást ma már nehéz megismételni. Az egykori félelmek és ellenérdekek ma sem oldódtak fel, a fényképeken szereplők kortársai pedig ma már nem élnek. A Poale Tzedek zsinagóga egykori használói, látogatói azonban, ünnepi ruhában, még mindig láthatók a fényképeken: ebben a térben a helyük. A Tranzit Ház által szervezett kiállítás családiasan közel hozza a közel nem hozható, semmihez nem köthető, nem-emlékeket. A fotók reprodukciói bensőséges rendetlenségben a kiállítótér közepén álló asztalra borítva megfoghatók, megtapogathatók. Kisilabizálhatók rajtuk a feljegyzések, érinthetők a rájuk száradt ujjnyomok. Testközelbe kerülnek a test nélküli, identitásukat vesztett áldozatok. Nem felejthetjük el, hogy a kiállítótér mesterséges családiassága feltételes, pusztán illúzió. Jelzi ezt az a kapu, amely kivezet bennünket ebből a csalóka otthonosságból. Az egykori zsinagóga belterébe helyezett kapu alatt Katz Márton emlékalbumának digitalizált mása, a gyűrött lapok majdnem forgathatók, majdnem megérinthetők: legalábbis a steril számítógépes kijelző érintésre érzékeny felületén, egészen közel, és megfoghatatlanul távol. A semerre sem nyíló kapun túl, a falakon másolatok a hiányos jegyzőkönyvek lapjairól, kérdőívekről a visszatérőknek: ki kit (nem) ismert fel, ki kiről mit (nem) tud. Mi lenne itt a felismerés? Mi lenne itt a tudás? Az információ? A kiállítás eredménye öt azonosított áldozat, hatvanhárom év után, a 436 ismeretlen közül, a 12336-os számú fogolynak köszönhetően. A kiállítás eredménye a tranzitházi sör, amelyet a Poale Tzedek zsinagóga galériáján guríthat le a látogató, ha szökni próbál a Kincses város történetekkel terhes belvárosából.
(Tudsz róluk? Missing 1944-2008. Kolozsvár, Tranzit Ház [www.missingsince1944.ro]. Projektvezető Könczei Csilla, kurátor Miklósi Dénes. Nyitva június 30-ig.)
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 25. szám
