Forrás: ÉS

Azt mondja az okányi polgármester a 168 Órában, hogy korábban ő is bedőlt a média híreszteléseinek, mármint, hogy a gárdisták rasszisták és kirekesztők. Ám amikor legutóbb toborzót tartott a szervezet a faluban, személyesen győződött meg róla, hogy szó sincsen cigányüldözésről, hitleri eszmékről, épp ellenkezőleg: a Magyar Gárda embere hősi sírok ápolásáról, viharkárosultaknál elvégzendő tetőfedésről beszélt, no meg persze az összmagyarság nemzeti érdekéről, “mert nem engedhetjük, hogy hazánkban másodrendű nép legyen a magyar, és eluralkodjon a tőke”.

A gárdisták annyira megnyerték a polgármester tetszését, hogy midőn azok árpádsávos zászlót adtak át neki, nyomban elhelyezte a Nagy-Magyaroszág- és az okányi zászló mellé, ő maga pedig viszonzásul elszavalta hirtelenjében a hiszekegyet.

De nincsen ez másutt se másképp.

Az MTI jelentése szerint a napokban a Pest megyei Galgagyörkön gyújtogatással egybekötött családi viszály tört ki két család között, féltékeny férj szólalkozott össze a szomszéd családfővel, majd hajnalra nemcsak az egyik háromgyermekes roma család háza, de egy nem roma ember kerítése is kigyulladt.

Reggelre már ott volt a Magyar Gárda. Melynek harminc tagja azonban a várakozásokkal ellentétben nem büntetni jött, hanem még aznap este segített elköltözni az egyik cigány családnak, ami tényleg csak alantas csúsztatással nevezhető rasszista akciónak, pláne, ha hozzávesszük, hogy a költöztetéshez épp a cigány család kérte a segítséget.

A gárdista ahol tud – költöztet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy június közepe van, és a korábbi évekkel ellentétben szinte alig olvasni parlagfűről szóló cikket, akkor lehet, hogy át kell értékelnünk a gárdáról alkotott képünket, hiszen tagjai annak idején a Für Lajosnak tett esküjükben vállalták a parlagfű irtását, mint a sírgondozás melletti fő profilt, márpedig ma nincsen annyi parlagfű.

Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Mint köztudott, az Élet és Irodalom mindig csütörtökön kapja meg a Moszad és az SZDSZ sajtóösszekötője útján Tel-Avivból a következő heti laptervet, hogy mivel basztasssa újabb hét napra a magyarságot, most viszont az SZDSZ-nél támadt hatalmi átrendeződés mián nem jött semmiféle ukáz, hogy miről és hogyan írjunk, ami eléggé elbizonytalanítja a magunkfajta médialakájokat.

Kezd tetszeni például Monok, ahol pedig még soha nem járt a gárda. Ez az a település, amelynek a polgármestere új modellt kíván bevezetni a rászorulók támogatására, s ennek keretében “a monoki önkormányzat megvonja a támogatást azoktól a családoktól, amelyek gyermekei nem járnak rendszeresen iskolába, a szociális segély kifizetését pedig munkavégzéshez akarja kötni. (A példát több település követte, illetve szeretné követni.)”

Miután a kisebbségi ombudsman ezt az egyébként törvénysértő intézkedést szalonrasszizmusnak nevezte, élénk társadalmi és politikai vita bontakozott ki, amibe nem mennék most bele, igyekszem úgy tenni, mint a kormány is tett Gyurcsány Ferenc képében, erősen rácsodálkozva a történtekre, hogy “jé, hát elavult volna a szociális segélyrendszerünk? A fene se gondolta volna.”

Hanem én csak egy apró motívumot emelnék ki a történésekből. Az ombudsman minősítésére ugyanis Monok polgármestere azonnal sajtótájékoztatót hívott össze, amelyen aztán bebizonyította, hogy rendelete nem rasszista, sőt, elnyeri az emberek döntő többségének tetszését. Majd szót adott “több, segélyekből élő asszonynak, akik közül Héring Lászlóné azt mondta: “a segélyért cserébe végzett munka visszaadja az emberek önbecsülését, mert úgy érzik, tehetnek valamit az eddig csak úgy kapott pénzért”.”

E sorok írója, aki nem pusztán félig liberális, félig kommunista médialakáj, de tán egészen az, mindezt örömmel üdvözli. Az a tény, hogy Monokon több asszony megjelent a sajtótájékoztatón, hogy fejkendőben vagy anélkül elmondja, hogy dolgozni jó, különösen árokparton, a tűző napon, s hogy a gaz sarlózásánál, a kutyaszar söprésénél nemesebb foglalatoskodás nincsen is a földkerekségen, és hogy csakis ez adja vissza az ember önbecsülését, mindez e sorok írójának fiatal éveit idézi. Amikor ugyebár hétről hétre írta a szocialista brigádokról szóló riportjait, szinte kizárólag a munkában örömöt lelő asszonyokról, akik egyébként szabadidejükben a brigádnapló-bejegyzések szerint szintén sírt ápoltak és gaztalanítottak, sőt, viharverte tetőt is javítottak kalákában, persze azt már a férfiak vezetésével, akik viszont szinte minden hétvégén segítettek költözködni valakinek, igaz, a teherautót nem a Magyar Gárda, hanem a vállalat, netán a Munkásőrség adta.

Ha azt veszem, hogy ezenközben Okány, Monok, Galgagyörk meg a többi település vezetése is elszánt harcot hirdetett A TŐKE mint olyan ellen, s nem elsősorban elvi síkon, de immáron falubeliek, tehát élő, hús-vér emberek mozgósításával, akkor akár pártirodában is érezheti magát a riporter, midőn interjút készít a polgármesterrel, legfeljebb nem Marx, Engels és Lenin képe lóg a szemközti falon, hanem az árpádsávos zászló; a könyvespolcra pedig hanyagul odavetve A tőke negyedik kötete, hogyan döntsük a tőkét a segélyek megvonásával.

Ezenközben Pátkán helyi polgárőrök gyújtották fel cigány emberek házát, hogy aztán a falu közössége százharminc gárdista részvételével szimpátiagyűlést tartson a gyújtogatók mellett. Amit csak azért említek, mert az elmúlt tizennyolc évben, meg előtte is, ez az ország mindig és mindenáron demokráciát akart. Vezérlő csillag nálunk a demokrácia, ennél szentebb fogalom nincsen is, épp ezért kérdem könnyű, nyári megválaszolásra tanult, kiművelt emberfőktől: mi lesz akkor, ha az országban már minden hősi fejfára koszorú került; ha már minden viharvert tető meg lesz foltozva; ki-ki el lesz költöztetve a neki megfelelő helyre, mi több, a tőke is meg lesz döntve, a lakosság pedig, ha nem is egy emberként, de demokratikus többséggel takarítja el útjából a kellemetlen embereket: elesetteket, csórókat, megalázottakat, miként felvilágosultnak mondott városainkban a koldusokat; szóval, hogy mihez kezdünk akkor majd magunkkal tőke nélkül, de immáron elsőrendű népként.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 25. szám

Comments are closed.