Ha valami jó kis paradoxonnal akarnám kezdeni a politikailag korrekt beszédről (vagy inkább: szóhasználatról) szóló eszmefuttatást, akkor Russell szellemében azt mondhatnám, hogy amiképpen a „hatbetűs” szó nem hatbetűs, úgy a „politikailag korrekt” kifejezés egyáltalán nem politikailag korrekt. Aki politikailag korrekt, annak nem szabadna ezért azt mondania, hogy politikailag korrekt. Először is, a „politikainak” nevezett tevékenységek túlságosan széles skálán helyezkednek el, összemosni a parlamenti részvételt a pártaktivizmussal, s mindezt a közéletre történő odafigyeléssel vagy akár bizonyos személyes vonzalmakkal vagy a viccmeséléssel – ez semmiképpen nem helyes. A „politikai” ráadásul (másodszor) olyasmit sugall, hogy van a dolgoknak más szemléletük is, valami valóságos, igazi, ami mentes volna a politikától – tehát hogy ami politikailag ilyen vagy olyan, az egyébként, máskülönben eshet akár egészen más megítélés alá is. A „korrekt” szóban (harmadszor) nem is titkolt minősítés rejlik, szemben az „inkorrekttel” („helytelennel”, „hibással” stb.), mintha csak a kifejezés használójának értékrendje valami abszolútum volna, mintha csak volna valaki, bárki, aki hivatott annak eldöntésére, hogy mi helyes és mi helytelen. Márpedig ez éppen a politikailag korrekt szóhasználat mögötti alapelveknek mond ellent.
A politikailag korrekt (PC) gondolkodás (hogy ekként egyszerűsítsem a dolgot) ugyanis azt hivatott kifejezésre juttatni a szóhasználatban, hogy a világ sokféle, hogy a mi személyes értékrendünk soha nem totalizálható (mert az már az elnyomás, uralkodás, erőszak egy formája volna), s hogy ezért a legsemlegesebb leíró kifejezéseket kell használnunk. Ahány ház, annyi szokás – az egyes afrikai törzseknél szokásos mesterséges nyak-megnyújtáson ne nevessünk, ne szörnyülködjünk, mert nyilván a rövid nyakú európai hölgyek számukra éppúgy nevetség vagy ijedelem tárgyai lehetnek. Az udvariassági szabályok kultúránként nagyon különbözőek lehetnek, s ettől még egyik sem alábbvaló a másiknál; az egymással beszélgető felek közötti távolság ugyancsak nagyon eltérő, ami az európai számára túlságosan is intimnek, zavaróan közelinek érződik, azt más, nem is távoli kultúrákban még mindig hűvösen distancírozott, csaknem ellenséges távolságnak tartják. A PC-„beszéd” tehát (a beszéd szót ez esetben nem szívesen használom, hiszen voltaképpen csakis a lexikára, a szavak és kifejezések szintjére korlátozódik a nyelv „mássága”) a kulturális különbségeket, változatokat próbálja eltüntetni; az a hit élteti, hogy amennyiben a nyelv (a szóhasználat) nem tükrözi ezeket az eltéréseket, akkor a nyelvhasználó tudatában is másképpen képződik meg a dolgok rendje. A nyelv ugyanis irányítja a gondolkodást: ha valamilyen különbségre nincs szavunk, akkor magát a különbséget sem érzékeljük (vagy legalábbis: kevésbé, alig stb.). Lásd egyes színnevek nyelvenkénti eltéréseit.
A PC alapja lett számos parodisztikus ál-PC-kifejezésnek, egyes erőltetett és nyakatekert kifejezések alkalmat adtak ezen nyelvi humor kimeríthetetlen (bár elég hamar unalmassá váló) dömpingjének. Emlékezetes lehet például az „alternative shopping” („eltérő/másféle/alternatív vásárlás”) kifejezés a lopás megnevezésére: ha elfogadjuk, hogy a „boltból árucikkhez jutás” műveletének számos változata lehetséges, akkor ebbe a körbe a lopás is beletartozik, csak éppen speciális eset – amiről pedig nincs jogunk és okunk negatív ítéletet mondani. A világ legtöbb állama óvakodna rosszban lenni olyan országokkal, ahol egyes bűncselekmények megtorlásaként csonkítást vagy megkövezést alkalmaznak – hiszen ez sem más, mondják a politikailag nagyon korrekt országok, mint a büntetés-végrehajtás egy egyedi, kulturálisan meghatározott, hagyományos módja; az „alternative shopping” mintájára itt sem állati, barbár kegyetlenségről, hanem csak az ítélkezés egy speciális módjáról van szó.
Első nekifutásra tehát a PC szóhasználat azt szolgálja, hogy a túlságosan is értéktelített, számtalan (főként: negatív) konnotációval terhelt, így eleve ítéletet magukban foglaló kifejezések helyett törekedjünk a minél semlegesebb, akár egyenesen pozitív módon megkülönböztető megfogalmazásokra. A PC erőltetése mindazonáltal maga is totalizál (s ekként az elnyomás, uralkodás, erőszak egy formája), kirekeszt bizonyos szóhasználatokat, másokat pedig kötelezően előír. A PC-nek, az elnevezésén kívül, ez a legfontosabb (s ezúttal igazi) paradoxona. Lássuk a PC egy-két javaslatát (vagy inkább: parancsát).
Azt többnyire elfogadjuk, hogy aki megfelel valamilyen kihívásnak, szembenéz bizonyos problémákkal, vagy a sors igaztalan szeszélyéből valamiben hiányt szenved, az bírja rokonszenvünket. Ezért azután az alacsony emberek (akikről a 30-as évekbeli amerikai nóta még azt mondta, hogy „nincs értelme élniük”) a magasság kihívásával küzdenek; a kövéreknek meg az alkoholistáknak „súlyproblémájuk” vagy „alkoholproblémájuk” van; az aggszüzeknek „szexuális deprivációjuk”, a koldusszegényeknek „materiális deprivációjuk” vagy „súlyos financiális nehézségeik”. Vannak nekik. (Tehát valami van nekik, ezt hangsúlyozzuk, nem pedig a rossz érzéseket ébresztő hiányt.) Hogy ezek közül melyik a vicces kitaláció, és melyik volna valóban PC-módra használható, azt már magam sem tudom.
Az eddigi példák körülírások, afféle miniatűr definíciók, leíró kifejezések voltak – most pedig lássunk néhány egyszerű helyettesítést, mindenekelőtt a népek, nemzetiségek, kisebb(ségi) csoportok elnevezéseit. Aki roma, és „romának” nevezi magát, „roma hölgynek” a nagymamáját és „roma gyermeknek” a körülötte rohangáló kissrácot, az… hát, mondjuk, igencsak modoros, éppen nyilatkozik, vagy valamilyen formális beszédhelyzetben van: normális cigány ember (külön írandó!?) „cigánynak” vallja magát. Aki a „roma” szót használja, az vagy kívül áll a roma közösségen, vagy felveszi azok nézőpontját, akik kívül állnak rajta. A roma, aki a „roma” szót használja, majdnem olyan ritka és mulatságos, mint az, aki a „kisebbségit”. Mert nem is olyan régen az alakult ki, hogy „cigány” helyett „romát” kell mondani, ha politikailag korrektek akarunk lenni. Éspedig feltehetően azért, mert a „cigány” szóhoz túl sok negatív előítélet tapad, ha csak kimondjuk is, rögtön a „büdös”, „tolvaj”, legjobb esetben a „füstös” szavak tolulnak ajakinkra – ami természetesen sérti cigány embertársainkat (másfelől viszont az a feltételezés, hogy a nem cigányok csakis ilyen értelemben és ilyen szövegkörnyezetben tudják vagy akarják használni a szót, rájuk nézve sértő). A szó helyettesítése rendőrségi kontextusban másképp alakult: a körözött személyek „kreol arcbőre” valahogy nem karibi vagy arab származásukra szokott utalni. Az eljárás ugyanaz: dobd ki a rút „cigány” szót, és helyettesítsd valamivel. Hasonló az alapja a „zsidó” szó kerülésének – bár itt nincs egyetlen, meghatározott helyettesítő, hiszen az „izraelita” vagy „Mózes-hitű” is használható (ekkor persze összekeverjük a vallást a származással vagy a családi hagyományokkal, a „Mózes-hitű” amúgy is elég avítt, minden bizonnyal a politikai antiszemitizmus hajnalán bukkant föl), és van még számos szóba jöhető körülírás, egyértelmű célzás. Hát igen, sok baj van/volt ezzel a két népcsoporttal (?), inkább meg se nevezzük őket. Legyünk tapintatosak. Kár, hogy nincs ilyen helyettesítő szó a románokra, akiket a magyar ember szintén nemigen kedvel, és arról sem tudok, hogy a Bécsben portyázó magyarokra a derék osztrák kereskedők használnak-e valamilyen új szót az igencsak rosszízűvé vált „magyar” (ungarisch) szó helyettesítésére.
Azon Bartók is bosszankodott, hogy a „tót”, „oláh”, „rác” szavakat már nem szabad használni – lám, a politikai korrektség fél évszázadnál is jóval régebbi. Ezen idő alatt szépen rászoktunk a „szlovák”, „román”, „szerb” szavak használatára, nincs is ezzel semmi baj, legfeljebb azon bánkódhatunk, hogy lassan kikopnak a hajdan szalonképtelennek gondolt szavak. De a „sváb” azért már nehezebb ügy. A svábokat csak úgy egyszerűen „németeknek” vagy „németajkúaknak” nevezni elkeserítően pontatlan, és a sváb emberek nem is igen használják magukra. Hiszen a svábok ugyan többségükben valóban Németországban laknak, de hát ott van a legtöbb szász is (akiket ugyancsak „németeknek” vagy „németajkúaknak” kellene nevezni), és akkor ezt a két népcsoportot még nem különböztettük meg a felvidéki (szepességi) cipszerektől, akik, gondolom, ugyancsak nem szeretnék, ha a svábokkal vagy a szászokkal zagyválnák össze őket.
A PC javaslattal (ezúttal: valóra is váltott követelménnyel) szemben tehát ez esetben mintha vissza kellene térni a régi szóhasználathoz, mert az pontosan nevezte meg ezt a speciális német népcsoportot. És időközben az „oláh”, „rác”, „tót” is elveszítette hajdani gyanús csengését – miért ne használnánk őket újra? Ezek a szavak történetesen éppen azt igazolhatják, amit a politikai helyesség szószólói hangoztatnak: hogy a szavak semlegesedhetnek, és ha nem akarunk senkit megsérteni, a semleges kifejezést kell használni. A „szőröstalpú oláh” vagy „szőröstalpú román” között mára már semmi különbség nincsen; nyilvánvalóan csakis a jelzővel van a baj. (Megjegyzem, sosem értettem, hogy az anatómiai érdekességen túl miért volna pejoratív a „szőröstalpú” kifejezés. Talán bármi, amit kellő hangsúllyal és gyakorisággal használunk, kaphat pejoratív felhangot: „sárgakarú albánok”, „tarnyakú makedónok” stb.)
Valami rejtélyes okból az a (nyelvi) közhiedelem, hogy a „siket” nem sértő, inkább finom, elegáns, már-már tudományos; míg a „süket” szót óvakodnunk kellene a nem halló embertársainkra alkalmazni. Ez elég értelmetlennek látszik. Nem sokkal ésszerűbb, mint az, hogy a piacon „burgonyát” írnak ugyan ki, de mindenki „krumplit” ad el vagy vesz meg; „sertés” van kiírva, de azért csak „disznóhús” az, amit a hentes árul. Mégsem mondanánk, hogy az „eb” („sertés”, „burgonya” stb.) politikailag korrektebb volna mindennapi szinonimáinál – legfeljebb keresettebb, választékosabb, hivatalosabb. De van, ami több mint ésszerűtlen: aki a „gyengénlátó”, „nagyothalló”, „mozgáskorlátozott” szavakat a vakok, süketek és bénák megnevezésére használja, az nem politikailag korrekt, hanem egyszerűen félrevezeti azt, akivel beszél. Nem finom és diszkrét, hanem nem azt mondja, amit tapasztal, és amit ha nem akarna politikailag korrekt lenni, mondana.
Ami a PC előtti szóhasználathoz való visszafordulást illeti. Egy ismerősöm ismerősétől hallottam nemrégiben azt a történetet, hogy az illető sérült felnőtteket gondoz Angliában, felelősségteljes és nagy odaadást igénylő munka, fontos az érzelmi elköteleződés is. Hogy az orvosok és ápolók a gondozottakat (betegeket) meg ne sértsék a „gondozott” vagy „beteg” (esetleg „ápolt”) szavakkal, az intézmény kieszelte a „szolgáltatások igénybevevője” kifejezést (service user). Mert hiszen az ott időzők tényleg ezt teszik – és akkor mégsem emlegettük ilyen-olyan elesettségüket, betegségüket stb. Igen ám, de a négy szótag kicsit soknak bizonyul az élőbeszédben, ezért az alkalmazottak egyszerűen „s.u.”-nak (ejtsd: eszjú) nevezik a rájuk bízott embereket. Vagyis megfosztják minden személyességétől a politikailag korrekt szóhasználat kedvéért bevezetett kifejezést, s nem csodálnám, ha a betegek (gondozottak stb.) halálosan megsértődnének ezen, sokkal inkább, mintha az „emberi lény” jelentéselemet mégiscsak őrző „beteg” (stb.) szót alkalmaznák rájuk.
Az is egy változata a PC előtti szóhasználathoz való visszatérésnek, amikor egy csoport szándékosan, polgárpukkasztó, demonstratív gesztusként alkalmazza magára a (valaha) megvető kifejezést. Úgy tudom, a „nigger” vagy „negro” ekként kezd visszatérni (elsősorban éppen az érintettek, a manapság kötelezően afroamerikaiaknak nevezett emberek szóhasználatába), csakúgy, ahogyan a „faggot” és társai a „gay” helyett – de Magyarországon is gyakran hallani a „buzi” kifejezést olyanoktól, akiket politikailag korrekt módon „melegnek” kellene nevezni (de lehet, hogy még az sem elég PC). Ez a szembe- és egyúttal visszafordulás azt sugallja, hogy a tulajdonság vagy viselkedés vagy jellegzetesség stb. csöppet sem szégyellnivaló, és ha elfogadjuk a kamuflázs-megnevezést (a mágikus „rejtőnév” nem is olyan távoli rokonát), cinkosként viselkedünk az össznépi diszkrét elfordulásban. Mondjuk ki inkább kereken: én néger (buzi, vak, süket) vagyok. Nem kíméletre és részvétre van szükségem, hanem arra, hogy úgy ismerjenek (fel/el), ahogy vagyok.
Kínálkozna itt két kitérő, de gyorsan eltorlaszolom őket: egyfelől a politikailag helyes beszéd nem keverendő össze az udvariassággal, ezt gyorsan rövidre zárhatjuk: ha „jó napot kívánunk”, az politikailag nem korrektebb, mint ha „sziával” köszönünk, csak bizonyos szituációkban így udvarias. Másfelől ne menjünk bele abba sem, hogy az még nem PC szóhasználat, ha „fegyveres harcosokat” vagy „felszabadító erőket” mondunk „terrorista banda” vagy „gyülevész orgyilkosok” helyett. Az efféle trükközések csak akkor tartoznak a PC körébe, ha sikerül (aligha sikerül) teljesen semleges kifejezést találni, amivel a nagyon másként leírt, de ugyanazon (?) dolgokat meg lehet nevezni. (Olykor még az „állam” vagy az „ország” szó használata is féktelen dühöt válthat ki azokból, akik az illető területet és kormányzatot nem ismerik el létező és önálló entitásként.)
Viszonylag könnyű győzelmet arathat az, aki a PC gyakorlatát és a mögötte meghúzódó megfontolásokat mulatságossá kívánja tenni; a nyelvhasználat bármiféle iskolamesteres erőltetése legalábbis idegesítő, s gyakran a visszájára fordul. De érdemes-e, szabad-e, illik-e (hogy ne mondjam: politikailag korrekt-e) vajon gúnyolódni egy olyan gyakorlaton, amely (nálunk, Magyarországon) még csak meg sem szilárdult?
Abban nem hihetünk, hogy a szavak helyes alkalmazása megóv minket az előítéletektől, tévedésektől, negatív gondolatoktól. Különösen nem valószínű ez akkor, amikor a kialakult, felnőtt ember az, akit rászorítanak számára furcsa, idegen szóhasználatra. De azért ha már a kisgyerek is úgy tanulja meg az anyanyelvét, hogy polgártársainkat – és polgártársaink fogyatékosságait, sajátosságait, esendőségét – nem gúnyoljuk ki, s azok a szavak is hiányoznak (vagy tilosak), amelyek ezt szolgálnák – akkor talán van remény némi változásra. Talán vannak a PC-nek olyan elemei, amelyek mégis figyelemre és követésre méltóak. Például az, hogy reflexióra késztet: saját szóhasználatunk végiggondolására, annak tudomásulvételére, hogy másokat sértenek az általunk használt kifejezések, s annak kiszámolására, hogy mekkora teret engedhetünk az efféle érzékenységnek (anélkül, hogy nevetségessé vagy hazuggá válnánk).
Az rettent vissza attól, hogy a PC-t egyszerűen értelmetlennek és nevetségesnek kiáltsam ki, hogy túlságosan is ismerős a magyar lemaradottságból szokásosan következő reakció. Úgy teszünk, mintha túl lennénk már valamin, holott előtte vagyunk. Így kimaradnak a (látszólag levágható) kitérő tanulságai. Úgyis az lesz a vége, hogy a néger néger lesz, a cigány meg cigány, akkor minek ennyit vacakolni. A magyar egyenes ember, ami a szívén, az a száján. Nem kellenek fölösleges viták, szőrszálhasogatás, senki ne mondja meg, ki hogyan beszéljen. Mi, magyarok, megspórolhatjuk ezt az utat.
Megspórolhatjuk?
* Csalog Zsolt figyelt fel talán először arra, hogy a „cigányasszony”, „cigánygyerek” stb. egybeírások – csakúgy egyébként, mint a „zsidónő”, „zsidógyerek” – nem mentesek a rasszizmus egy árnyalatától; ha külön írjuk ezeket a szavakat, sokkal semlegesebbnek, leíróbbnak tetszik a kifejezés. Az egybeírás olyasmit sugall, hogy a származás szubsztanciális jellemzője a nőnek, gyereknek, embernek.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 25. szám
