Forrás: ÉS

A gárdaper második tárgyalásáról tudósító napilapok egyike – gyakorlatilag – örömmel üdvözölte, hogy “nem a gárdisták, hanem a bíróság döntötte el, hogy ki mehet be”. Ez perszer valóban örvendetes előrelépés az elmúlt tárgyaláson történtekhez képest, de tapsot azért nem érdemel.

A Magyar Gárda-tagok tárgyalás alkalmával tanúsított – skrupulusszámba menő s a garázdaság tényállását tankönyvszerűen kimerítő – magatartásának megismétlődését ugyanis egy, a tételes jog által is szabályozott (Pp. 5. § [1] bekezdés), a jogállamiság egyik alappillérét jelentő jogelv, a nyilvánosság elvének sérelmére sikerült csak kivédenie az ügyet tárgyaló bíróságnak. (Előzmény az ÉS-ben: Donáth Ferenc: Provokáló piros dzseki, 2008/12.)

A Fővárosi Bíróság egy igazgatási intézkedés útján kerülte meg (pontosabban lépte túl) a polgári eljárásjognak a bíróságra is kötelező erővel bíró alapelvi szintű szabályát, amikor is egy tárgyalásról, amely – törvényi előfeltétel hiányában (s ez hangsúlyozandó) – nem lett az ügyben eljáró bírói tanács részéről – indokolt végzéssel – zárttá nyilvánítva, kizárta a nyilvánosságot.

Igaz ugyan, hogy ilyen módon a Magyar Gárda nem tudott (még a bíróság épületébe sem) bejutni, nemhogy ott intézkedni; az azonban nem lehet dicséretes, ha a piszkos fürdővízzel a gyereket is kiöntik.

Bár a Fővárosi Bíróság elnöke az Echo TV-ben azt találta nyilatkozni ez ügyben, hogy szerinte a bíróság azon eljárása, hogy csak az előzetesen regisztráltak juthattak be a kérdéses tárgyalásra, korrektnek minősül; magam ugyanakkor – aki szeretett volna hallgatóként részt venni a tárgyaláson, melynek azonban a biztonsági őrszolgálat vezetője a testével állta útját (a jogállamiság útját) – nem feltétlenül értek egyet a talán praktikus, de semmiképpen nem törvényes eljárással.

A bíróság tárgyalásai ugyanis nyilvánosak.

A tárgyalás főszabály szerinti – minden jogállamban érvényesülő -, jogelvként megfogalmazódó tételét elsődlegesen az alapvető jogokról szóló nemzetközi egyezmények deklarálják*, s ezek alapján – a kihirdetésüket biztosító jogszabályaink révén – a magyar jogrendszernek is részévé vált.

Érvényre juttatása ugyanakkor az alkotmány 7. §-ában foglaltak értelmében – a nemzetközi szerződésekből eredő belső jogalkotási kötelezettség teljesülése hiányában, vagyis külön transzformáció nélkül is – kötelező, ilyen módon tehát: alkotmányos kötelezettség.

Önálló szabályozást nyert emellett a tárgyalás nyilvánosságát kimondó elv a Polgári Perrendtartás 5. §-a (1) bekezdésében, tételes jogi bázisra fektetve a normatív jelleggel bíró eljárási alapelvet, amely egyúttal az igazságszolgáltatás egyik (általános) alapelve is.

A nyilvánosság főszabályát kizárólag a Pp. 5. § (2) bekezdésében taxatíve felsorolt – alapvetően a titokvédelem körébe eső – esetek megvalósulása törheti át.

A tárgyalóterembe történő belépést az egyezmény és az egyezségokmány szerint is csak annyiban lehet megtiltani, amennyiben egy demokratikus társadalomban ez az erkölcsök, a közrend, illetőleg a nemzetbiztonság érdekében szükséges, illetőleg ha e korlátozás kiskorúak érdekei, vagy az eljárásban részt vevő felek magánéletének védelme szempontjából elengedhetetlennek látszik; illetőleg annyiban, amennyiben ezt a bíróság feltétlenül szükségesnek tartja, mert úgy ítéli meg, hogy az adott ügyben olyan körülmények állnak fenn, amelyek folytán a nyilvánosság az igazságszolgáltatás érdekeit veszélyeztetné (egyezmény 14. cikk 1. pontja, egyezségokmány 6. cikk 1. pontja).

Az egyezményhez kapcsolódó esetjog szerint is nyomós közérdek fűződik az eljárás nyilvánosságához, így annak kizárására az érintetteknek (vagyis a feleknek) nincs alanyi joguk.

De ugyancsak nincs (vagyis nem volt) jogszabályilag megalapozott jogosultsága a bíróság vezetésének – egy igazgatási szervezet (az Országos Igazságszolgáltatási Tanács) határozatával megtámogatva -, igazgatási jogkörben eljárva, a nyilvánosság – adott szempont szerint szűrt – kizárását elrendelni, s a biztonsági őrszolgálat tagjait a tárgyalás rendjének megzavarása hiányában, vagyis ok nélkül, a bejutás megakadályozására utasítani.

A hatályos magyar szabályozásnak megfelelő gyakorlat a bírósági tárgyalások nyilvánosságát illetően ugyanis összhangban van az Európai Tanács és az ENSZ által elfogadott általános elvárásokkal, amelyek értelmében a tárgyalás nyilvánossága kizárólag az ügyben eljáró bíró (bírói tanács) perrendtartásszerű határozatával korlátozható, s nem a bírósági vezetés igazgatási intézkedése útján.

Sem az egyezmények, sem a perrendtartás – előbbieknek megfelelően – nem ad lehetőséget arra, hogy a tárgyalás nyilvánosságát, a részvétel jogosultságát az előzetes regisztrációs kötelezettség feltétele korlátozza. Erre való tekintettel nem lehet vitás, hogy a tárgyalás nyilvánosságát a törvényi előfeltételek, illetőleg az annak alapján hozandó bírói határozat hiányában csak az eljárásjogi törvény (és egyéb további jogszabályok) figyelembevételének mellőzésével, azok megsértésével lehet kizárni.

Márpedig a szóban forgó tárgyalás esetében a tárgyalásra való bejutás megakadályozásával ez történt.

Ennélfogva nem csupán azok nem jutottak be – az egyébként nem zárt – tárgyalásra, akiket a Magyar Gárda nem akart volna esetlegesen “beengedni”, hanem mindazok (számszerűen legfeljebb húszan), akik a Fővárosi Bíróság Pp.-ellenes intézkedése által lettek megakadályozva abban, hogy hallgatóként azon részt vehessenek.

A tárgyaláson való részvétel jogának regisztráció feltételéhez kötött engedélyezése annál is inkább megkérdőjelezhető jogszerűségű intézkedés volt, mivel a részvételüket előre jelző érdeklődők sem jutottak be feltétlenül a mindössze 63 férőhelyet biztosító tárgyalóterembe, ahová – az említett OIT-határozat alapján – a regisztrációt kérők közül is elsősorban a sajtót képviselők részére biztosították a részvétel lehetőségét (ahelyett, hogy egy nagyobb tárgyalóteremről gondoskodtak volna).

Noha ez a döntés a közvélemény tájékoztatásának lényeges voltára tekintettel akár indokoltnak is tűnhet, jogszerűnek azonban semmiképpen nem mondható.

Az igazságszolgáltatás önigazgatási szervezete ugyanis nem szabhat olyan, a törvény(ek) által nem támasztott követelményt a tárgyaláson való részvételre, mint az előzetes regisztrációs kérelem benyújtásának kötelezettsége, a bíróság vezetése pedig nincs abban a helyzetben, hogy bármilyen szempont szerint, akármilyen megfontolás alapján súlyozza a kérelmezők jelenlétének fontosságát, vagyis hogy a maga által megállapított prioritások figyelembevételével szelektáljon.

A szabályozottaktól eltérő bármely ok, méltányolható érv, indokoltnak tetsző körülmény sem szolgálhat alapul a nyilvánosság (akár nyílt, akár burkolt) kizárásához. A modern jogok perrendtartásai ugyanis nem tartalmazzák az ún. processzuális közrendi záradékot, vagyis a bíróság általános felhatalmazását a nyilvánosság kizárására a közrend veszélyeztetettsége esetére.

Nem lehet kétséges, hogy az olyan megengedhetetlen magatartásnak, amely az ügy első tárgyalási napján az egyes gárdatagok részéről a folyosón tapasztalható volt, gátat kell vetni. Ez a gát azonban csak a törvényesség gátja lehet.

Mindenesetre felmerül a kérdés, ha ténylegesen a tárgyalóterem – legfeljebb átlagos, az ügyet kísérő átlagon felüli érdeklődésre tekintettel viszont kicsinynek bizonyuló, s így a részvételt önmagában is korlátozó – mérete tette szükségessé az előzetes regisztrációt, s ha valóban a jelentkezés időrendisége volt a bejutást biztosító egyetlen, a bíróság által figyelembe vett “szűrési” szempont, milyen oknál fogva nem került a kiemelkedő közérdeklődésre számot tartó ügy tárgyalására egy nagyobb teremben sor, illetőleg a bejutás lehetőségét miért nem a bíróságra való érkezés sorrendisége szabta meg.

Vajon milyen konklúzió vonható le abból a tényből, hogy egy tárgyalásra – amely nem lett zárttá nyilvánítva – több más, a tárgyalás menetét figyelemmel kísérni vágyóval együtt nem tudtam hallgatóként bejutni, szemben például Mónus Áronnal, aki – az általa kiadott könyvet reklámozva – a beavatkozás megengedése, vagyis a beavatkozói státusáról való bírói döntés hiányában (tehát törvényes perpozíció nélkül) is jelen lehetett, mégpedig a felek (illetőleg képviselőik) számára fenntartott helyen.

Mindezek után várakozással tekintek a per harmadik – június végére kitűzött – tárgyalása elé, hogy nyilvános lesz-e végre a nyilvános tárgyalás, vagy ha mégsem, ugyan ki és kit fog kizárni majd akkor.

* Az Emberi Jogok és az Alapvető Szabadságok Védelméről Szóló Egyezmény és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 25. szám

Comments are closed.