1973 tavasza, egy átlagos nap a Szovjetunió Vízum és Engedélyhivatalának (OVIR) moszkvai központjában. A tisztviselők irathalmokkal körülvéve buzgón pecsételik le a kiutazási kérvényeket a „kérelmük elutasítva”megjelöléssel, majd ezeket újabb kupacokba rendezve postázzák folyton reménykedő családoknak.
Natan ScsaranszijNéhányat félretesznek, ezek kérvényezőinél hamarosan megjelenik a KGB letartóztatási vagy enyhébb esetben még csak házkutatási paranccsal, hogy az emigrálni akaró „hazaárulókat” örökre eltüntessék valahol a messzi Szibériában. A sok száz kérvény egyikének fejlécén az Anatolij Boriszovics Scsaranszkij név állt.
A név tulajdonosa egyszerű zsidó átlagemberként 1948-ban született Ukrajnában. Nagyapja rabbi, míg szülei vakbuzgó kommunista párttagok voltak. Ez a kettősség nem volt meglepő az akkori szovjet zsidó társadalomban. Marx tanai beleivódtak a vallástól mindinkább elforduló emberek gondolkozásmódjába, akik kétezer évnyi szenvedésük megoldását látták a kommunista eszmékben. A következő generáció viszont mindinkább kiábrándult a rendszerből, látva a zsarnokságot és azt, hogy az antiszemitizmus talán még inkább szerves része a Szovjetuniónak, mint a cári időknek. Izrael megalakulásával új korszak reménye bontakozott ki a zsidó hazára vágyó fiatalok körében.
Scsaranszkij esetében sem volt másképp, aki jövendő hazájával egyidőben látta meg a napvilágot. Sikeres matematikusként dolgozott Moszkvában, és kiváló sakkozó hírében állt. Nagy esélye volt, hogy szép karriert fut majd be a pártban. Miközben környezete irigyelte, ő egyre inkább megundorodott attól a rendszertől, amelyben élt.
Scsaranszkij más zsidókkal együtt dermedten figyelte az 1967-es izraeli-arab háborút, amikor az orosz propaganda nap mint nap hosszasan taglalta, miként pusztítja el az öt szövetséges arab hadsereg a „náci kollaboráns, népirtó” Izraelt. Majd hirtelen minden elhallgatott. Scsaranszkij különböző forrásokból hamarosan megtudta, hogy az aprócska zsidó állam váratlan győzelmet aratott. Az orosz ellenzéki zsidóság lelkesen fogadta a hírt. Úgy érezték, megtalálták a célt, amelyért érdemes küzdeni: a kivándorlásért az új zsidó hazába. Így lett a kommunista üdvöskéből is mindenre elszánt cionista.
Scsaranszkij 1973-ban döntött véglegesen, amikor beadta a kiutazási kérelmét. Csatlakozott az illegalitásban működő ellenzékhez és a későbbi Nobel-békedíjas világhírű orosz atomtudós, Andrej Szaharov angol tolmácsaként emberjogi aktivista lett. Barátaival megalapította a Refjuznyik elnevezésű polgári engedetlenségi mozgalmat, és annak szóvivője lett. Célkitűzésük az volt, hogy minél több zsidó megkaphassa a kivándorlási engedélyt Izraelbe és elérjék a szabad emigrálás jogát. Az emberi jogok megsértését bizonyító dokumentumokat juttattak el az Egyesült Államokba. A nyugati közvélemény felháborodása és a nemzetközi nyomás végül sikerre vezetett: több mint harmincezer szovjet zsidó emigrálhatott Izraelbe.
Időközben megérkezett a hivatalos válasz Scsaranszkij kiutazási kérelmére is, a várakozásoknak megfelelően egy nagy vörös elutasító pecséttel. Beindult a KGB megtorló apparátusa: kirúgták a munkahelyéről, az újságok és a munkatársai is nap mint nap szidalmazták a továbbra is aktívan tevékenykedő Scsaranszkijt.
Amikor azonban Nixon amerikai elnök a Szovjetunióval kötött hadászati megállapodás érdekében megszakította a kapcsolatát a zsidó ellenzéki csoportokkal, a KGB kapott az alkalmon és megkezdte a tömeges letartóztatásokat. A KGB-ügynökök napok alatt csendben elhurcolták a Refjuznyik mozgalom vezetőit. A játszma úgy tűnt, hogy véget ért. A nyugati világ hallgatott.Scsaranszkij ennek ellenére egészen 1977-ig szabadlábon volt. Felesége, Avital ekkor váratlanul megkapta a kiutazási engedélyt. Először nem akarta elfogadni, de Scsaranszkij kényszerítette, hogy szálljon föl a repülőre, mondván legalább az egyiküknek ki kell jutnia Izraelbe. Azt ígérte, hamarosan majd találkoznak Jeruzsálemben. A „hamarosan” végül közel tíz évet jelentett.
Néhány nappal felesége elutazását követően a KGB letartóztatta Scsaranszkijt. A hírhedt Lefortovo nevű börtönbe hurcolták, ahol egy alacsony, szűk magánzárkába zárták. Mindenét elvették, meztelenre vetkőztették, megverték, megalázták. (A „KGB-kezeléssel” a foglyokat minél jobban meg akarták alázni, hogy elveszítsék minden önbecsülésüket és lelkierejüket, így a tárgyaláson már ne tudjanak kiállni az igazuk mellett, hanem közönyösen, kábultan magukra vállalják a koholt vádakat.)
Scsaranszkij összesen tizenhat hónapot töltött a Lefortovo börtönben. Bár az orosz titkosszolgálat minden eszközzel igyekezett megtörni, Scsaranszkij tiltakozásul éhségsztrájkokat kezdett, a másfél év alatt összesen több mint kétszáz napon át nem volt hajlandó enni. A KGB végül engedett, hiszen nem akarták, hogy foglyuk a tárgyalás előtt éhen haljon. Scsaranszkij emlékirataiban felidézi, hogy egy mondat lebegett előtte: „Semmi, amit mások tesznek, nem tud megalázni, egyedül csak én tudom megalázni önmagam.”
Elérkezett 1978. július 14-e, a tárgyalás napja. A vádak: hazaárulás és az Egyesült Államok javára való kémkedés. Scsaranszkij azzal kezdte beszédét, hogy először nem a teremben levőkhöz, hanem népéhez és feleségéhez akar szólni. „A kihallgatásom alatt a főnyomozó azzal fenyegetett, hogy a kivégzőosztag elé juttathat, ha ellenállok. Ha viszont együttműködök a zsidó kivándorlási mozgalom megsemmisítésében, teljes szabadságot kaphatok és hamarosan viszontláthatom a feleségemet is. Öt éve kérvényeztem a kivándorlási engedélyt Izraelbe. Most messzebb vagyok, mint valaha ettől az álmomtól. Bánkódnom kéne, de boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy tisztességesen éltem, békében a lelkiismeretemmel és nem árultam el a lelkemet még a halálos fenyegetések alatt sem.
Boldog vagyok, hogy együtt dolgozhattam olyan tiszteletreméltó, bátor, elszánt emberekkel, mint Andrej Szaharov, Jurij Orlov és Alekszander Ginzburg… Több, mint kétezer éve a zsidó emberek – az én népem – szétszórattak. De bárhova kerültek is, minden évben elismételték: »Jövőre Jeruzsálemben!«. Most, mikor távolabb vagyok, mint valaha a népemtől és feleségemtől, hozzájuk fordulok, és azt mondom nekik: »Jövőre Jeruzsálemben!«. Magukkal pedig, akik azzal lettek megbízva, hogy megerősítsék az előre megírt ítéletet: Nincs semmi beszélni valóm!”
Scsaranszkijt a bíróság tizenhárom év munkatáborra ítélte.
A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.
