Forrás: Magyar Hírlap

Garrido és Branquinho emlékét kétnyelvű tábla őrzi az Intercontinental Szálló Dunakorzó felőli oldalán, az egykori Ritz helyszínén (Foto: Horváth Péter Gyula)

Valahányszor Portugáliában járok, úgy érzem magam, mintha hazamennék. A szerelem 1974-ből datálódik, a puskacsőbe dugott piros szegfűs forradalom idejéből, amikor tudósítóként számolhattam be ennek a Magyarországnyi kis népnek az ébredéséről, vérontás nélküli megszabadulásáról Európa utolsó fasiszta diktatúrájától, a salazari-caetanói rendszertől. Csodálatos volt megélni, hogyan rázzák le magukról az önkényuralom béklyóit a Fegyveres Erők Mozgalmának vezetésével (MFA), és nyitnak utat a demokratikus fejlődés előtt. Luzitánia június 10-én ünnepelte nemzeti ünnepét, Portugália napját (Dia de Portugal). Az ibériai ország azóta is fontos szerepet játszik az emberi jogok érvényre juttatásáért folytatott nemzetközi jogalkotásban, és saját példájával jár elöl. Az évforduló kapcsán három olyan epizódot szeretnék felvillantani, amely magyar mivoltunkban érint minket.

Az első egy legendás tévhit, mely szerint az első portugál uralkodó Árpád-házi magyar ivadék volt, aki keresztes vezérként került a kasztíliai király udvarába, és hűbéri jutalmul kapta az akkor még javarészt mór megszállás alatt álló Portugáliát. A magyarok emlékét felidéző legenda nem akárkitől származik, hanem a legnagyobb portugáltól, Luíz de Camőestől, aki híres époszában, a Lusiadákban (Luzitán dalok) egy magyar király második derék fiának vélte országalapító Henriket, Afonso Henriquest, összetévesztve I. Géza királyunk másodszülöttjével, Imre herceggel. Költői tévedése arra utal, hogy a magyarok híre nemhogy csak eljutott Európa legtávolibb partjaira, hanem egyenesen a szuverenitás jelképeként jelent meg, és a nagy költő azonosulni is akart vele, egy magyarnak tulajdonítva saját hazájának függetlenségét. Tévedése ellenére Camőes nagy szolgálatot tett a magyar és a portugál nép barátságának, hiszen a barátság nemcsak tényeken nyugszik, hanem közös érzéseken, szubjektív hullámhosszokon is. A magyar legenda – Camőes révén – a portugál nemzeti ünnep részévé lett azáltal, hogy Portugália napjául Camőes halálának évfordulóját választották. (Camőes 1580. június 10-én távozott az élők sorából.)

Történelmi tény viszont, hogy az utolsó magyar király Portugáliában hunyt el. IV. Károly, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó uralkodója madeirai száműzetésében lelte halálát tüdőbajban, földi maradványait a Monte-templom őrzi Funchal fölött, a Pico Ruivo oldalában.

Bár sokak számára ismeretlen, a 20. század magyar-portugál kapcsolatainak felejthetetlen és elévülhetetlen epizódja annak a két portugál diplomatának a hősiessége, aki csaknem ezer magyar zsidó és politikai üldözött életét mentette meg 1944-ben, Magyarország náci megszállása és a nyilasok rémuralma idején. Carlos de Almeida Afonseca Sampaio Garrido követnek és Alberto Carlos de Lis-Teixeira Branquinho ügyvivőnek köszönhette életét többek között Weissék és Gábor Zsazsa családja, Szász Pál iparos, Pajzs Elemér újságíró, Tillemann Ágnes, Tom Lantos amerikai képviselő felesége, Grossmann Éva színésznő, Dobzenski Mária grófnő, Wertheimstein Anna, Rotschild báró sógornője, a Zwack család, Chorin és Kornfeld báró, Weidlinger Imre, Kelemen András, Böszörményi István és még sokan mások. Sampaio Garrido és Carlos Branquinho a Ritz Szállóban (a jelenlegi Intercontinental), valamint a Galgagyörk melletti Tahi várában biztosított menedéket a bekérezkedőknek. Zsazsa Gáborékat az elsők között fogadták be a rezidenciára, még éppen időben, másnap ugyanis a németek már a lakásukon keresték őket, és dühükben, mert nem találták, agyonlőtték a portást. Garrido lánya, Nídia megírta, hogy Tahin volt egy kisfiú, akitől megkérdezte, minek örül annyira, mire az elmondta, annak, hogy orvossághoz jutott. Miféle orvossághoz – kérdezték tőle. Hát megvan a pasztillám, amit akkor kell bevennem, ha a nácik elkapnak minket – felelte. 1944. április 28-án gestapósok és a magyar politikai rendőrség osztagai hatoltak be a tahi menedékhelyre, és elhurcolták az ott lévőket, köztük Garridót is, mert ellenállt.

Elengedték, de nem érte be visszanyert szabadságával, védenceit is kiszabadíttatta. Képtelen volt tétlenül szemlélni a magyarság tragédiáját, és Branquinhóval együtt erőt merített Angelo Rota, Monsignor Verolino, Dannielson svéd követ és Raoul Wallenberg humanizmusából. “Az antiszemita intézkedések leplében a legszörnyűbb kegyetlenségeket követik el” – írták Lisszabonba küldött rejtjeles táviratukban. Az egyik túlélő, John Kepes Kansas Cityből írta nekem a következő sorokat: “Nagyon különös volt a Ritzben lakni, és reggelente hallani a sortüzeket a Duna-partról, a gettóból kiterelt zsidók Dunába lövésének hangos dokumentumát. Én életben maradtam.” Kepes Branquinhónak adott hálát érte, de az Salazarra hárította a dicsőséget. És itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen nem lehet megkerülni azt a kérdést, hogy miért adta nevét zsidómentéshez az a diktátor, aki a negyvenes években náci karlendítéssel köszönt. Hiszen Garrido és Branquinho aligha osztogathatott volna menleveleket Salazar beleegyezése nélkül! Vagy mégis? Embermentésüket inkább hallgatólagosan vették tudomásul Lisszabonban, semmint hogy biztatták volna rá őket. Ezt támasztja alá Aristides de Sousa Mendes, Portugália bordeaux-i konzuljának esete, akit 1940-ben azért helyeztek nyugállományba, mert zsidókat mentett, és amikor elítélték érte, bíráinak szemébe merte mondani: “A lelkiismereti szabadság nem függhet a körülményektől.” Sousa Mendest csak a fasiszta rezsim megdöntése után rehabilitálták a portugál hatóságok. Hogy végül – saját történetkutatásaim alapján – mégis az embermentők javára billent a mérleg nyelve, azt annak tulajdonítom, hogy Salazar elsődleges célja a portugál gyarmatbirodalom megőrzése volt, és át akarta menteni a fasiszta új állam rendszerét a második világháború utánra. A semleges Portugália ezért lavírozott Hitler és az antifasiszta koalíció között, kivárva, melyikük kerül ki győztesen a világégésből, hogy azután a győztes mellé szegődjön a “reálpolitika” szellemében. Amikor bizonyossá vált, hogy a náci Németországot legyőzik, a portugál diktátor sokféle intézkedéssel sietett az antifasiszta koalíció kedvében járni – sikerrel. Ezek közé tartozott a zsidómentés is. Mindez természetesen mit sem változtat a diplomaták hőstettén, melyet Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke 1995-ben hivatalosan is elismert a két embermentőnek adományozott posztumusz kitüntetéssel.

Sampaio Garrido és Carlos Branquinho emlékét kétnyelvű tábla őrzi a budapesti Intercontinental Szálló Dunakorzó felőli oldalán, az egykori Ritz helyszínén. Kezdeményezésemre a Magyar-Portugál Baráti Társaság helyezte el 1996-ban. Szép volna, ha a jövőben ez a helyszín is a kollektív emlékezet részévé válnék, és mi, magyarok a portugál kolónia tagjaival együtt ünnepelnénk a két nagyszerű ember kiállását az életért. A főhajtás egyúttal elkötelezettségünket jelképezhetné az egyetemes emberi jogok, a legfőbb érték, az élethez való jog iránt minden körülmények között, minden ideológiai megfontolástól mentesen.

Simó Endre, a portugál kormány Népek Barátságáért érdemrendjének kitüntetettje

Comments are closed.