Forrás: NOL

1968

Népszabadság * Aczél Endre * 2008. június 14.

Csehszlovák és szovjet tisztek a Varsói Szerződés hadgyakorlatán, két hónappal az invázió előtt

Kép: MTI

(Átnyúló ügyek) Ez az ügy nemcsak hogy átnyúlik az előző meg az azt megelőző évről, hanem majdnem egy évszázadot fog át. Tárgyévünkben elhunyt egy amerikai írómatuzsálem, a 90 éves Upton Sinclair.

Majszolgattam egy darabig a gondolatot, vajon belefér-e egy nekrológ 1968, más szóval egy olyan év krónikájába, amikor az Egyesült Államok polgárai a vietnami háborúval és a háborúellenes mozgalmakkal, a “chicagói hetekkel”, Richard Nixonnal, a meggyilkolt Martin Luther Kinggel, az ugyancsak merénylet áldozatává lett Robert Kennedyvel voltak elfoglalva, és már nem is emlékeztek talán arra, hogy milyen is egy igazi, tőről metszett szocialista, pláne ha író, ráadásul az övék? Úgy találtam, ha másért nem, hát ezért fér bele.

Termékenység, óh! Upton Sinclair száz művet hagyott hátra.

Dérytől lopok: nem írta, valósággal “kölykedzette” a köteteit. Könnyen olvasható, izgalmas, ideológiai töltetüket tekintve erősen szocialista, más metszetben erősen didaktikus regényeket írt; a már-már szociologikus tényfeltárás és a plasztikus leírás volt az erénye, amelyet elsősorban a kapitalizmus visszásságainak, sőt kegyetlenségének a megfestésében gyakorolt. A maga idejében óriási hatást fejtett ki a gyorsan emészthető társadalmi igazságok hívei körében, de nemcsak odahaza, széles e világon. A harmincas évek elején Európában, sőt Ázsiában is az egyik legolvasottabb írónak számított, szülőhazájában végképp. Tollát mohó, szinte mindenre kiterjedő érdeklődése mozgatta. Amellett hogy feltartóztathatatlan krónikása volt a nagy vagyonok születésének, a kizsákmányolás legbrutálisabb formáinak, a munkanélküliségnek, a szakszervezeti mozgalom hanyatlásának, rendkívüli módon foglalkoztatták olyan dolgok is, mint a bevándorlás, a természetes környezet védelme, a női egyenjogúság, a filmipar s nem utolsósorban az egészséges táplálkozás. Érdekes módon, noha meggyőződéses szocialista és agitprop hajlamú író volt, metsző társadalomkritikájával és világmegváltó gondolataival soha nem tudott beférkőzni igazán a “létező szocializmus” ikonjai közé. Magyarországon megjelent műveinek javát is a két világháború között, nem pedig annak utána.

Életműve, azt hiszem, nem bizonyult időtállónak. (Az ember Gorkijt se az Anyáért olvas, ha egyáltalán olvas.) Az agitációnak azt a hovatovább százéves irodalmi válfaját, amit ő művelt, megrágta az időmoly. De ha valakinek kedve támadna Upton Sinclairt olvasni, annak a Lanny Budd-sorozat harmadik könyvét (nem a trianoni zanzát!) tudom ajánlani, amely részben dokumentarista, részben fikciós módszerekkel dolgozza föl a náci birodalom felemelkedését, benne a náci propagandagépezet első nagy haditettét, a Saar-vidéki népszavazásra (1935) való mozgósítást.

(Werblan numerus claususa) Az 1968. május 1-jei lengyelországi felvonulásokon még bőséggel lehetett látni “cionistaellenes” transzparenseket. (“Le a cionizmussal!” – “Le a cionista provokációkkal!” stb.) Ugyanakkor Varsóban körbejárt egy vicc. “Papa, hogyan kell betűzni azt a szót, hogy cionizmus? – Most nem tudom, kisfiam, de a háború előtt még >>Zs«-vel betűztük.” Amúgy ami történt, egyáltalán nem volt vicces. A “nemzeti kommunista” Moczar belügyminiszter emberei tévedhetetlenül megtalálták azokat az embereket, akik a rájuk sütött bélyeg szerint azért vallottak “revizionista” (azaz a hivatalos “marxista” kánonnal szembeforduló) nézeteket, mert származásuk erre predesztinálta őket. A “revizionizmus” képzetéhez elegendő volt társítani a “kettős (értsd: egyszerre lengyel és izraeli…) kötődés képzetét, s máris előteremtettek egy figurát, aki elárulja az eszmét is, az “egyetlen” hazát is. De persze egyszerűsítsünk. A fönti, kissé bonyolult képlet alkalmazható volt a lengyel szellemi élet olyan kulcsfiguráira, mint Brus, Baczko, Bauman, Schaff, kiket szépen el is űztek hazájukból. Származásuk miatt ezreket tisztogattak ki minisztériumokból, akadémiai intézményekből, kiadóhivatalokból, szerkesztőségekből: a legfeljebb 3o ezres létszámú maradék lengyel zsidóság (az összlakosság 1 ezreléke) felét. Aki puszta kényszerűségből a kivándorlást választotta, annak le kellett mondania lengyel állampolgárságáról. (A kárvallottak jogi rehabilitációja csak néhány éve történt meg.) – 1968 júniusában a Miesiecznik Literacki névre hallgató irodalmi folyóiratban megszólalt Andrzej Werblan, a Gomulka-rendszer egyes számú ideológiai szaktekintélye, aki terjedelmes politikai-történeti eszszében tárta föl a “probléma” genezisét. Ez az írás – noha egyáltalán nem a Moczar-vonalat követte, hanem “higgadtan” próbálta elemezni a lengyel kommunista mozgalomban állítólag kezdettől fogva meglevő zsidókérdést – azzal szerzett magának történelmi hírnevet, hogy a létező szocializmus történetében először (és föltehetően utoljára) kiállt egyfajta “numerus clausus” mellett! Felpanaszolta, hogy a tudományos intézményekben és más fontos helyeken (hadügy, belügy egyebek között) a zsidóság túl van reprezentálva: “aránya sokkal magasabb, mint amekkorát a zsidó népesség aránya a lengyel (talán keresztény??) népességen belül indokolna”. Werblan egy kanyargós okfejtéssel, eltévelyegve az etnopszichéig, azt találta mondani, hogy mivel a zsidókra a revizionizmus és a zsidó nacionalizmus egyaránt erős vonzerőt fejt ki (sic), talán helyesebb volna, ha a “központi intézményekben kiigazítanák a helytelen nemzetiségi arányokat”.

A lengyel rémtörténet útja azonban sokkal kacskaringósabbra sikeredett, mint azt a Werblan által is bátorított Moczar-hívek gondolták volna. A tisztogatás ugyan folytatódott, de mivel Gomulka erősen fixírozta a szovjet elvtársak agyát, a “numerus clausus”-os Werblan elvtárssal, hűséges szolgájával, azt is elmondatta, hogy nem a cionizmus a “fő veszély”, hanem a revizionizmus (korabeli fordításban: Dubcek). Sőt mivel a szovjeteket fokozódó mértékben aggasztani kezdte az a fajta nacionalizmus, amit Moczar képviselt (Dubcek is egyfolytában önállóságról, önrendelkezésről, a belügyekbe való be nem avatkozásról “szavalt”), júliusban a lengyel párt de facto lefújta a zsidóellenes kampányt. Olyannyira, hogy – igazán röhögtető módon – a revizionista ellenségképbe beleapplikálták a “lengyel nacionalizmust” is. Nem anticionizmusra volt szükség, abból már elment egy nagyon “lightos” változat is: az ágyúkat Prágára kellett szegezni, odahaza pedig rendezni a sorokat. Moczar és a lengyel “nemzeti kommunisták” hatalomátvételi kísérlete nemcsak a Ceausescu-féle kísértetjáráson bukott el, hanem legfőképp azon, hogy a szovjet elvtársak nyugodt, a Dubcek elleni akciókban ideológiailag is, katonailag is gyorsan mozgósítható Lengyelországot akartak látni. Gomulka ebben több mint készséges partnernek látszott, tehát újból megkapott minden támogatást otthoni manővereihez, Moczar semlegesítéséhez például. – Utóirat: Andrzej Werblan, aki a sztálinista diktátor, Bierut személyi titkárából lett az antisztálinista Gomulka egyik benső bizalmasa, az említett cikk után tovább szárnyalt. Noha idővel, immár a Gierek-érában, feladni kényszerült a pártközpont tudományos és művelődési osztályának vezetését, kisvártatva a központi bizottság titkára és a párt elméleti folyóiratának főszerkesztője lett. Hitelesített főideológus. Majd a párt elméleti kutatóintézetét igazgatta; csak Jaruzelskiék tudtak megszabadulni tőle. De sebaj, lévén politikatudományi professzor, ennek az elpusztíthatatlan férfiúnak az oktató és kutató tevékenysége soha nem szűnt meg, még a mai napig se. 84 évesen zavartalanul írja tanulmányait, esszéit, nemzetközi konferenciákon vitatkozik a lengyel múltról.

A 2000 szó első oldala magyarul(2000 szó) Az “emberarcú szocializmus” demokratikus kísérletét a “tábor” többi országa se részben, se egészében nem volt képes lenyelni, kivált azért nem, mert Dubcekék megvalósították a sajtószabadságot, s ezzel elkövették a főbűnök egyikét: “átengedték az agitációt és a propagandát az osztályellenségnek”. Valóban, ha “osztályellenségen” másként gondolkodók értendők. Nos, júniusban, a Literarny Listy névre hallgató irodalmi hetilapban (ugyanott tehát, ahol Nagy Imrét két héttel korábban történelmi példaként állították a cseh párt elé) megjelent egy Kétezer szó című kiáltvány. Ehhez foghatót két évtizede nem látott a kommunista világ. A kiáltványt egy Ludvik Vaculik nevű ismert író fogalmazta, de írók, tudósok, neves értelmiségiek, közéleti emberek – közöttük a Központi Bizottság tagjai – is aláírták. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy a 2ooo szó fulmináns kritikáját adta az egész szocialista rendszernek, s kivált a kommunista pártnak. Vaculik a CSKP-t hataloméhes, dörgölődző és rossz lelkiismerettel megvert emberek koalíciójának írta le. Kikacagott minden hivatkozást a munkásosztályra, hiszen, mondta, ilyen alapon a munkások bűnösek abban, hogy egy lelketlen, tehetségtelen, de még mindig ellenállóképes, bosszúra szomjas pártbürokrácia rátelepedett mindenre. – A 2ooo szó a szovjetek szemében azért válhatott ellenforradalmi manifesztummá, mert a régi bolseviki Mi a teendő? (“Sto gyelaty?”) szellemében programot adott Csehszlovákia népének. Ilyesmiket tanácsolt: a párttal nem leszámolni kell, hanem megszállni. Gondoskodni arról, hogy a pártvezetésbe csak reformerek kerülhessenek, a nép jelöltjei. Továbbá. A vállalatvezetőket demokratikusan újra kell választani, és meg kell szállni a vállalatvezetést, a szakszervezeteket és a munkástanácsokat is. A népfrontot meg különösen. “Mindenhová a saját embereinket!” – ez volt a jól kihallható jelszó. Magyar fordításban: szabadulni az egész, “68 előtti kommunista elittől, melyről tudnivaló volt, hogy a háttérben vadul szervezkedik a szovjetekkel. A 2ooo szó szerzője természetesen szorgalmazta a média vezetőinek teljes lecserélését és mindenféle civil szervezet, akcióbizottság létrehozását, a spiclik leleplezését, az egész rendszer olyan formájú reformját, ami Csehszlovákiát visszatérítette volna az 1945-48 közötti állapotokhoz. Ez még Dubcekéknak is sok volt. A pártvezetés kénytelen volt elhatárolódni a kiáltványtól. De! Letartóztatni nem tartóztattak le senkit, a cenzúrát sem állították vissza. (Másutt puszta kéziratban levő fogalmazványokért is lefogás járt.)

Még meg sem száradt a tinta a 2ooo szón, a Varsói Szerződés öt országa, ideértve Magyarországot is, afféle eszmecserére hívta meg a csehszlovák vezetőket, mondván, a téma a testvérországok belső helyzete lesz, beleértve a csehszlovákot is. Mivel Berlinben és Szófiában semmiféle helyzet nem volt, Dubcekék gyorsan felfogták, hogy mint valami eretnekek, fölöttük készülnek zsinatot ülni, s nem fogadták el a meghívást. Varsóban azonban Brezsnyev, Kádár, Gomulka, Ulbricht és Zsivkov a csehek nélkül is megtartotta az eszmecserét, melynek eredménye a CSKP Központi Bizottságának címzett hosszú, a Sztálin-korszak kiközösítő dokumentumaira emlékeztető levél lett. Tézisei arról szóltak, hogy ellenséges erők ki akarják szakítani Csehszlovákiát a szocialista közösségból, de ez már nem egyedül (!) Csehszlovákia ügye; Prágában veszélybe sodródott a párt vezető szerepe, holott azon alapszik az egész szocialista rendszer; szocialistaellenes és revizionista erők kaparintották meg a sajtót, a rádiót, a televíziót, és a reakciós támadásokkal szemben nincs ellenállás; ezért jelenhetett meg a 2ooo szó, a reakció, az ellenforradalom politikai-szervezeti platformja. “Elvtársak – kérdezték a varsói >>ötök« – hát nem látják, hogy az ellenforradalom az egyik hadállást a másik után ragadja el önöktől? Hát nem látják, hogy a párt elveszíti ellenőrzését az események fölött, és folyamatosan hátrál a kommunistaellenes erők nyomásával szemben?” A verdikt: ellenforradalom van. Moszkva a magyar október óta most először használta az “ellenforradalom” kifejezést. Mindenki gondolhatott, amit akart, de csak egyre lehetett gondolni. Mindazonáltal, a régi jó forgatókönyv szerint az “ötök” – valójában a szovjetek – adtak még egy esélyt Dubcekéknak. Megmondták, mit kell tenniük, ha el akarják kerülni… Na mit? Azt nem mondták meg.

(Vatikáni ütemvesztés) A Kaliforniától Párizson, Berlinen és Prágán át Budapestig nyújtózó szexuális szabadosságra – amely, hogy így mondjam, a Hairnek minden hangjegyéből áradt – 1968 nyarán a római katolikus egyház olyképpen válaszolt, hogy megerősítette ellenkezését nem a nagyobbik rosszal, az abortusszal, hanem a puszta fogamzásgátlással szemben. VI. Pál, ki egyébként (joggal) a reformpápa nevet érdemelte ki, Humanae Vitae, azaz Emberi életek című enciklikájában kétévnyi gondolkodás után hitet tett a születésszabályozás bűnös volta mellett. Tette ezt azután, hogy ugyancsak reformer elődje, XXIII. János éppen azzal a céllal hívott életre egy pápai különbizottságot, hogy az szembenézzen az élet tényeivel, az immár elkerülhetetlen változásokkal. (Érdekesség: Magyarországon 1968-tól kezdve volt kapható az első hazai gyártású fogamzásgátló, az Infecundin.) Nos, a Vatikán liberálisai engedékenységre ösztönözték a pápát, ő azonban az ösztönzésnek, habitusával ellentétben, ezúttal nem engedett. A Humanae Vitae a mesterséges születésszabályozás, azaz a korlátozott utódnemzés minden formájával szembeszállt, nemcsak a fogamzásgátlóval és a kondommal, hanem a sterilizációval, sőt a coitus interruptusként ismert “máshová ürítem” című vállalkozással is, tekintettel például ennek igen határozott bibliai, ószövetségi előzményeire. Megmaradt a pápa gondolatmenetében az az ősi hit és valláserkölcsi elv, hogy a közösülés célja az utódnemzés, s ha ez történetesen örömmel jár, az csak a Teremtő pótlólagos ajándéka. (Egyébként az önmegtartóztatás volt az egyetlen, amelyet VI. Pál, XII. Piushoz hasonlóan, nem tekintett az egyházi tanítás sérelmére elkövetett cselekedetnek.) – A Humanae Vitae elég nagy csalódást okozott a hívők és VI. Pál hívei körében. 1968-ban már anakronizmus volt a fogamzásgátlók tilalmát fönntartani. Nem véletlen, hogy röviddel ezután az egyház tilalmi igyekezete az abortusz felé fordult, és a Humanae Vitae, úgy, ahogy volt, visszavonás nélkül elfelejtődött.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.