Deborah, a 88 éves Devonshire-i özvegy hercegné az utolsó élő Mitford lány. A Guardian című brit lapnak a jómodorról, a családról, és arról beszélt, hogy miként teázott a Führerrel.
A Führer sokat beszélt a zsidókról, ami olyan aranyos volt
Az utolsó élő Mitford-lány 88 éves, de nem látszik annyinak. Látása ugyan már nem a régi, de hangja a letűnt időket idézi. Régimódi tisztelet veszi körül (a személyzet őkegyelmességének szólítja), és mindenkit rabul ejt tökéletes udvariassága. Ez volt az egyik tulajdonság, amelyet nagyra becsült sógorában, Oswald Mosleyban, a brit fasiszták vezetőjében. „Ó igen, olyan csodálatos angol úriember volt, amely ma már nem létezik: Kifogástalan modorral rendelkezett. Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent, de tény, hogy az ilyen emberek között sokkal könnyebben ment a kapcsolatteremtés. Én így gondolom. Az élet sokkal kellemesebb volt tőle. Annyit jelent, hogy még a legunalmasabb emberrel is társalogni kell. Ilyesmi ma már nem létezik. Az emberek csak ahhoz mennek oda, aki érdekli őket.”
Ez a jómodor is része volt a Mitford-lányok – Nancy, Pamela, Diana, Unity, Jessica és Deborah – megfoghatalan vonzerejének, és persze a 20. század kétes hírű politikai személyiségeihez fűződő, gyakran fanatikus viszonyaik. Nem éppen mindennapi arról beszélgetni, milyen is volt Hitlerrel teázni. „Meglehetősen különös. Legalábbis ma különösnek tűnik. Akkoriban legkevésbé sem tűnt annak. Egy hosszú utazás végén történt, amit egy kis kocsiban tettünk meg, és mindannyian igen kimerültek voltunk. Valahonnan szereztek teát. Volt valamilyen házvezetőféle a lakásban. Aztán Hitler csengetett, kétszer vagy háromszor. Senki sem jött. Elég furcsa ez, ha az ember egy ország vezetője. Azt gondolnánk, hogy van valaki körülötte.”
Deborah anyjával és Unity nevű nővérével találkozott Hitlerrel. Unity szervezte az utat, és ő beszélt németül a Führerrel, a többiek semmit sem értettek. A hercegnő 17 éves volt akkor, és sokkal jobban érdekelte az egyik zenész. Később is inkább bedugta a fülét, ha politikáról volt szó. De mindig a családja mellett állt, bármilyen szégyen is vetült rájuk (a legutóbbi eset a Forma-1 vezér Max Mosley botránya, amelyről a hercegnő nem hajlandó beszélni).
A háború idején minden nehézség ellenére állandó kapcsolatban áll Diana nővérével, aki árulásért a Holloway börtönben ült. Leveleket írt neki, mert a telefon nagyon drága, és megbízhatatlan volt. Egyébként az összes lány levelezett, kivéve a fasiszta érzelmű Dianát és a kommunista Jessicát, akik egyszerűen megszakítottak minden kommunikációt. A mintegy 12 ezer levél Deborah tulajdonában van. Amikor Charlotte Mosley, Diana és Oswald menye fel akarta dolgozni az írásokat, egy évbe telt mire szétválogatta, majd egy újabb évbe, mire elolvasta őket. Charlotte 33 éve a Mitford/Mosley család tagja (férje Max bátyja, Alexander volt), így nem igazán lepődött meg azon, amit talált. Mégis egészen más az, hogy tudja, Unity rajongott Hitlerért, és hogy mindezt leírva látja.
Diana és Oswald Mosley
„A levelek megdöbbentőek. Leírva látni, hogy „szegény drága Hitler” szürreálisnak tűnik. Meg kell próbálni visszaképzelni magunkat 1934-be, amikor Unity még csak egy 20 éves éretlen lány volt, és meg kell próbálni megérteni, mi is történt. De Unity kétségtelenül szélsőséges nézeteket vallott” – meséli Charlotte Mosley. Unity becserkészte Hitlert: a Führer kedvenc kávézójában ült, és addig bámulta, amíg az észre nem vette, majd több mint száz alkalommal találkoztak. Hitler neki ajándékozta egy fiatal zsidó pár lakását.
„A Führer csodálatos volt, a legjobb hangulatban. Sokat beszélt a zsidókról, ami olyan aranyos volt” – írta Dianának 1935-ben. A levelet így fejezte be: „Szeretettel és Heil Hitler!” A legzavaróbb a helyzet és hangnem között feszülő ellentmondás, egy iskoláslány elvakult ömlengése a Harmadik Birodalom fénykoráról. Charlotte és Deborah hangsúlyozza, hogy Unity, aki szórakoztatónak találta, hogy fehér patkánnyal jelenik meg a partikon, „teljesen naiv és korához képest igen éretlen volt. És csak belesodródott a dolgokba.”
Diana, Deborah szerint a legszebb Mitford-lány, viszont teljesen más volt. Leveleiben ő is áradozva ír Németországról. Diana és Mosley esküvőjét Goebbels berlini otthonában tartották, amelyről így írt Unitynek: „Úgy éreztem, minden tökéletes volt, Kit [Oswald Mosley], te, a Führer, az időjárás, a ruhám….” (A Mitford család több tagja is belekeveredett így vagy úgy a német politikába: Unity rábészélte a szüleit, hogy támogassák a fasizmust, miközben a harmincas években Himmler felajánlotta Nancynek, hogy elviszi egy koncentrációs táborba. „Miért ne? Így legalább írhatok egy jó kis könyvet róluk.”)
Charlotte Mosley azt írta bevezetőjében, hogy anyósában volt valami kettősség, amit soha nem tudott megérteni. „A háború előtti Anglia lappangó antiszemitizmusa és rasszizmusa, valamint a soha meg nem kérdőjelezett kijelentések nem voltak összhangban eredendően empatikus természetével. Az embertelen és barbár rezsim iránti rajongása nagylelkűséggel és toleranciával párosult. Családja és barátai nagyon szerették.”
A Kennedyekkel barátkoztak
Miközben elfogadjuk ezt a jellemzést, eléggé döbbenetes, hogy az egyik nővére, Nancy volt az, aki „rendkívül veszélyes személyként” feljelentette Dianát, miközben tudta, hogy ezzel börtönbe juttatja testvérét, majd szerető leveleket írt neki a börtönbe. Nancy haláláig Diana nem is sejtette, hogy a nővére jelentette fel, bár senki sem bízott Nancyben, aki rendkívül vidám, gúnyolódó és ösztönösen alattomos volt. Charlotte csak egyszer találkozott Nancyvel, halála előtt egy évvel.
Unity és barátai
A levelek ismerői is felfedezték ezt a tendenciát: a nővérek élete tele volt drámával, halállal és szerelemmel, politikai meggyőződéssel, és férfiak utáni vággyal, akik viszont nem voltak hűek hozzájuk (a pszichológusok mindezt az apjukkal magyaráznák, aki figyeltette őket, erőszakos, jóképű, szeszélyes és vidám volt). Az írások hangneme gyakran pajkos, nem foglalkozik hosszan, csak futólag a tragédiákkal, még azzal sem, amikor például Deborah többször is elvetélt.
„Azt hiszem, túlságosan mélyen érzel, de nem próbálod-e belerángatni az embereket az érzéseidbe – nem hiszem, hogy ez szükséges. Mindannyian tudtuk, mit érez a másik. Ha valami borzasztó dolog történt, nem kellett még hangsúlyozni, és azt mondani „nyomorúságosan érzem magam, mert…”. Mindannyian tudtuk. Azt hiszem, egy családban olyan megmagyarázhatatlan közelség van a családtagok között, ami miatt mindenki tudja, mi történik éppen a másikkal. Anyám biztosan tudta mindig. Azt hiszem, mindannyian tudtuk. Ezért volt az, hogy csak átsiklottunk a dolgok fölött” – magyarázza Deborah.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy otthon nem beszéltek a vádakról. Miranda Seymour írónő az egyik újságban meglehetősen hevesen támadta a nővéreket, különösen a gyerekekhez fűződő viszonyukat. Az interjú végén Deborah behozatta és felolvastatta a cikket, amelynek címe „A Mitfordok és környezetük bizarr és groteszk története”, és amelyben így jellemzik őket: „Hangjuk ódivatú, kinézetük bizarr.”
A levelek nem életrajzok. Sok mindenről nem esi szó bennük, néha gyakorlati okokból (pl. Unity temetéséről, mivel mindannyian egy helyen voltak); nagyon kevés van a következő nemzedékről, és nincs semmi a botrányokról. „Úgy vélem, Charlotte semmilyen bizalmas információt nem adott ki. Nem hiszem, hogy ez befolyásolta a történetet. Vannak olyan dolgok, amelyeket nem szeretnénk, ha mások elolvasnának” – mondja a hercegnő. Férje, Andrew Cavendish alkoholizmusa csak futólag merül fel, nőügyeiről viszont egy szó sem esik, pedig a nyolcvanas években az újságok is írtak róla (Charlotte azt mondja, erről nem voltak levelek). A sorok között olvasva feldereng Deborah és John F. Kennedy viszonyának lehetősége, de a hercegnő tagadja ezt.
A levelek különlegessége a benne szereplő személyek listájában rejlik. Miniszterelnökök ugranak be ebédre. Deborah a Buckingham Palotában vacsorázik. Evelyn Waugh Vile Bodies című regényét Diana egyik partija ihlette. Deborah az angol arisztokrácia közötti kapcsolattal magyarázza ezt. „Furcsa dolgot mondok. A nővéreim barátai az oxfordi fiatalemberek közül kerültek ki, amikor Oxford mellett laktunk. Ők csak barátok voltak. Később mind híresek lettek, mint pl. Evelyn Waugh és John Betjeman. Egy különleges időszak különleges nemzedéke voltak. Hiszen úgy is alakulhatott volna, hogy nem hagynak nyomot maguk után. Ugyanígy van a politikusokkal is, és velem, aki olyan családba házasodott, ahol a nagybácsit Harold Macmillannek hívták.”
A Kennedyek gyerekkori barátok voltak. Amikor Joseph P. Kennedyt 1938-ban kinevezték londoni nagykövetté, a család Mitfordék közelébe költözött. „Kick [Kathleen Kennedy, aki Andrew Cavendish bátyjához ment feleségül] 18 éves volt, Jack 19 vagy 20. Joe pedig, akit később meggyilkoltak, 22 éves volt. És ez a gazdag és csodálatos család a szomszéd utcában lakott. Egyszer anyám azt mondta tánc közben Jackről Andrew-nak, aki akkor még nem volt a vőlegényem, hogy „Emlékezz a szavamra, az a fiatalember egyszer még az Egyesült Államok elnöke lesz”. Hát nem különös?”- meséli Deborah.
„Jack volt az egyetlen politikus, akit ismerek, aki tudott nevetni magán. És nevetett is. Éppen ezért nagyon jó társaság volt. Amikor elnök volt, akkor is sokat nevetett, és szerette megnevettetni az embereket. Gyors volt. Gyors volt, mint a villám.” A hercegnő hangja tele van emlékekkel, gyengédséggel. „Ő… hm… kivételes ember volt.” A nappaliban van egy fénykép róla a következő aláírással: „Drága Debónak.”
A levelek a következő kiadásban olvashatók: Mitfords: Letters Between Six Sisters, edited by Charlotte Mosley, is published by Fourth Estate
Forrás: Múlt-kor
