Forrás: MNO

A nemzeti és a demokratikus minimum hiányáról

2008. június 3. 00:00Egy nép “kórjóslata” akkor fordul aggasztóra, írta Németh László 1939-ben, “Amikor természetes szaporodása megáll… Amikor a közügyei nem érdeklik többet… Amikor a múltját elveszti.” Sajnos napjaink magyar társadalmára mindhárom megállapítás igaz. Ebben a helyzetben tehát csak azok tekinthetők felelősségteljes politikai irányzatoknak, amelyek mindent elkövetnek e súlyos állapot orvoslása érdekében. A mai magyar szociálliberális baloldalról azonban ez nem mondható el. Mindenekelőtt azért, mert gyanakvással tekint mindenre, ami nem úgy nemzeti, ahogy ezt ő előírná.

Emlékezzünk csak vissza, milyen megsemmisítő gúnyolódással támadták azon keveseket, akik már az 1960-as években szóvá tették a magyar népesség csökkenésének aggasztó tényét. Milyen lebecsülő értetlenséggel utasították vissza azokat a véleményeket, amelyek a Kádár-korszak pusztító öröksége kapcsán a cinikusan mának élővé tett tömegek közügyek iránti érdektelenségére figyelmeztettek, s felhívták a figyelmet arra, hogy ez a közömbösség akár a demokrácia, a társadalom működését is veszélyeztetheti.

A leglátványosabb hadjáratokat azonban a nemzeti múlt, a nemzeti örökség lejáratására vezették, s ez vált a második világháború után a kommunisták és kiszolgálóik politikájának egyik meghatározójává. Gondoljuk csak meg, Kelet-Németországon kívül nem volt egyetlen szovjet csatlós ország sem, ahol a hatalmon lévők olyan kíméletlen harcot folytattak volna mindennel szemben, ami nemzeti, mint Magyarországon. Hivatalos irányzattá vált a nemzeti múlt durva meghamisítása, lejáratása, sőt nevetségessé tétele. S mindez a két világháborúban is vesztes Magyarországon, amikor is a megcsonkított, majd megtizedelt magyarságnak mindennél nagyobb szüksége lett volna arra, hogy közösségi összetartozásának tudatát a vállalható múltja is erősítse.

Jellemző, hogy az 1960-as és 70-es években sokat emlegetett deheroizálás nem a magyar múlttal való őszinte szembenézést jelentette, hanem gyakran annak vállalhatatlanná tételét. Ezt úgy érték el a legegyszerűbben, hogy kiemelték és felnagyították történelmünk árnyoldalait, miközben szomszédaink és mindenekelőtt az oroszok épp a fordítottját csinálták. Ők ugyanis még a vállalhatatlan eseményeket is elfogadhatóvá magyarázták, vagy egyszerűen elhallgatták. S ezek gyakran a magyarság elleni kegyetlenkedéseik voltak. A hazai kommunista politikusok és kiszolgálóik pedig nem tiltakoztak az ilyen sorozatos történelemhamisítások ellen, sőt önostorozó módon inkább még lovat adtak ellenfeleink magyargyűlölete alá. Ebből következően nem emeltek szót a kisebbségi sorban élő magyarságot ért méltánytalanságok miatt sem.

Napjaink baloldali irányzatai azonban nemcsak a nemzeti, de a demokratikus eszményekkel is hadilábon állnak. S mivel Bibó Istvánt gyakran emlegetik, bár nem sok közük van hozzá, nézzük meg az ő demokráciameghatározását! “Demokrácia: a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni. (…) A demokráciához a népnek tudatában kell lennie…, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik.” Az idézettek szellemében gondoljuk végig, hogy a közelmúltban a nép meg tudta-e válogatni a vezetőit. Nem. Mert a nyomasztó fölényben lévő baloldali nyomtatott és sugárzott sajtó a valóságot eltagadó, a jobboldalt és politikusait a legdurvább rágalmakkal lejárató, egyoldalú tájékoztatása lehetetlenné tette a népnek a valódi tájékozódást. Ugyanez okból az így megválasztott vezetőit nem tudta ellenőrizni sem. Napjaink gazdasági és politikai csődje is csak azért derülhetett ki, mert időközben sikerült létrehozni egy már érzékelhető jobboldali sajtót, így a baloldali média – a korábbiaktól eltérően – képtelen maradéktalanul elhazudni az igazságot, bár nagy része most is mindent megtesz ennek érdekében.

A Bibó-féle meghatározás harmadik ismérve az alkalmatlanná vált vezetők elkergetésének lehetősége. Mára ez nagyon is időszerűvé vált, mert a csalódott társadalom nagyobbik fele élni szeretne ezzel a jogával. A hatalmon lévő baloldal azonban mindezt antidemokratikusnak tartja. Ezért nem ártana elgondolkodnia azon, hogy Bibó István, aki pontosan szokott fogalmazni, nem a leváltani, hanem az elkergetni igét használta, s nem véletlenül. Ha ugyanis az alkalmatlanná vált vezetők az általuk okozott csőd után nem hajlandók lemondani, akkor a népnek joga van őket elkergetni. Ez nem utcai randalírozást jelent – hiszen az csak a hatalmon lévők helyzetét erősíti -, hanem például az országot megbénító sztrájkokat és polgári engedetlenségi mozgalmat. Mindezeket elég jól megtanulhattuk, amikor az Antall-kormány elleni akciózások idején még a vízcsapból is ezek népszerűsítése és magyarázata ömlött ránk.

A baloldalban csalódott nép tehát végre a tudatára ébredt annak, hogy a vezetők hatalma “az ő beleegyezésén nyugszik”. Sajnos a csődöt előidézett, hatalmon lévő politikusok és az őket kiszolgáló “megmondóemberek” erre még nem döbbentek rá. Sőt a legképtelenebb és leghisztérikusabb rágalmakat rángatják elő annak bizonygatására, hogy immár a demokráciát, sőt a köztársaságot veszélyezteti a szerintük hagyományosan rasszista és antiszemita magyar jobboldal. Ennek kapcsán nem ártana, ha a baloldal elgondolkodna arról, hogy mind az első, mind a második magyar köztársaságot a kommunisták és a hozzájuk csatlakozott radikális baloldaliak számolták föl, akik hatalomra jutásukig a köztársaság és a demokrácia legfőbb védelmezőinek pózában tetszelegtek, miközben kíméletlen harcot folytattak az általuk a köztársaság ellenségeiként megbélyegzett csoportok, azaz a valódi demokratikus erők ellen.

Sőt arról se feledkezzünk el, hogy a ma szociáldemokrata jelmezt próbálgatók elődei a leghatározottabban fordultak szembe Garami Ernővel, Peyer Károllyal és Kéthly Annával, hogy csak néhányat említsünk az általuk ellenségnek tekintett valódi szociáldemokraták közül. Ezért a mai baloldal meghatározó ereje, az MSZP hiába akarja magát szociáldemokratának nevezni. Ez csak akkor lesz hiteles, ha majd az említett szociáldemokrata vezetők örökségét képesek lesznek maradéktalanul elfogadni. Ez pedig nem más, mint a szociális igazságosság és a demokrácia maradéktalan érvényesülése, a kommunista múlt elutasítása, ami kizárja az iránta megnyilvánuló megbocsátó nosztalgiázást is. Ettől a mai MSZP és a velük együttműködők nagyon messze vannak.

Végezetül tehát kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a ma hatalmon lévők képtelenek a nemzeti és a demokratikus minimum kialakításában részt venni, amint ezt a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazásban, valamint az őszödi beszéd utáni elégedetlenség elfojtásában játszott szerepük újfent bizonyította.

A szerző főiskolai tanár

Salamon Konrád

Comments are closed.