Forrás: Népszava

Egykori országrablók, országcsonkítók utódai hatalmaskodnak fölöttünk – mondta Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő a hétvégén Tiszalúcon, a Trianon tér avatásán. A borsodi nagyközségben olyan hangulatokat, ideákat, szellemet idéztek meg, ami már mindinkább kikopik az európai politikai közgondolkodásból, ám Magyarországon még figyelnek rá. Az emlékezők soraiban föltűntek a Történelmi Vitézi Rend, a Magyar Gárda és több, más szélsőséges szervezet tagjai.

“Hát, Jézus!” – adta a választ valamikor 1962 telén Tiszalúcon az első megállított ember, amikor a termelőszövetkezet zárszámadó közgyűlésére a községbe érkezett Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke (államfő) arról érdeklődött, ki a közös gazdaság elnöke. Nem vicceltek, ugyanis valóban Jézus becenevet viselt az Alkotmány Tsz. Elnöke, aki megjárta a Don-kanyart, és akkor vitte be a közösbe a Túlatiszán elterülő földjét, amikor a többiek kikötötték, akkor lesz téeszcsé, ha Jézus beáll. A Jézus becenevet egyébként kicsi fiú korában ragasztották rá, egy karácsony után, amikor a kidobott fenyőfával fakutyázott a befagyott Holt-Tisza jegén.

Istenes ember volt Jézus, aki jó barátságot ápolt a község református lelkészével, Tóth Alberttel. Azzal a Tóth Alberttel, akinek mára megőszült fia viszi tovább a szolgálatot. És mást is. (Ja, el ne feledjem, Jézus a nagymamám testvére volt. Apja, vagyis a dédapám pedig megjárta az első háborút, ahonnan botra támaszkodva érkezett haza, és néha mesélt az erdélyi bakatársairól, akiket ugye elszakítottak.)

Úgy érzem hazaérkeztem. Nekem ez a falu a Felvég és a Hustát, a Szivárványos kút és a Bagolyfogó híd, a Takta-part fűzese, és a Kanyar kicsi szigete, a Péterke és a Gabriella tanya, Szabados gátőr háza és Liska borbély üzlete… szóval a hazám. És most mit hallok? Idegenszívűek markában az ország! Hazugsággal gyógyítják a fájdalmat, a nyomort! Egykori országrablók, országcsonkítók utódai hatalmaskodnak fölöttünk. Ez az igazság! Ne tűrjünk némán!

Lobognak az árpádsávos zászlók, falon a Trianonban szétszeletelt Nagy-Magyaroszág elnagyolt, torz sziluettje. Ki tudja, miféle ragadozó készül tépő csőrét mártani Illyés Gyula szavaiba: “Magyar az, akinek fáj Trianon.” Persze, hogy fáj, de másképp – gondolok vissza ama dédapámra, akinek egyik testvére a Pó völgyében esett el, a másik fivére pedig valahol egy szibériai fogolytáborban vehette hírét, hogy miképpen büntették meg Magyarországot.

Jönnek a Történelmi Vitézi Rend kidekorált tagjai. Úgy tekintenek körül, mintha egyenesen a Vereckei hágóról szálltak volna alá. Vajon miféle hőstettek jutalmaként tűzhetik mellükre a különféle kereszteket, medálokat, ordrékat? Vagy az is lehet, hogy csak egy régiségkereskedő poros fiókjából sikerült kihalászni a kitüntetéseket? Úgy tűnik itt nem csupán árulni, hanem megvásárolni is lehet a történelmet.

A szónok Tőkés László. Elszánt hangon fogadja el a rámért tisztességet: igen, ő a teljes nemzetet képviseli Brüsszelben, az Európa Parlamentben, ahol újra és újra emlékeztetni kell tengernyi hazugságra, amiket átéltünk Károlyi Mihálytól Gyurcsány Ferencig. (Bár a mai kormányfő nevét kódoltan, mindössze őszödi hazudozónak említi), de a vörös gróf nem ússza meg a kibeszélést. Nem tudom, a tömegben hány embernek jut eszébe, hogy a szomszédos községben, Tiszadobon találta meg az első köztársaság későbbi elnöke Károlyi Mihály a feleségét, Andrássy Katinkát. Aztán eljött a pillanat és a vörös gróf elsőként mutatott példát a nagybirtokosoknak, és Kápolnán szétparcellázta a birtokát a szegények, nincstelenek között. De ez nem számít. Károlyi Mihály az egyik figura (Kun Béla mellett), aki Trianon átkát az országra hozta. Vajon, hányan lehetnek itt, köröttem, akiknek nagyapja, apja éppen az ilyen földosztásnak köszönhették létüket?

De ez sem számít. Tőkés püspök folytatja: hazug rezsimből jövünk, hazug rezsimben élünk. Megrontották a társadalmat – hallatszik már-már mózesi hevülettel a panasz. Mellettem áll a világutazó, keresztyén barátom. Néhány évig Dél-Afrikában élt. Meséli, ott a közösségek tagjainak fele az éhséggel, a másik fele az AIDS-sel küzdött. De amikor a nagytiszteletű lelkész szólt hozzájuk, hitet, reményt, bizakodást tudott beléjük önteni.

Itt, a Holt-Tisza partjától alig másfél kilométerre minden nagyon reménytelen. Sőt! Nem félek kimondani: hit nélküli! Pedig egy olyan püspök beszél, aki Temesváron maga volt a hit. Harcos arcélt erőltetve magára lengeti árpádsávos zászlaját egy fekete egyenruhás fiatalember. Sipkáján hasonló piros-fehér sávos Nagy-Magyarország jelvény. Hátán, a mellényén felirat: Nem, nem soha! – olvasom a Lord Rothermere által megfogalmazott irredenta jelszót, amihez társult a másik ige: Igazságot Magyarországnak!

A püspök úr hangsúlyozza: akik itt a 88 évvel ezelőtt megesett szégyenteljes átokra emlékeznek, nem nacionalisták, nem soviniszták, nem irredenták. Ők mindösszesen “csak” magyarok, akik emiatt nem hajlandók szégyellni magukat – és mintegy nyomatékot adva szavainak, föltekint a mögötte repülni készülő, kardos turul madárra. (Bronz színű az alkotás, de a mellettem cigiző roma elárulja, műanyag öntés, ellopni sem érdemes. Ő már csak tudja, mivel a társaival együtt helyezték föl az oszlopra.)

A békés beszélgetésből egy újabb meghökkentő fordulat ránt ki. “Európa napjainkban újrarendeződik, mint a háború után. Békés világháború zajlik!” – ébreszti a magyarságomat a brüsszeli képviselő. Vajon, az ilyen szavakkal miként számol el ott, ahol már a mi lobogónkat is a német, francia, olasz, brit zászlóval azonos méretű árbocon lengeti a szél? Vegyük már észre, hogy Tiszalúc, de Nagyvárad sincs már annyira messze Brüsszeltől, mint húsz évvel ezelőtt! Aztán egy csöppet árnyal. Mielőtt végképp belebonyolódna ebbe a legújabb békés világháborúba, gyorsan kiigazítja önmagát: nem pártolja a határváltoztatásokat. Legalábbis topográfiailag nem. A fejekben annál inkább, amit úgy is értelmezhetünk, hogy vonuljunk vissza évtizedes sértettségeinkbe. Most már értem, miért csúszik a megemlékezés mindinkább ünneplésbe.

Van még vers, ének és az elszakított részeket szimbolizáló szilakövek megszentelése.

Az oszladozó tömegből kiválva visszamegyek a református templomhoz. Az első világháború emlékmű talapzatán tágabb családom több tagjának nevét ismerem föl. Fülemben a püspök úr szava: Trianon a második Mohácsunk. És eszembe ötlik Ady, aki szerint nekünk Mohács kell. Nekünk Mohács kell?

Népszava Online

Comments are closed.