Forrás: Magyar Hírlap

Gróf Nádasdy Borbála könyvbe zárt élete

Megírta élete első tizenhét évének történetét gróf Nádasdy Borbála, a nagy múltú főnemesi család egyik leszármazottja. A könyvből kiderül, milyen volt a második világháború előtti világ, hogyan élte meg a front átvonulását, s végül az ötvenhatos forradalom utáni szökésének kalandos történetét is az olvasó elé tárja. Nádasdy Borbála ötven éve Franciaországban lakik, mégis fontosnak látta, hogy életének legizgalmasabb korszakáról mindent leírjon. Zagolni zabad – ez lett a kötet címe. A mű a Méry Ratio Kiadó gondozásában jelenik meg, bemutatója június 3-án lesz a Ráday utca 28.-ban.

(Fotó: Horváth Péter Gyula)

– A címlapon az első pillantásra tudatosul az olvasóban nemesi származása. Jelent ez önnek ma még valamit?

– Természetesen, hiszen nem véletlenül írtam a nevem elé, hogy gróf. Egyrészt mert igaz, a hétköznapi életben azonban nyilván nem használom. Másrészt hangsúlyozni szerettem volna, hogy egy olyan család leszármazottja vagyok, amely évszázadokon keresztül rengeteget tett a hazáért. Tagjai katonák és országbírók voltak, sokuk a kultúráért tevékenykedett. Mikor a kommunista diktatúra betört, elkezdődött társadalmi osztályunk megvetése, kiközösítettek minket, a nevünk osztályidegen lett. Ebbe sokan belebuktak, de engem csak erősített, később is. Gyermekként a testvéremmel azért tudtuk elviselni a megpróbáltatásokat, mert a szüleink példát mutattak. Ők éreztették velünk, hogy a név kötelez, és azt is, hogy a gróf Nádasdy család történelme a mi történetünk is.

– Saját fiatalkorával összehasonlítva milyennek látja az újabb nemzedéket?

– Azt tapasztalom, hogy a mai korosztálynak fogalma sincs, mi történt abban az időszakban. Nem az ő hibájuk, ennek megvan az oka és az előzménye. Ötvenhathoz hasonlóan a kommunista hatalomátvétel éveinek szörnyűségeit is kitörölték a tankönyvekből. De az egész társadalom megváltozott azóta. Az elnyomás után a rendszerváltozáskor a magyar lakosság nem tudta feldolgozni a nyakába szakadó szabadságot, nem az agyakat, hanem a lelkeket mosták át, amelynek következtében egyfajta pánikhangulat uralkodott el az embereken. Mindenki azt kérdezi, mi lesz holnap, ezért aki csak teheti, a lehető leggyorsabban ügyeskedik. Senki nem ül le a többi emberrel, hogy közösen beszéljenek a szükséges teendőkről. A fiatalokat lelkesíteni kellene, hogy bár nehéz lesz, de muszáj a jövőért munkálkodniuk, ahelyett hogy a nagy egyenlőségről beszélnének. Pedig az nem is létezik, hiszen minden ember más és más. Óriási hazugság ez, amit a mindent elöntő globalizált demokrácia szünet nélkül sulykol a fejekbe. Kevesen tudják már, hogy az ember csak akkor lehet igazán szabad, ha tudja, hogy nem teljesen az. Persze elmehet moziba, sőt külföldre is utazhat, bárkit bárhonnan felhívhat telefonon, de mégis vannak olyan korlátok az életben, amelyek megszabják annak menetét. Érdekes, de a szabadságot és az egyenlőséget hirdették fennhangon a kommunisták is, csakhogy az ő igazságuk a valóságban így hangzott: ami a tied, az az enyém, ami pedig az enyém, ahhoz neked semmi közöd.

– A forradalom után egy évvel hihetetlenül izgalmas és veszedelmesen kalandos úton elhagyta Magyarországot, itt véget is ér a könyv. De mi történt az után, hogy sikerült a szökés?

– Egyszerűen hihetetlen, de egész hamar filmsztár lettem. Átmásztam a határon négykézláb, és három héttel később már egy Pan American géppel utaztam Münchenbe próbafelvételre. Aztán színházban játszottam, majd tizennyolc éves koromban csapot-papot otthagytam, és férjhez mentem Párizsban. Később balettoktató lettem. De akármelyik európai város utcáján is sétáltam, hiányzott a rommá lőtt Budapest. Azért is járok haza gyakran, mert még ma is hiányzik. Persze, amikor itt vagyok, azért próbára tesz, de csak itthon vagyok otthon.

– Biztosan sokat mesélt a történtekről, a saját és a magyar nép hányattatásairól külföldön. Talán érthető az érdeklődésem: mi a véleményük a franciáknak rólunk, magyarokról?

– Szinte hátborzongató, de egy növendékem egyszer azt kérdezte tőlem, hogy a magyar holt nyelv-e. Érdekes, a menekülésemet máig nem hiszik el. Akárkinek mesélem, hogyan szöktem át a határon, azt mondja: azt te csak szeretted volna. Hihetetlen, hogy nem tudják felfogni, hogy a huszadik század közepén volt egy forradalom Közép-Európában és az embereknek akaratuk ellenére menekülniük kellett, át a határon. És nem az anyagiak, hanem a szabadságuk miatt. Édesanyám mindig azt mondta, hogy felesleges mindezt leírni, úgysem fogja elhinni senki. Érdekes viszont, hogy míg Franciaországban szinte mindennaposak a tüntetések, a Sárközy ellen demonstráló fiatalok gyújtogatnak, és Che Guevarát kiáltva nekimennek a tűzoltóknak, addig kintről nézve Magyarországon az utcai erőszak és a fasizmus jelenti a legnagyobb veszélyt a demokráciára. Itthon voltam a Terror Háza Múzeum megnyitóján, ahol több százezer ember gyűlt össze, sokan sírtak is. Engem is nagyon megindított az esemény, hiszen apám és anyám is megjárta az Andrássy út 60.-at. Az ünnepség után visszarepültem Franciaországba, majd reggel bekapcsoltam a rádiót, és azt hallottam, hogy Magyarországon kétszáz extrém jobboldali tüntetett egy múzeum előtt, amely beszámol ugyan a fasiszta bűnökről, de nem mer szembenézni a múltjával. A magyar miniszterelnök pedig a híradás szerint kokettál a szélsőjobboldallal, ezért nagyon kell vigyázni, hogy a régi démonok ne ébredjenek fel. Azért ez nagyon furcsa.

– És milyenek a franciák?

– Ugyanolyan fegyelmezetlenek, mint mi, magyarok. Ha ki van írva, hogy bejárat, akkor biztos, hogy ott mennek ki. A hatalom és a rend ellen pedig mindig fellépnek. Amúgy nagy soviniszták. A forradalom évfordulóján mindenütt leng a nemzeti zászló, az ünnep a közös alap, amelyet politikai hovatartozástól függetlenül mindenki egyként tisztel. Amúgy Franciaország olyan, mint egy gyönyörűen felravatalozott halott: nagyon szép és díszes. Mégis, az egész egy óriási múzeumhoz hasonlít. A legtöbb turista csak azért jön ide, hogy a látványosságokat megnézze. A templomok viszont üresek, bár a feketék körében mostanság kezd éledezni a vallásosság. Egy francia felvilágosult, azt mondja, ő már tud mindent, ezért nem is hisz semmiben. Érdekes, hogy Mitterrand elnök is ezt mondta, ám amikor haldokolni kezdett, egy jezsuita papot kért magához, hogy magyarázza el neki: most akkor mi lesz. Aztán egy templomban temették el.

– Visszatérve a könyvre: mit jelent ez a nagyon talányos könyvcím?

– A zagolni zabad egy gyermekkori emléket takar. Már nagyon korán felfedeztem, hogy ízlik mindenfajta alkoholos ital. A világháború pusztítása előtt elmondható, hogy boldog gyermekkorom volt, mindig meghatottan emlékszem életem első tíz évére. Akkoriban a nyári fürdőzések után a hűvös ebédlőben ettünk családunk lepsényi kúriáján. Szüleim olykor vermutot ittak, amelybe én belemártottam az ujjamat, és gyorsan lenyaltam, mielőtt még észrevették volna. Amikor nem voltam elég ügyes, azonnal rám szóltak. Én azért egy lehetőséget még felvetettem nekik, és szomorúan megkérdeztem: “Azért zagolni zabad?”

Kacsoh Dániel

Comments are closed.