Az elmúlt hetekben nagy nyilvánosságot kapott a hír, mely szerint Berlinben utcát neveztek el Rudi Dutschkéról, az 1968-as diáklázadás egyik vezéralakjáról. A baloldali városvezetés a negyven évvel ezelőtti események jelentőségét ezzel a szimbolikus gesztussal is érzékeltetni kívánta.
A sors iróniája, hogy a Dutschke utca a konzervatív sajtómágnásról, Axel Springerről elnevezett utat keresztezi, így a legújabb kori német politikatörténet két fontos alakja immár földrajzilag is olyan közel került egymáshoz, mint ahogy a konzervatív polgári hagyomány és a baloldali, 68-as gondolatvilág egymást át- meg átszőve jellemzi a mai német közéletet.
A hatvanas évek diákmozgalmainak eszméi persze már jóval korábban, utcanevek nélkül is részeivé váltak a közgondolkodásnak. Azáltal pedig, hogy az 1998-tól regnáló Schröder-Fischer-kormány az establishment magaslataiba emelte az egykori lázadókat, a valaha oly polgárpukkasztó gondolatvilág – ha konszolidáltabb formában is – végleg polgárjogot nyert. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a diáklázadások gondolati magva csak a baloldalon lelt táptalajra. Aligha találunk olyan jelentősebb szereplőt a mai német szellemi, politikai életben, aki 1968 jelentőségét a német társadalomfejlődés szempontjából kétségbe vonná.
A diákmozgalmak kiindulópontja a felsőoktatási reform követelése volt, melynek létjogosultságával kapcsolatban – a fenti állítást igazolva – Helmut Kohl emlékirataiban leszögezi: „Az egyetemeken valóban sok minden nem volt rendben. Egyetemista éveim alatt én magam is megtapasztaltam, hogy a közkedvelt mondóka – A talárok leple alatt ezer évnek szaga maradt” – jegyében a tekintélyelvűség legrosszabb hagyományai éltek tovább.” A megmozdulások gyorsan politikai dimenziót nyertek, fő szervezőjük a Szocialista Német Diákszövetség (SDS) lett, mely az Adenauer kancellárságát követő nagykoalíciós időszakban egyre inkább a parlamenten kívüli ellenzék motorjává vált. A perzsa sah 1967. júniusi látogatása ellen tiltakozó diákok egyikének meggyilkolása, majd a Rudi Dutschke ellen elkövetett merénylet vezetett valójában az események eszkalálódásához, melynek következtében a kezdetben egységesnek tűnő mozgalom sok kisebb, többékevésbé radikális csoportra esett szét.
A Vörös Hadsereg Frakció (RAF) későbbi terrorista merénylői, a Frankfurti Iskola követői vagy a Zöldek pártja – csak hogy három karakteres vonulatot említsünk – mind a diákmegmozdulások résztvevői közül kerültek ki. A széttagoltság ugyanakkor a mozgalmat megfosztotta tömeghatásától, amit kezdettől fogva korlátozott, hogy a mégoly baloldali érzelmű diákság nem tudta megtalálni a közös nevezőt a szakszervezetekkel és más érdekvédőkkel.
A Wirtschaftswunder által megerősödött Németország társadalmi rendjével, politikai berendezkedésével szembeni tiltakozás a legkülönbözőbb összefüggésekben nyilvánult meg. Nehéz bármilyen filozófiai kánont felfedezni a diákmegmozdulások mögött, az azonban tény, hogy a Marcuse, Adorno, Horkheimer, Habermas megnyilatkozásai körül kialakult diskurzus fontos szerepet játszott az ideológiateremtésben. Minden, az államrend megóvására irányuló nyilatkozat, politikai kezdeményezés könnyen megkapta a „fasiszta” jelzőt.
Az egyetemek kapcsán említett tekintélyelvűség történelmi dimenziója volt az a kérdés, hogy vajon a hitleri Németország egykori prominensei vagy akár csak megtévesztettjei a demokratikus NSZK-ban milyen szerepet is játszanak. Valóban sikerült-e megtisztítani a közéletet, a közgondolkodást a bűnös tizenkét év haszonélvezőitől? A kérdés és a mögötte meghúzódó kétely a háború utáni Németország meghatározó kollektív szükségletének alapjává vált. A „Vergangenheitsbewältigung”, amit mi múltfeltárásnak neveznénk, de a németben egyúttal a múlt legyőzését is jelenti, mind a mai napig – immáron az NDK-s múlt bűneivel súlyosbítva – a német közélet egyik legközkeletűbb témája.
Az antiautoriter és hagyományellenes viselkedés életmódbeli megnyilvánulása persze Németországban is az egyetemi lakóközösségek, kommunák szexuális szabadossága és a nemek közötti egyenlőség erőteljes hangsúlyozása volt, ami a hagyományosan rendszerető közegben különösen, de még a diákmozgalmakon belül is olykor idegenkedést váltott ki. 1968 morális összefüggéseiről persze napjainkban igen ellentmondásos értelmezéseket hallani. S lehet bár sajnálkozni a korszellem furcsaságai miatt, de mára az értékelések többsége a hatvanas évek végének morális eltévelyedéseit egy mesterséges béklyóból való kitörés rendkívüli eseményének tekinti, mely napjainkra könnyebben kezelhetővé teszi a társadalom-lélektani problémákat. A társadalmi kohéziónak az egyéni szabadság túlhangsúlyozása miatti gyengülését persze ugyanazok a kutatók sajnálkozva állapítják meg. Ez is jól mutatja, milyen ellentmondásos a viszony a 68-as érték- és életmódváltáshoz.
A 68-as mozgalmak sorsában jelentős szerepet játszott a sajtó. A Springer kiadó konzervatív beállítottságú újságjainak döntő befolyása a német sajtópiacon Axel Springert a tüntető diákok szemében az egyik leggyűlöltebb figurává tette. Olyannyira, hogy a Dutschke elleni támadást követően, azt állítva, hogy a fegyvert mintegy a Bild Zeitung hecckampánya adta az egyszerű festősegéd kezébe, a tömeg megtámadta a kiadó üzlethelyiségeit, felgyújtotta teherautóit. A kihágásokat követő perekben a diákokat az az Otto Schily védte, akit a Schröder-kormány erősen rendpárti belügyminisztereként láttunk viszont a kilencvenes évek végén. A Springer napjainkban is az egyik, ha nem a legbefolyásosabb kiadóvállalat, máig konzervatívnak számító lapjainak szerkesztőségében jó néhány egykori tüntető diákkal…
Bármennyire is igyekezett a sajtó konzervatív szemszögből értékelni a történéseket, a tiltakozások rávilágítottak néhány olyan jelenségre, ami az 1969-es választásokon a Willy Brandt vezette szociáldemokraták győzelmét segítette elő. Sajátos módon azonban a szociálliberális koalíció megalakulása csak fokozta a lázadók radikalizmusát. „Feltétlenül mindig úgy kell annak lennie, hogy elvész a mértéktartás, ha egy társadalmi mozgalom lendületbe jön?” – teszi fel a kérdést emlékirataiban a háború utáni első baloldali kancellár, elutasítva a kihágásokat, ugyanakkor elismerve a 68-asok berkeiből származó modernizációs törekvéseket. Brandt reformelkötelezettsége a mérsékeltek vitorlájából kifogta a szelet, így azonban az államellenesség kifejezése csak forradalmi eszközökkel volt lehetséges.
Egy sajátos metszete a 68-asok kapitalizmusellenességének és a hidegháború Amerika-ellenes hangulatának a baloldali fiatalság anticionista, sőt olykor antiszemita beállítottsága. A hangos antifasizmussal egy időben fel-felbukkan a kizsákmányoló kapitalista zsidó sztereotípiája, ami a cionisták sajátos nemzeti elkötelezettségével keveredve a mozgalmárokat elfordította a korábban rokonszenves zsidó államtól, és a baloldali Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elkötelezettjeivé tette őket. Emlékezzünk csak a Joschka Fischer német külügyminiszter múltját firtató 2001 tavaszi vizsgálódásra: nem elég, hogy előkerül a filmfelvétel az utcai harcokban brutális Fischerről, még egy, a PFSZ által szervezett konferencián készült fényképek is felbukkannak. A sors furcsa játéka, hogy 2001 júniusában éppen a közel-keleti konfliktusban szembenálló felek régről eredeztethető ismerete teszi alkalmassá a német külügyminisztert arra, hogy egy izraeli diszkóklub ellen elkövetett palesztin merénylet után a közvetítést vállalva, Arafatot és Ariel Sharont győzködve megakadályozza a helyzet eszkalálódását.
A személyes sorsokban, tapasztalatokban rejlő összefüggéseken túl 68 öröksége beépült a német társadalom, politikai gondolkodás mélyrétegeibe. Sokan vélik úgy, hogy a második világháborút követő valódi változás a 68-as megmozdulásokat követően állt be, éppen a korábbi időszak átértékelése révén, és ekkor született meg az úgynevezett modern Németország. S noha nehéz összefoglalni, hogy a fentieken kívül miben is áll az örökség, az biztos, hogy a más országokban természetes nemzeti öntudat ellehetetlenülése 68-ra datálható. Az azóta is élő gyanakvás az állam ideológiai szerepvállalásával szemben, a „szalonképes” patriotizmust egyedül az alkotmányos berendezkedéssel való azonosulásban megengedő álláspont még hosszú távra meghatározza a német közgondolkodás fősodrának jellegét.
Prőhle Gergely, [email protected]
8. évfolyam 22. szám, 2008.05.29