Forrás: Magyar Hírlap

Boldog, aki olvassa

Magyarországon tavasszal egy utcanő bírósági ügye nyomán lett ismét közbeszéd tárgya az abortusz. Történt, hogy a gödöllői városi bíróság elutasította P. Judit abortuszkérelmét, mondván, “nem nyújt segítséget olyan – egyébként törvényben, bizonyos körben meghatározott és engedélyezett – deviáns magatartás végrehajtásához, amely a magzati élet kioltásához vezet”. A bíró azzal indokolta a döntést, hogy a börtönbüntetését töltő kérvényező a rendőrségi eljárás során nem jelezte, hogy el akarja vetetni magzatát. A gyanú szerint végül azért kérvényezte a művi vetélést, mert így akarta elodázni a büntetést – erre pedig az igazságszolgáltatás embere nem bizonyult vevőnek.

A hír hallatán az arra hivatottak “megszaggatták köntösüket”, és “fejükre hamut szórtak”. A haladó értelmiség megszólaló képviselői először elsiratták a 31 éves nő önrendelkezési jogát, majd nekiestek a bírónak. A Társaság a Szabadságjogokért megdöbbentőnek nevezte az ítéletet, a Magyar Helsinki Bizottság polgári pert kezdeményezett, de még a kártérítés igénye is megfogalmazódott; a Népszabadság arról cikkezett, hogy a bíróság nyomorba döntötte a szegény sorsú P. Juditot.

Tették mindezt úgy, hogy a gyermek időközben megszületett. Attila itt él közöttünk – s annak idején valószínűleg a keze ügyébe fognak kerülni az emberi léthez való jogát megkérdőjelező nyilatkozatok; ha pedig az élet úgy hozza, feltehetőleg nagyon csúnyákat fog gondolni az írások szerzőiről.

Mert vélekedjünk bárhogy az abortuszról: tartsuk a liberálisokhoz hasonlóan a nő ilyen-olyan szempontjai érdekében elfogadott rutinműtétnek; gondoljunk rá szemforgató módon “szükséges rosszként”, avagy a legkiszolgáltatottabb kisebbség hidegvérű legyilkolásaként – ez akkor is kegyetlenség. Akik ebben az ügyben nem halkulnak el az élet csodája láttán, azokra sok mindent el lehet mondani, de egyet feltétlenül: lelkük a kérgesnél is kérgesebb. És persze biztosan nem olvasták Pilinszky János írását, aki egy más ügyben ugyan – Auschwitzról szólva -, ám esetünkre is vonatkoztatható módon azt vetette papírra: “Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

És lám, ez az utcanő a maga ellentmondásos ösztönösségével többet értett meg gyermeke születéséből, mint az ügyében megszólaló 21. századi írástudók együttesen. “Kurválkodni lelketlen és egészségtelen lett volna egy babával a szívem alatt” – mondja Judit a Népszabadságnak, a lap szerzője pedig ezek után az anyáról szólva leírja a legfontosabb mondatokat: “Örül a kicsinek, Attilának. Ő – mondja – sem megölni, sem örökbe adni nem akarta, csak elvetetni, amíg ezt emberségesen teheti.”

Az utcanő ezzel két tanulságra irányítja figyelmünket. Először is: most, hogy fia már megszületett, anyának érzi magát, és boldog a gyermekével. Másodszor pedig kimondott egy mondatot, amelyet a maga brutalitásában kevés nő fogalmazna meg hasonlóképpen, ám bizonyára sokan így gondolkodnak magzatuk elhajtásáról. Megölni nem, csak elvetetni, amíg emberségesen lehet – önti iszonyatos szavakba az asszony korunk barbár krédóját; és nincs, ki szót emelne ez ellen.

Pedig a “zsidó-keresztény” kultúrkörben az abortuszra sosem gondoltak elfogadható cselekedetként. Bár a Bibliában nem szerepel a művi vetélés, s a szent iratok általában a Ne ölj! paranccsal állnak ki az élet mellett, több jel is arra utal, hogy embernek tekintik a magzatot. Jákob és Ézsau már anyjuk méhében harcot vívtak egymással, Jeremiást pedig Isten már magzat korában prófétaságára rendelte – olvassuk az Ótestamentumban. Ennél is szemléletesebb a Keresztelő Szent Jánost méhében hordozó Erzsébet és Mária, Jézus anyja találkozása az Újszövetségben. “Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek” – írja Lukács evangélista. A szerző ezzel egyértelművé tette: midőn a magzati életét élő, később szentként tisztelt János e “gesztussal” urának vallotta az alig kéthetes, gombostűfejnél nem nagyobb lényt, akit Jézusként ismer az utókor – nos, akkor két emberi személyről beszél. Az egyház pedig azóta töretlenül osztozik minden jó szándékú, elfogulatlanul ítélő ember felfogásában, és a magzatot fogantatásától kezdve annak tartja, ami: Isten teremtő akaratából fakadó, feltételek nélkül védendő életnek.

Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz felelős szerkesztője, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének tagja

Comments are closed.