Forrás: hirszerzo.hu

Stumpf István ex-kancellária miniszter úgy vélte, “kellene egy olyan kamara is a parlamentben, melyben a nem pártpolitikai alapon történő reprezentáció is helyet kaphatna”. Kár, hogy nem tette hozzá, hogy a javasolt intézmény leánykori neve Központi Bizottság volt. Hiába, minden reformer hozott anyagból dolgozik. Az ügy pikantériája, hogy a második kamara ötletét, az MSZMP (ab ovo korporatista) KB 1989 februári ülésén már leszavazta.

A különbség a profi és a pancser póker játékos között az, hogy míg az előbbi két ásszal a kezében és másik kettővel az asztalon is úgy tesz, mintha mi sem történt volna, a pancser elvörösödik, furán vigyorog és már az első körben nagy merészen vabankra játszik.

Én körülbelül így latom az ex-kancelláriaminiszter nagyotmondásait az MR1 Kossuth Rádiónak adott interjújában. Miről volt szó?

Stumpf István szerint a köztársasági elnöki hatáskör generáljavításra szorul. A jelenlegi elnök és két elődjének szerepe valóban sok szempontból ceremoniális volt. Ha jól emlékszem, a kezdeti botladozás után Göncz Árpád vette a neki járó labdát, és az Alkotmány neki kiszabott jogosítványaival élve, kiválóan teljesített mindkét turnusa során. Mádl Ferenc hasonlóan közmegelégedésre végezte a dolgát. A jelenlegi elnökkel egy kicsit más a helyzet.

Noha a jelek szerint az államfő külföldi szereplése (szükségszerűen) nem sok vizet zavar – sőt még a két éve, az 1956-os forradalom és szabadságharc megemlékezésére, hazánkba érkezett Bush elnök is megúszta oda nem illő környezetvédelmi és vízumügyi lelkifröccs nélkül -, a Fidesz-támogatta elnök annál inkább rátenyerelt különféle belügyekre, többnyire sikertelenül.

Úgy tűnik, a Sándor palota fura ura egyre gyakrabban feszegeti az Alkotmány és a közpolitikai szokásjog számára kényelmetlenül szűkre szabott határokat. Ez rendben van, amíg a disputára okot adó tét, a légynek sem ártó (de nem is használó) ombusmani kinevezések szintjen marad. A dilemma, legálabb is az én olvasatomban az, hogyan lehet az államfő által korábban megálmodott “láthatatlan alkotmányt” láthatóvá tenni.

A Stumpf-interjúnak köszönhetően, az előbbi kérdésre adandó válasz rendkívül egyszerű. A Fidesz, miután legalább kétharmados többséggel megnyerte a következő választást (nota bene: az elsőt a már borítékolt háromból), azonnal nekilát az eddig recsegő-ropogó, de azért nagyjából működőképes Alkotmány átalakításához. Az átalakítási folyamat első gyümölcse a jelenleginél hosszabb időre szabott, és lényegesen kiszelesített jogosítványokkal rendelkező köztársasági elnöki intézmény lesz.

A pozíció várományosának kilétéről sok szó nem esett. Néha még egy pancser is tudja, hogy hallgatni arany. Azt sem tudtuk meg, mik azok a “nemzetstratégiai érdekek szempontjából fontos területek”, melyek meghaladják a majdani soros miniszterelnök kepésségeit, illetve kompetenciáját, tehát elnöki döntést igényelnek. Minderről nekem a Putyin-Medvedev duó munkamegosztása jut az eszembe.

Az interjúban említett “ideológiai vallásháborúk” ugye valóban fontosak, noha a sugallt “politika-feletti” – nagy formátumú és remélhetőleg karizmatikus – államfő nem tűnik szerencsés megoldásnak. Ha jól emlékszem, erről szólt az 1989-es őszi négyigenes népszavazás, amit Pozsgay Imre, ha egy paraszthajszállal is, de elbukott. Továbbá úgy tűnik, hogy az eredmény az SZDSZ-Fidesz közös erőfeszítésének volt köszönhető.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a pártpolitika jelenlegi szintre történt lezüllését nem csak a pártvezérek időnkénti őszintéségi rohamának (lásd: Gyurcsány két whisky és Orbán három pohár bor után), hanem a pártok által működtetett értelmiségi közkatonák, köz- és önveszélyes tevékenységének kell betudni. Ehhez még csak annyit, hogy a népbölcsesség szerint a fejétől bűzlik a hal. Tehát itt nem csak demagóg pártkatonákról, hanem az egész velejéig korrumpált politikai osztályról van szó. Az utóbbi se nem jobb, se nem rosszabb, mint a többi közép-európai “újdemokráciák” vezető emberei. De ami fáj, hogy ezek magyarok.

Az ex-kancellária miniszter továbbá úgy vélte, “kellene egy olyan kamara is a parlamentben, melyben a nem pártpolitikai alapon történő reprezentáció is helyet kaphatna”. Kár, hogy nem tette hozzá, hogy a javasolt intézmény leánykori neve Központi Bizottság volt. Hiába, minden reformer hozott anyagból dolgozik. Az ügy pikantériája, hogy a második kamara ötletét, az MSZMP (ab ovo korporatista) KB 1989 februári ülésén már leszavazta. Lehet, hogy tartottak a Népfront, a szakszervezetek, a megyei tanácselnökök, a munkásőrség, esetleg az MTA, a társutas társadalmi szervek, talán az egyházak beözönlésétől, de az biztos, hogy “szuverén” (és az égvilágon senki által szabadon választott) grémium nem volt partner az effajta mutyizásban.

Az én olvasatomban a második kamara felállítása – nemcsak a leendő grémium kor-elődje, az olasz korporatista fasiszta precedens miatt – valójában az 1989-1990-es rendszermódosítás óta létrejött gazdasági, társadalmi, önkormányzati és egyéb közpolitikai létesítményeknek a törvényhozási hatalmi ágba való bebetonozására lett kitálalva.

Én úgy velem, hogy a “részvételi demokrácia kiterjesztése” (broadening of participatory democracy) nem más, mint egyfajta angolszász első éves egyetemi politológiai tankönyvből átemelt akontextuális plágium. Ugyanis az 1989-es nemzeti kerekasztal által kidolgozott választási rendszerrel nem az a gond, hogy az szűkíti az állampolgárok részvételi lehetőségét, hanem, hogy a parlamenti döntéseket nem a Házon belül, hanem azon kívül, azaz népszavazásokkal próbáljak felülírni a hatalomra éhes politikusok. Sose hittem volna, hogy a fiúk ennyire hülyének nézik az állampolgárokat. A jelek szerint tévedtem. Nem először.

Tőkés Rudolf

Comments are closed.