Forrás: Magyar Hírlap

Olyan időket élünk, amikor illik elhatárolódni valakitől vagy valamitől. Én speciel a miniszterelnöktől határolódom el, nehogy megvédeni próbáljon a láthatatlan mumusoktól. Törzsasztalom körül, a Centrál kávéházban többnyire nem mumusok, hanem mamusok üldögélnek, akik csupán az öregedéstől félnek, pedig már túl vannak rajta. Közben a rádió és a tévé hetenként többször tájékoztat arról, hogy ismét tekintélyes mennyiségű rézkábelt loptak el valahonnan, sok milliós kárt okozva ezzel mindannyiunknak. Nekem ez a “kábeli zűrzavar” gyanús. Azonnal befognám a számat, ha azt hallanám a híradásban: elfogták Skergula Timót rézkábeltolvajt és Harácsi Armand okleveles orgazdát. Beismerő vallomásukból kiderült, hogy Skergula tavaly Slamposkúton kifosztott egy trombitaraktárt, ahonnan 15 ezer trombitát “fújt meg”, majd darabonként összetörte, és mint tört sárgarezet eladta Harácsinak. Itt valami nincs rendben. Akin ugyanis erőt vesz a rézinger, biztos, hogy nem Slézinger. Fárasztó, olykor szakértelmet is igénylő, egyedül nem végezhető éjszakai munka ez. Bár fényes nappal is lopják, de arra nehezebb rájönni, mert mindenki látja.

Hová meneküljön az ember egy ilyen világból? Nekem szerencsém van, segítenek rajtam az indiánok. Áldom a sorsot, hogy 18 éves koromban a vurstliban találkozhattam az akkor 65 éves zsidó indiánnal, Winnetou-Weinberger Samuval, aki a 19. század vége felé tagja volt annak a rézbőrű társulatnak, amelyet az állatkert élelmes igazgatója Arizonából szerződtetett a Városligetbe. Az indiánok magukkal hozták asszonyaikat, akiknek jelenléte azonban kínos családi bonyodalmakat okozott. Az egyik nő, Tarka Lepke ugyanis szemet vetett Sólyomszemű Bivaly tetovált tomahawkjára. Féltékeny, részeges férje, Aranyujj elkeseredésében Manitou istenhez fohászkodott, hogy haragja sújtson le a konkurencia tomahawkjára. De Manitou nem teljesítette kérését, ezért erős felindulásában megskalpolta Sólyomszeműt, akinek maradt még annyi ereje, hogy lándzsájával az örök vadászmezőkre küldje támadóját. Tarka Lepke bánatában totemre hívta elhunyt férjét, aki más irányú elfoglaltsága miatt nem jelentkezett. Az állatkert igazgatójának a két elhunyt indiánt sürgősen pótolnia kellett. Mivel Arizona messze esik a Városligettől, a közeli Szövetség utcából szerződtetett két munka nélküli zsidót, Deutsch Salamont és Weinberger Samut. A harmadik ajánlkozót, az alacsony termetű Kohn Oszkárt elutasította, pedig a plakátokon jól mutatott volna az utolsó Mohikohn fellépését hirdetni, de a közönség hamar rájött volna, hogy nem valódi indián, hanem valódi zsidó. Dakota-Deutsch és Winnetou-Weinberger arcára barna púdert kentek, és sastollakkal ékesített indián fejdíszt nyomtak a fejükre. Dakota-Deutsch aggódva kérdezte: befogadják-e őket maguk közé az indiánok? Az igazgató megnyugtatta: az indiánok nem antiszemiták. A feladatuk mindössze annyi volt, hogy amíg a valódi indiánok éles késekkel körbehajigálták, és nyílvesszővel lődözték a céltábla előtt álló, depresszióba esett Tarka Lepkét, ők azalatt harci táncot jártak. Nőkkel azonban nem állhattak szóba, nehogy egy gyönge pillanatukban kiderüljön, hogy körül vannak metélve. Különösen a törzsfőnök, Szilaj Buzogány kísérte meleg tekintettel a két sziú fiú harci táncát, de róla mindenki tudta, hogy a nők hidegen hagyják.

Weinberger bácsi azt is elmesélte, hogy egy alkalommal neki is kést nyomtak a kezébe, mert Ülő Bika ínhüvelygyulladása miatt nem tudott részt venni a produkcióban. Lelkére kötötték, hogy a késeket kizárólag a céltábla mellé hajítsa, a többiek majd elvégzik a mutatvány veszélyes részét. Weinberger felsóhajtott. – Úgy látszik, lesújtott rám a turáni átok, ami a zsidókat mindig elkerüli, mert egy légy repült az orromra, s amikor önkéntelenül odakaptam, a kés már kirepült a kezemből, és levágta Tarka Lepke egyik fülcimpáját. Másnap kirúgtak bennünket. Deutsch Salamon ugyanis nem volt hajlandó nélkülem dolgozni.

Mi történt vele?

Amikor kitört az első világháború, behívták katonának. Gorlicénél esett el. Megbotlott egy utcakőben, és elesett. Egy orosz nő, bizonyos Lidia Csupaszkája addig ápolta, míg Deutsch feleségül nem vette. Sok ezer zsidó halt hősi halált, neki szerencséje volt. Többé nem láttam őt.

Hogyan vészelte át Weinberger bácsi a második világháborút? Indiánjelmezben. Egy bérház óvóhelyén húztam meg magam, mint süketnéma indián. Jelbeszéddel mutogattam a nyilingereknek, hogy elvesztettem az irataimat. Körülröhögtek. És amikor bejöttek az oroszok? Akkor már nem voltam indián, csak zsidó.

Weinberger bácsit és társát még a békebeli békében golyózták ki az állatkertből. Abban az évben a Magyar Mutatványosok és Érdektársaik Országos Egyesülete “a híres nizzai karnevál mintájára” jelmezes monstrekarnevált rendezett a városligeti Mutatványos tér egész területén. A meghívó szerint 1911. február 25-én. Volt ott minden: “conferencier-verseny, konfetti-, szerpentin- és virágcsata, tizenkét méter magas elefántszörny jambózenekarral a hátán, indiánusok és szudániak nemzeti viseletbe öltözött karavánjai, háromszáz lampionos bohóc, czukoreső, ezer féle ötlet, bohóság és móka.” Nekem a karnevál időpontja imponál. Februárban, csikorgó hidegben karneválozni nem kis teljesítmény. Az indiánusok és szudániak bizonyára jéger alsót húztak a nemzeti viselet alá. Ha akkor élek, aligha lett volna kedvem virágcsatát vívni a hóbuckák között szökdécselő éjszakai tündérekkel. Még akkor sem, ha valamelyik tündér kilátásba helyezi, hogy csata után nekem adja a fele tündérségét. Ám közbeszólt a történelem. 1911 februárjában még tele volt a Liget karneválozó civilekkel, 1912 májusában meg tele volt kardlapozó katonákkal. A hitelesség kedvéért összeszámoltam őket. Mozgósítottak tizenöt gyalogos zászlóaljat, két lovasezredet, két bosnyákezredet, egy pionírezredet és négyszáz lovas rendőrt Pest megyéből és Jászkun-Szolnok megyéből. A kecskeméti 8. huszárezred három századát különvonattal hozták fel Budapestre, de érkezett katonaság még Esztergomból, Miskolcról, Székesfehérvárról, s valamennyi nélkülözhető csendőrt is Budapestre vezényelték a dunántúli szárnyparancsnokságoktól. Az ő “kardpengezenéjük” szólt ezen a rügyfakasztó májusi napon a Városligetben. “Huszárroham, szuronyattak, golyózápor”, ez a három szó fordul elő leggyakrabban a korabeli lapok címoldalán. A “véres csütörtökön” verték, lőtték, kaszabolták a jogaikért tüntető munkások ezreit a város minden pontján, mígnem a Nap “Újpestre kiküldött munkatársa” déli 1 órakor jelentette a hírt: “A nyugalom teljesen helyreállt.” Megint csönd volt a Ligetben. Békebeli csönd. Csöndben égtek a kandeláberek, mert a gázlámpákat leütötték. A földből gáz tört fel, az is csöndben. Mindenütt huszárok, csendőrök, bakák. A katonatisztek székeken ülnek, és olvassák a Napot. A Monarchia napos oldalára kerültek.

Néhány hete olvastam, hogy vidékről rendeltek fel rendőröket a fővárosba, hogy velük blokkolják az utcai rendzavarókat. A két akciót nem lehet összehasonlítani. Talán csak annyiban, hogy 1912-ben és 1988-ban is félt a hatalom. Annak idején azonban nagy volt a tét. A partit megnyerni csak túlerővel lehetett. Napjainkban viszont rendőrből gyenge volt a vidéki felhozatal. Pár száz rendőrrel lehetetlen az egész országot blokkolni. Sokkolni pedig már végképp hatástalan.

Szilágyi György

Comments are closed.