Forrás: Magyar Hírlap

Szomorú következtetésre jut az olvasó, ha a Trianon Kutatóintézetnek a Kairosz gondozásában megjelent tanulmánykötetének (Trianon átírta Európát) végére ér: ha át is írta Trianon Európát, Európa nem fogja átírni Trianont. A 2006-ban alapított kis intézet nagyon sokat tesz önmagunk és sorsunk megismertetéséhez. Egyik alapítója az a Raffay Ernő, aki az Antall-kormány idején sok mindent megtett a magyar véderő megmentéséért hiába , a másik pedig Szidiropulosz Archimédesz, aki görög emigráns család sarjaként pontosan tudja, milyen fájdalommal s mennyi halottal járt Nagy-Görögország álmának szertefoszlása az első világháború után: ez tette fogékonnyá Trianon iránt. A könyv kiadását négy önkormányzat támogatta – Újpest, Keszthely, Bonyhád és Óbuda: az utóbbi kettő rendszeresen megemlékezik a honi svábság 1946-os kitelepítéséről. (Trianon folytatása volt az is.)

Az előszó hangsúlyozza a magyar döntéshozó elit felelősségét az összeomlásban. Budapest meglehetősen értetlenül állt szemben az Európa térképét átrajzoló győztes nagyhatalmaknak és kis szövetségeseiknek hosszú távú diplomáciai tevékenységével. A butaság ahogy Czakó Gábor írja nem röpke (az 1896-os millennium és önünneplés keltette) kedélyzavar. Amikor ma a trianoni sirámokból az hallik ki, hogy “mi a sumeroktól származunk”, “harmincezer éve élünk a Kárpát-medencében”, “az etruszkok is magyarul beszéltek”, Czakó szerint “vicclapba kerülhetünk. Akkor is, ha netán mindhárom állítás igaz. Az ilyesmire a történelem vállat szokott vonni, hogy jön ide az ön ükanyja? Hol vannak ma a sumerok?”

A csehek viszont itt vannak. S mint az előszó is példálózik haszonelvűségükkel, 1918-ig csak országuk volt, de kormányuk még nem. Hogy egy az olvasottak ihlette aforizmával folytassam, majd száz évre rá mi épp fordított, a lemenő ágba kerültünk: kormányunk van, országunk azonban már nincsen. Pozsgay Imrét idézve (Gondolatok a magyarságról Trianon kapcsán): 1920-ban egymástól távol eső kultúrákat kényszerítettek egy-egy, a többségi elvet a legdurvábban megtestesítő államiság kereteibe. (Az ízlésterror aztán Jaltával, Európa kettéosztásával folytatódott, s mint az irodalmár Takaró Mihály írja, Trianon revízióját illetően ez máig tart. Vagy ahogy Czakó fogalmaz: “A Hálózat ragyogó egészségben élte túl a változást.”) Az egykori szabad európás Skultéty Csaba szerint Trianon (akárcsak az illyési zsarnokság) mindennapjaikban is jelen van, ám Duray Miklós örökös optimistaként bízik a nemzeti újraépítkezés lehetőségében, még ha tudomásul veszi is, hogy a 2004. december 5-i népszavazás óta egyelőre a nemzeti egység hiányának meglehetősen rút élménye határozza meg sorsunkat.

Trianoni utószámvetés című dolgozatában Szidiropulosz nem véletlenül beszél arról, hogy az Európa “védőbástyája” metafora mennyire meghatározta a trianoni elit gondolkodását: még az okos Apponyi gróf is úgy gondolta, hogy a török elleni védő szerepünkért Európa részéről hála és segítség jár. Párizsban csalódnia kellett, amikor a békefeltételeket ismertették vele. Pasic szerb miniszterelnök csak azt jegyezte meg, hogy Apponyi kiváló szónok, és még mindig jobban teniszezik, mint ő. A hálaváró felfogás a mai magyar köztudatban is jelen van írja Szidiropulosz. (A védszerepért járó hála az européer közgondolkodásban nincs benne. Ezt bizonyítja, hogy “56-ért és a határnyitásért az országnak semmi könnyebbség nem járt adóterhei csökkentésében.)

Az első világháború kirobbantásának vádjával sokáig Magyarországot és Tisza István miniszterelnököt illették. Pedig elsősorban “orosz és német hegemonisztikus törekvések készítették elő a háborút.” A napfényre került levéltári dokumentumok szerint Tisza és az ország is csak áldozat volt. “Ezt a mai napig itthon is elhallgatják, így teszik frusztrálttá évtizedek óta a magyar embereket, akik saját történetüket, saját szenvedéstörténetüket sem tudják tisztességesen feldolgozni… A Trianon-szindróma itt van bennünk, akár tudomásul vesszük, akár nem. Az erkölcsvesztés ma Magyarországon még látványosabb, mint a gazdaság mélyrepülése. A mai Magyarország állapotát az 1918-19-es időszak erkölcsi állapotához lehetne hasonlítani. Ha a nemzet ezen túljut, ha a magyarság (benne a jobb- és baloldal) nem hordozza magában többé a belső Trianon szindrómáját, akkor mondhatjuk, hogy közel kerültünk a következmények felszámolásához.”

A román közvélemény képtelen feldolgozni Koltay Gábor Trianon-filmjét. Raffay Ernő, a szerzőtárs a román sajtó reakcióit idézi: a “film kinyitja Pandora szelencéjét”, ébren tartja a román többség elleni erdélyi magyar sovinizmust, aztán a magyar ÉS stílusában: “Magyarország a civilizált Európa képzelt betege.” A román reakció summázata, hogy miután “ők egyszer megszerezték Erdélyt, azóta tűzzel-vassal kialakították ott nagy etnikai többségüket, s ezzel a dolog egyszer s mindenkorra el van intézve. Nagy-Románia már így marad (egyre kevesebb magyarral persze) az idők végéig, s aki ez ellen szól, román-, magyar-, zsidó- és Európa-ellenes… Aki a románok közül nagy ritkán előhozza, hogy talán szembe kellene nézni a román nemzettudat súlyos torzulásaival, azt kigúnyolják, sőt lehetetlenné teszik.” Nagyszebenben, az Európa kulturális fővárosa arculatának kialakításakor magam is meglepve tapasztaltam, milyen ünnepélyességgel lépték át a románok a szászokkal együtt, emelt fővel az unió kapuját nélkülünk.

A többi szerzőt is hadd említsem. A hétköznapi Trianonról, Párizsról Fábián Gyula írt. A trianoni rádióaktivitás Batta György, a Folytatásos Trianon pedig Kiss Dénes munkája. S bár egyetértek Czakóval, mégis olyan jó olvasni Kiss Dénestől Mario Alineinek, az olasz tudósnak két vaskos kötetben kifejtett elméletét arról, hogy az etruszk nyelv a magyar egyik ősi formája…

Tamáska Péter

Comments are closed.