Népszabadság * Seres Attila * 2008. május 10.
Az olasz jobboldal most minden erejét latba vetve próbálja bizonygatni, hogy a bőrfejűek által Veronában agyonvert fiatalember ügyének semmi köze Berlusconi választási győzelméhez. Nem a jobboldali hatalomváltás bátorította fel az agresszorokat, s egyáltalán, a tragédia hátterében nem politikai indíttatást, hanem inkább a fiatalok körében eluralkodott unalmat és brutalitást kell keresni.
A magyarázat első felét készséggel elfogadjuk. Az Északi Liga fellegvárának tartott Veronában ugyanis már a baloldali kormányzás idején is történtek hasonló atrocitások, sőt, ha az elmúlt két évtizedre tekintünk vissza, tucatnyi agresszív eseményről tudnánk beszámolni. A Venetói Skinhead Front tagjai nagyjából ez idő óta vállalják kéretlenül is magukra a rendteremtés feladatait, s csépelik szaporán a bevándorlókat, a színesbőrűeket és az öltözködésük alapján baloldalinak vélt fiatalokat, mint a mostani inzultus áldozatát, Nicola Tommasolit. Egy-egy tragédia nyomán pedig mindig fellángol a vita: a különböző kultúrák összecsapásáról van-e szó, vagy inkább az eddig elfojtott társadalmi konfliktusok robbantak-e?
Az olykor a szélsőséges pártok hátszelére támaszkodó utca inkább az előbbit fuvolázza, s minden baj okát a bevándorlókban, az iszlámban, a kulturális és vallási sokféleségben, a multikulturalizmus – jobbára a baloldal által támogatott – ideológiájában véli felfedezni. Ismerjük el, van is ebben valami. Csak nem abban az értelemben, ahogy ezt a befogadó országok végtelenül leegyszerűsített szlogenje sugallja: a bevándorlók integrálódjanak az őket befogadó társadalomba. Figyelmükbe ajánlom egy három évtizede Franciaországban élő szenegáli kifakadását: a lelkemben francia vagyok, de a bőröm színe fekete. Hogy integrálódjak hát saját hazámban?
Az Európai Unió éppen egy éve készített jelentést a fajgyűlölet szította erőszak aggasztó növekedéséről. A statisztikai adatok szerint a legtöbb tagállamban a munkanélküliség nagyobb mértékben sújtja a bevándorlókat és a kisebbséghez tartozókat, mint a többségi lakosságot. Svédországban kutatási eredmények bizonyították, hogy egy-egy arabos hangzású névvel sokkal nehezebb állást találni, mint ha valakit Johanssonnak hívnak. A „külföldiek kíméljenek” típusú lakáshirdetések pedig olyannyira elszaporodtak az európai lapokban, hogy egy belga bíróság nemrégiben büntetést szabott ki valakire, aki bérlakását „külföldiektől mentes” övezetként hirdette.
Vajon lehet-e integrálódni egy társadalomba, amelybe már beleszülettek, amelyben nevelkedtek, amelynek eszméit és rendjét követik, de amely minden igyekezetük ellenére sem fogadja be a bevándorlókat? Az olasz közvélemény most ezzel a kérdéssel találja magát szembe, s maga is reménytelenül keresi az okát a drámai méretűre duzzadt erőszaknak. Jellemző a politika képmutatása, amely mindenképpen szeretné kivonni magát a felelősség alól. A „vörös” Rómát most meghódító jobboldali polgármester első útja az olasz főváros zsinagógájába vezet, majd egy tollvonással kizárja a római filmfesztiválról a külföldieket, ami miatt az amerikai sajtó máris Ducénak keresztelte. Talán nem minden ok nélkül. A polgármester győzelmét híveinek egy csoportja karlendítéssel ünnepelte.
