Új imázsával fölényesen hódította el Londont a Munkáspárttól az új főpolgármester
Népszabadság * R. Hahn Veronika * 2008. május 10.
Június elsejétől tilos alkoholt fogyasztani a közjárműveken. – Az új városfőnök a metróban
Kép: REUTERS – Dylan Martinez
Boris Johnson első főpolgármesteri munkahetének méltó megkoronázása volt Michael Bloomberg pénteki látogatása a City Hallban. A londoni „mayor” hasonló becsvággyal rendelkezik, mint tekintélyes New York-i hivatali kollégája. Újonc létére műhelytitkokat próbált kiszedni a „Nagy Almából” érkezett milliárdosból, hogyan tudott konzervatív színekben felülemelkedni a pártpolitikán a hagyományosan demokrata érzelmű nagyvárosban.
Johnson, vagy ahogy immár egész London emlegeti, „a Boris” szívesen megválna régi szeretetre méltó, hebegő-habogó, kócos, rendetlen, balesetre hajlamos, pontatlan, megbízhatatlan, házasságszédelgő, egy jó poénért mindent feláldozó, enyhén flúgos imázsától. Új énjét azonban úgy építené fel, hogy ne kelljen teljesen feladnia eredetiségét, oly sok britre jellemző öniróniáját. Az új főpolgármester az általános várakozás ellenére nyerte el jelentős többséggel, 53-47 százalék arányban a befolyásos, évi 137 ezer fontos (43,7 millió forint) fizetéssel járó tisztséget. A henley-i parlamenti képviselő drámai változáson ment át kampánymenedzsere, az ausztrál politikai guru, Lynton Crosby könyörtelen irányítása alatt. Eltűntek koncentrálóképességének fogyatékosságai, nem játszott a közönségnek és ellenállt a kísértésnek, hogy médiakapcsolatait kihasználva interjúkkal árassza el a sajtót. A nemes cél érdekében hozott egyik különösen nagy áldozat volt a teljes absztinencia, amit a választási dicsőség éjszakáján elfogyasztott szerény pohár pezsgővel fejezett be, jelezve, nem tér viszsza hedonista életmódjához.
Boris Johnson abban a kivételezett helyzetben van, hogy hivatali tanácsadóin kívül támaszkodhat saját kiterjedt családjára is, melynek tagjai könnyedén mozognak a politika, a zsurnalizmus és a jog világában. A família etnikai összetétele olyan gazdag, hogy már csak ez is alkalmassá teszi a multikulturális város vezetésére. Édesapja, a 67 éves Stanley Johnson az Ottomán Birodalom utolsó belügyminiszterének, a török nacionalisták által 1922-ben meggyilkolt Ali Kemalnak a leszármazottja, de a családfa francia, svájci, anyai ágon pedig zsidó elágazásokat is mutat. Stanley elismert környezetvédelmi aktivista, író-újságíró, korábban pedig az Európai Bizottságnál és európai parlamenti képviselőként tevékenykedett. Idősebb Johnson sem vádolható szerénységgel: máris bejelentette, hogy szívesen szállna harcba Boris rövidesen megüresedő képviselői helyéért a bájos és módos Temze-parti városban. Boris édesanyja művész, emberi jogi és feminista háttérrel. Második felesége, egyben négy gyermekének anyja, Marina diszkriminációs ügyekre szakosodott ügyvéd. Ezen a ponton két magyar kapcsolat is bejön a képbe. Marina édesapja, Sir Charles Wheeler a BBC legendás tudósítója, aki 1956-ban a magyarországi forradalomról küldött helyszíni jelentéseket a Panorama című műsor számára, majd az ötvenedik évfordulón dokumentumműsorban emlékezett meg a történtekről. Sir Charles hindu feleségének köszönhetően a Johnson gyerekek ereiben negyedrészben szikh vér csörgedezik. Amivel Boris ma már kevésbé büszkélkedik, az jól dokumentált hosszú házasságon kívüli kapcsolata abból az időből, amikor a The Spectator konzervatív politikai magazin főszerkesztője volt. Partnere az indiszkrét Naplójával elhíresült egykori munkáspárti képviselő, majd Thatcher-rajongó sznob médiaszemélyiség, Lord Woodrow és annak negyedik, magyar felesége, Verushka lánya, Petronella volt. A brit sajtót lebilincselte, hogy maga a londoni magyar körökben ma is megforduló Verushka hívta fel az újságírók figyelmét főnök és ifjú, nagyravágyó beosztottja pásztoróráira. Boris két testvére is sikeres újságíró, Rachelnek állandó rovata van a The Sunday Timesban, Jo pedig a Financial Times befolyásos Lex kolumnájának szerkesztője.
A 44. születésnapját rövidesen betöltő Johnsonnak a várost két turnuson keresztül vezető Ken Livingstone-on kívül számos előítéletet is le kellett küzdenie. Ezek közé tartozott, hogy arisztokrata beütésével elválaszthatatlanul összefonódott az establishmenttel és nem érzi át a nálánál kevésbé szerencsés rétegek gondjait. Az átlagosan 45 százalékos, brit mércével magasnak számító részvétel mellett elért diadal bizonyította apja elméletét, mely szerint „teljes nonszensz, hogy a pezsgő, kaviár és osztriga világát testesítené meg”. Az észak-londoni Camdenben eltöltött ifjúsága „nem számított a felsőosztály Mekkájának”, a királyi család által is kedvelt Eton internátusba pedig nem azért íratták be, „mert elit, hanem mert színvonalas iskola”.
Boris Johnson tetemes, évi több mint tizenegymilliárd fontos költségvetés felett rendelkezik. Ironikus módon a tetemes összeget éppen Gordon Brownnak köszönheti, aki a korábbi büdzsé nagyvonalú emelésével tett gesztust ellenlábasa, mégis a Munkáspárt hivatalos jelöltje, Livingstone felé. Ha nincs is korlátlan döntési pozícióban, a Temze-parti, Lord Foster tervezte hipermodern City Hall új lakója felelős London közlekedéséért, biztonságáért és gazdasági fejlődéséért. Egyik legfőbb feladata a 2012-es nyári olimpiára való felkészülés lesz. Különösen a játékoknak az eredeti tervektől máris elrugaszkodott finanszírozása okoz majd nehézséget. Nem segít, hogy kormányzati partnere az a Tessa Jowell miniszter, aki Ken Livingstone kampányigazgatójaként „komolytalannak” nevezte Johnsont, és a stáb vezetésétől alkalmanként öt font pénzbüntetést gombolt le, amikor pusztán a keresztnevén emlegették.
Az új főpolgármesternek nem egyszerűen a 7,5 milliós Nagy-Londonnal kell megbirkóznia, hanem két év alatt olyan sikertörténetet kell itt produkálnia, hogy az egész ország számára kedvet csináljon a konzervatív kormányzáshoz. David Cameron számára London próbateremként szolgálhat, ahol politikai kezdeményezésekkel lehet kísérletezni. Az ugyancsak Etont és Oxfordot végzett ellenzéki vezér rövid pórázon fogja tartani nálánál két évvel idősebb szövetségesét, nehogy az új Mr. Johnson visszatévelyegjen a régi boriszi kelekótyaságokhoz.
A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy Livingstone csak magát okolhatja a vereségért. A 62 éves politikus nagyrészt Margaret Thatchernek köszönheti karrierjét, aki 1986-ban egy mozdulattal megszüntette a vezetése alatt álló balos, költekező Nagy-londoni Tanácsot, és ezzel mártírt csinált belőle. Nyolc évvel ezelőtt Tony Blair ellenére szavazott neki bizalmat a főváros. Vitathatatlan érdemei közé tartozik, hogy London a világ egyik pénzügyi, kulturális, idegenforgalmi, sőt gasztronómiai központjává nőtte ki magát, bár a tömegközlekedés modernizációjába beletört a foga. A 2005. július 7-i terrortámadásokat követően ugyanúgy felnőtt a feladathoz, mint ahogy Rudy Giuliani sugárzott erőt 9/11 után New Yorkban. Az évek múlásával azonban egyre autoriterebb, bírálói szerint sztálinista vezetést valósított meg a városházán. Haverjai korrupciós vádak ellenére is érinthetetlenek voltak, aki kritikát mert gyakorolni, kint találta magát az utcán. Izrael- és zsidóellenes megjegyzései legalább annyira ellenszenvet szültek, mint szoros barátsága Hugo Chávezzel, a demagóg venezuelai elnökkel. Bár szerepet játszott a Munkáspárt-ellenes közhangulat és a változás igénye is, új ötletek híján a fáradt, hírek szerint az elfogadhatónál több alkoholt fogyasztó Livingstone-nak nem sok esélye maradt. Az emberek úgy érezték, összesen tizenhárom év a város élén több mint elég.
London, 2008. május
