Forrás: NOL

Népszabadság * Tamás Gáspár Miklós * 2008. május 10.

1945: szovjet katona a Reichstag romjai előtt

Kép: AFP/RIA NOVOSTI – A. Morozov

A második világháború vége (avagy a fölszabadulás) óta 63 esztendő telt el. Óriási idő ez. Az első világháború vége (1918) és a második kezdete (1939) között 21 év volt csak. Az orosz forradalom (1917) és az első tisztán fasiszta ellenforradalom (1922) között csak 5 év, az orosz forradalom és a nemzetiszocialista hatalomátvétel (1933) között csak 16 év, a németországi kommunista forradalmi kísérlet (1923) és a náci hatalomátvétel között csak 10 év, az osztrák szociáldemokrácia bukása (1934) és az anschluss (1938) között csak 4 év.

Ez az óriási idő, a 63 esztendő kevésbé bizonyult meghatározónak, mint ama 21. Azok a tektonikus mozgások, amelyek létrehozták – Európán belül – a politikai kontinenseket, nagyon hamar lezajlottak. Végeredményük, ha mellőzzük a rövid távú illúziókat, tartósnak mutatkozik. Voltak közben vulkanikus kitörések, amelyeket könynyű összetéveszteni a mély tektonikus alakulásokkal. De most már elkerülhetetlen – mert a hosszú időtáv egyértelművé teszi -, hogy fölismerjük, az első világháború utolsó éveitől kialakult tektonikus lemezekre épült domborzat nem csupán véletlenszerű, nem tisztán kaotikus, bármennyire módosították a fölszínét a lerakódások, a politikai kontinensek közötti áthidalhatatlan, feneketlen szakadékok megmaradtak.

Ez persze metafora. Ám a metafora arra való, hogy röviden elmondhassunk valamit, aminek az elméleti vagy históriai kifejtése körülményes és hosszadalmas volna.

Az első világháború iszonyatos katasztrófája – amelyet máig nem hevert ki Európa – megmutatta, hogy a polgári rend legitimációja nem lehetséges többé. Ezt a kilencszázhúszas évek nagy apokaliptikus, messianisztikus, prófétai, szibillai könyveinek tanúsága szerint a legjobb elmék azonnal fölismerték. A pillanatnyi destruktív ihlet villámfénye rávetült a valóságra, amely igen ritkán látszik. A polgári rend emancipatorikus és alkotó lehetőségeinek a legvégére ért.

Amit azonban nem látott mindenki – némelyek igen, mint Max Weber és Antonio Gramsci -, az a “polgári rend” és a “kapitalizmus” mély különbsége volt. A polgárság mindig is csak közvetve volt uralmon, szemben a régi nemességgel, amely közvetlenül. A tizenkilencedik század a polgárság, a polgári rend, a polgári társadalom, a polgári kultúra fénykora volt a ráció, a tudomány, a világiasság, a jogegyenlőség, az individuumok egyenértékűsége, a születési-származási rangkülönbségek lebontása, a népakarat-népszuverenitás, a nyilvánosság eszméinek jogara alatt.

A huszadik század első másfél évtizedének forradalmárai már megsejtették, hogy ellenségük (a polgárság) már küszöbén áll szabadságmissziója összeomlásának. Az emancipáló örökséget mások készültek átvenni. A burzsoázia két legnagyobb ellenfele nyilvánította magát kihívóan jakobinusnak: Lenin és Ady.

1917/19-ben majdnem mindenki azt hitte: a polgári rend és a kapitalizmus egyszerre, együtt omlik össze, mert a kettő: egy. Megszűnik majd a kapitalizmus (az árutermelés-árucsere, bérmunka, pénz, munkamegosztás, állam, tehát a kizsákmányolás, elidegenedés, eldologiasodás), s vele az osztálytársadalom, evvel meg a polgárság. Így aztán a polgárság eszméi, eszményei is léggé válnak, amelyek az osztálykonfliktus, egyenlőtlenség, kizsákmányolás körülményei között – s e körülmények ellenére – képviseltek “magas moralitást”, szemben az emancipálatlan valósággal.

Ezt a soha nem realizált lehetőséget képviselte a “kommunizmus”. A “kommunizmus” elvitte magával a polgárság eszményeit, amelyeket megfosztott a “magas moralitás” karakterétől, s megtette őket a kapitalizmus utáni – föltételezett – valóság leíró jellegű alapelveinek.

A polgárság (mindig problematikus és bizonytalan) politikai hatalma megszűnt az európai földrészen, az első világháború végeztével viszont a kapitalizmust fönt kellett tartani a “kommunista” veszedelemmel szemben. A kapitalizmust azonban csak a hitelét és hatalmát vesztett polgárság ellen lehetett legitimálni és újjászervezni: el kellett vetni a polgárság emancipatorikus, “szabadító” eszményeit, s velük szemben újra kellett fogalmazni a francia forradalom (1789-1797) előtti társadalomszervezési alapelveket: tekintély, hit, fegyver. Az arisztokrácia “kék véréből” lett a faji fölsőbbrendűség máig hatékony biopolitikai mítosza. Spinoza és Kant után ki lehetett mondani megint: “il Duce ha sempre ragione”, a Vezérnek mindig igaza van.

1939: német katonák lengyel földön

Kép: AFP

A “kommunizmus” által elkobzott polgári eszményekkel szemben a “fasizmus” már nem mentette a polgári rendet, de megmentette a kapitalizmus lényegét, megtartotta, dinamizálta az árutermelő társadalmat. Lukács György tévedett a harmincas években: ez nem a polgárság dekadenciája volt, hanem a polgárság politikai és világnézeti kiküszöbölése. Az árutermelő társadalmat a “kommunizmus” is megtartotta és dinamizálta keleten, de mivel ott lényegében azelőtt se volt burzsoázia, nem kellett a kapitalizmus “polgári” formáival (piac, decentralizált tulajdon) kompromisszumot kötnie, mint a “fasizmusnak”, és keleten a polgári emancipációs eszmék egy része (tudomány, ateizmus, születési kiváltságok eltörlése, munkakultusz, fölhalmozási puritanizmus, a “forradalom”, a “változás” világszemlélete, plebejus-népi nacionalizmus, továbbá az “egyenlőség” értelmében vett “demokrácia” is) még használható volt, amint a kezdeti forradalmi epizód marxista utópiája értelmét vesztette (mint legitimációs ideológia).

Az 1918 és 1945 között bekövetkezett tektonikus hasadás két politikai kontinenst hozott létre, amelyet akkor “kommunizmusnak” és “fasizmusnak” neveztek, s amelynek a szélein persze megmaradt a “kommunizmus” meg a “fasizmus” mint cél- és határfogalom, mindmáig. A két világháború között senkinek nem volt kétsége afelől, hogy az élethalálharc a polgárellenes kapitalizmus két (emancipatorikus, illetve tekintélyelvű) változata között folyik. A polgárság maradványainak egy része (és az értelmiség) ide, a másik része meg oda sodródott. A Komintern propagandája a fasisztákat/nácikat a burzsoázia öntudatlan eszközeinek, majd tudatos kiszolgálóinak, ügynökeinek tüntette föl. Tévesen. A fasiszták éleslátóbbak voltak: jól vették észre az orosz “szocializmusban” a jakobinus-polgári világnézeti, kulturális, szocializációs elemeket.

1945 és a kilencszáznyolcvanas évek között úgy tetszhetett – s a huszadik század nagy tektonikus mozgásait, kontinentális sodródását, különösen: a második világháború történetét is így értelmezték újra, antihistorikusan, az egykori szereplők gondolatainak figyelembe nem vételével -, hogy az új konfliktus az egykori antifasiszták, azaz “a demokraták” és “a kommunisták” között van, hiszen az egykori kontinentális Európa hajdan teljesen fasizált nyugati felén (bár a politikai hatalom a bürokraták, technokraták, menedzserek kezébe került, nem a polgárokéba) a hivatalos értékrendbe formálisan visszakerült a polgári eszmények némelyike, bár kopottan, erőtlenül.

Nálunk, Magyarországon a politikai táborok – cinizmusból és gondolkodásra való restségből – rutinosan “kommunistázzák” és “fasisztázzák” egymást. Nem is tudják, mennyire igazuk van. Ugyanis a klasszikus polgári eszményeket azon a – tektonikus szakadékon túli – politikai “kontinensen” tartják fönn, ahol korábban a “kommunisták” és nagyjából “baloldali” ellenfeleik harcoltak egymással. Tudomány, haladás, modernség, fejlődés, reformok, személyes függetlenség, “verseny” és “esélyegyenlőség” együttese: és ez természetesen árutermelő, dinamikusan egyenlőtlen, kizsákmányoló-elnyomó társadalomban képzelendő el, amelyben visszaáll a polgári eszmények “magas moralitása”, azaz (ebben az esetben) irrealitása, puszta normativitása.

A másik “térfélen” persze nincsenek hagyományos értelemben vett “fasiszták”, Sarkozy, Hortefeux, Berlusconi, Bossi, Fini, Alemanno, Boris Johnson (meg a svájci, ausztriai, németalföldi, dániai szélsőjobboldal) sem az, de a nyugat-európai “antifasiszta” konszenzusnak (élt: 1945-1989) vége. Ezen a másik politikai kontinensen a dinamikus egyenlőtlenség helyett a természeti egyenlőtlenséghez térnek vissza, a szabadságretorikától a rend és a tekintély gyakorlatához, a tolerancia és pluralizmus, nyitottság és relativizmus késő polgári eszményeit ismét “kommunista fölforgatásnak” tekintik, a szegénységet büntetendő bűnnek, a más fajtájú, más hitű embercsoportokat másodrendű jogalanynak. “Kommunista” fölforgatás lesz a polgárság hagyományos ideológiája (liberalizmus és romantika), az igazságosság, az egyenlőség, a szabad döntés, a szélesítendő morális értéktartomány.

Ez nem 1945, hanem 1939 ideológiai választéka. Bár se “kommunizmus”, se “fasizmus” nincs, az antikommunista és az antifasiszta identitás érintetlen.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.