Forrás: ÉS

Az ÉS könyve áprilisban – Esterházy Péter: Semmi művészet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2008. 224 oldal, 2990 Ft

A Harmonia caelestis, a Párhuzamos történetek és a Fogság megjelenése, az irodalmi kultúrában való tartós jelenléte előbb-utóbb talán kielégíti majd végre azt a nagy hagyományú és számos tekintetben roppant veszélyes hazai kritikusi és civil olvasói igényt, amely az asztalt beszakító, nagy terjedelmű, összegző fő művek szinte kizárólagos primátusát hirdetve, régóta megnehezíti a gyakorta kalandosabb, innovatívabb természetű kisebb könyvek létrejöttét és azok figyelmes, önfeledt befogadását. Bár (vagy: mivel) a HC után született Esterházy-művek fogadtatása, azt hiszem, explicit módon egyelőre nem támasztja alá ezt a reményt (vékonyabb könyv – kisebb figyelem, sajnos), nagyon fontosnak tartom, hogy a Semmi művészet újra csak, csak azért is kisregény terjedelmű (s talán műfajú) szöveg.

Méret, igény és adomány nem tartoznak össze. A friss Esterházy-mű már a mottóival teljesen világossá teszi, hogy a tétek ezúttal sem kicsinyek: a halálról lesz szó (“Meghalni bűn. – Babits Mihály”), a szerelemről (“A szerelem trágyadomb, Betty, én meg csak egy kakas vagyok, és kukorékolok rajta. – Rob Roy”) meg arról, ” …hogy látszólag eléggé zavaros bekerítési hadműveleteim lényege a szembejövő valóság kifárasztása, ahogy ki lehet fárasztani mondjuk egy olajbogyót, mielőtt sikeresen felszúrnánk a villára” (Jean Philippe Toussaint: A fényképezőgép). Újraírást sejtet ez a három mottó: a hagyományos nagy témák olyan újraírását, amely immár (az életmű kontextusában mondjuk talán így:) a Javított kiadás című regény poétikai tanulságait is hasznosítja.

Tizenkét (tematikai alapon azt gondolom: 11+1) nagyobb fejezet, címekkel rendelkező alfejezetek, a szövegegységek akkorák és első látásra olyan természetűek, mint a Bevezetés a szépirodalomba néhány korai kötetében – de aztán a Tizenegyedik fejezetben (Búcsú a szereplőktől és más nyelvi egységektől) felbukkan egy-egy Mondatok, illetve Bekezdések című hosszabb alfejezet, s ezek viszont jellegükben és funkciójukban egyaránt a HC számozott mondataira emlékeztetnek. Úgy tűnik, mintha az újraírás harapófogó-szerűen, stilárisan két irányból, az életmű két vége felől egyszerre indulna el.

De voltaképpen minek az újraírása?

Nos, az Első fejezet (Költészet és valóság) első alfejezetének (A kórházban) első mondata a következő: “Az anyának és a fiúnak!” (7.). A bő húsz évvel ezelőtt megjelent, A szív segédigéi című Esterházy-könyv a következőképpen kezdődik: “Az Atyának és Fiúnak -“. És úgy ér véget, azzal a legendássá vált, és éppen ezért igazán komolyan sohasem vett mondattal (amivel egyébként az 1986-os, összegyűjtött, teljes Bevezetés a szépirodalomba is), hogy: “Mindezt majd megírom még pontosabban is.”

A majd eljött, a pontosítás megkezdődött.

Anya-regény. (Narrátori pontosítás: “megírom anyám történetét, ezt az elképesztő, de mindenesetre szokatlannak nevezhető viszonyát a futballhoz”, 29.)

“Valami vad dolog kéne temperált árfekvésben, édes Cucu.” (12.)

Hogy például így beszélt, ilyen mondatokban. Ezúttal természetesen Bozsik Józsefhez. Ezt eddig nem lehetett ennyire pontosan tudni. Nem látszott, nem hallatszott, nem mutatkozott meg az eddigi elbeszélői nézőszögek számára.

A szív segédigéi előszavának végén van egy innen nézve különösképpen fontos bekezdés: “Irodalmat csinálok, mint máskor is, emlékező- és fogalmazógéppé idegenülve és tárgyiasulva. A világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle, mondja Mallarmé. Még csak nem is szégyenkezem; belenyugodtam, hogy olyan legyen az arcom, amilyennek a könyveim mutatják. Ezen változtatni fogok.” Akkor még nem volt világos, hogy az, aki beszél, tulajdonképpen min is fog változtatni: a nem-szégyenkezésen, a belenyugváson, az arcon, vagy a könyveken. Most első látásra úgy tűnhet, hogy továbbra sem szégyenkezik ugyan, és továbbra is nyugodt abban a tekintetben, hogy az ő arcát, bizony, a könyvei rajzolják – de, talán ha egy kicsit megváltoztatja, elcsúsztatja azt, amit a könyv mutat, talán megváltozhat az arc is. Amikor azonban a Semmi művészet lapjain, például, a család megússza a kitelepítést (115.), az Anya él meg hosszú öregkort, s az Apa hal meg korábban, azaz minden épp fordítva van, mint ahogy azt eddig tudtuk, véltük tudni, a korábbi regényekből, azok mondatait állításként olvasva, akkor a felsokszorozódó és egymást átjáró, újrarajzoló arcok mellett vagy mögött mégiscsak feldereng egy olyan arc halvány lehetősége, esélye is, amely nem olyan, amilyennek a könyvek mutatják. Azt az arcot a könyvek nem mutatják. De létezik, és elkezd róluk apránként leválni, még ha nem is látható. E lehetőség és esély (nagyszabású és bonyolult, mert az eddigi életmű egészét játékba hozó) megteremtését igen jelentős, nagy távlatokkal bíró esztétikai teljesítménynek gondolom. Merthogy egy idő után világosan kiderül: nem (csupán) A szív segédigéinek pontosító, a Javított kiadásból ismerős kifárasztó stratégiájú újraírásáról van szó, hanem a teljes életmű hatalmas lendülettel és példás alázattal megkezdett totális újraértelmezéséről.

Pedig először úgy látszik, hogy nem sok minden változott. A nyelvelméleti eszmefuttatásokba oldott önreflexió például a megszokott bőségben árad. A végtelenedik pontosvessző után esetleg mégiscsak bekövetkező újdonság reményéről (13.), a szó szerint látott, átvitt értelmű nyelvi formák szövegtermelő erejéről, narratív produktivitásáról (“Nincs, amire nem tudnék gondolni e képből kiindulva.” 118.), a referencia nélküli szóhasználatról (60.), a valóság és a szavak homályosságáról (67.), a realizmus lehetőségét megkérdőjelező puszta szövegtátogásról (92.), név és létezés ősi problémáiról (196.) meg a többiről – de egy vékonyka, panaszos, könyörgő hang valahol a háttérben mégis azt kéri már, hogy “de ezt most ne…!” (91.). Ezt a szólamot azonban nem könnyű kiirtani. A feladatát kell tehát megváltoztatni. S valóban: az önreflexív betétek egyértelműen metaleptikus funkcióba kerülnek, elsődleges teljesítményük, azt hiszem, immár az, hogy (a hatékony újraírás érdekében, az arc-könyv-problematika kiterjesztéseként) feltárják, leleplezzék és hangsúlyozzák a már megismert szövegvilág önéletrajzi szcenírozású s jórészt önéletrajzként is értett darabjainak kitalált, fiktív jellegét. (E folyamatos műveletsor előgyakorlataként lásd a kötet elején az Anyám mint az irodalom áldozata és az azt követő Anyám égi bírája előtt [fikció] című alfejezeteket, 14-20.). Csak egyetlen példa: “nagy leleménnyel építgettem a munka ethoszának önparodisztikus tornyocskáját” (143-144.). Ez sem látszott eddig. Nem látszott, talán, az önparódia. De az, aki itt beszél, ezúttal tényleg megpróbálja kicsit megszellőztetni az általa korábban mondott szövegek (némiképp talán tényleg bemerevedett) olvasásmódját, megpróbálja kitenni őket új megközelítéseknek, s emiatt egy egész életművel, meg a hozzákapcsolódott befogadás (némiképp kultikus) szokásrendjével kell megküzdenie. A feladat hatalmas. A friss vállalkozás alighanem egy új életművi korszak nyitánya.

És jön a filológia, a textológia, a pontosítás, az emendatio. A felületi rétegben először precíz hivatkozások hívják fel a figyelmet arra, ami történik. Például: “a fiúról mintáztam a futballedzőt, aki kizárólag a csatornába esett labdákról tud otthon beszélni (Utazás a tizenhatos mélyére, 2006. 31. oldal). De az kitalálás, hogy ezen gallyra ment a házasságuk. Nem ment gallyra.” (117.) Később már elég egy-egy hozzávetőleges utalás: “az osztálycsapatos álomban a Kishuszárhoz lépett oda (az, akiről a gesztenyés történetet találtam ki a Harmoniában, illetve őt magát is, értelemszerűen).” (199.) Aztán meg már csak néhány motívum, Gaffiot-lexikon (142.), Tóth Gabi (151.), gabonakereskedő apa (203.), stiláris utalás (lásd például A félelemről [Emma néni] című fejezetnek a Fuharosok hangütését idéző csodás zárlatát, 111-112.) vagy hangsúlyos önidézet: “Szívesen leírnám, de már nem lehet: Kutya nehéz úgy halászni, ha az ember nem ismeri az igazat.” (153.) A módszertani summa pedig a Miatyánk-átirat (52-54.).

“Valahol ezt már írtam.” (48.) Összegezve ez tehát a helyzet. A posztmodern irodalmi tapasztalat új szintje ez. Az irodalmi megelőzöttség fokát minden korábbi saját mű is növeli. A megelőző akkor is idegen, ha saját. Az életművi intertextualitás természetesen az eddigiekben is szembeötlő jegye volt az Esterházy-corpusnak, de a Semmi művészetben lép elő elsődleges formateremtő elvvé. S az elv radikálisan újszerű, a hagyományból mégis érthető formát teremt.

Esterházy Péter kanonizációjában, kanonikus rangjának véglegesítésében, véglegesedésében (Balassa Péter mellett, akit szintén számos bensőséges utalás idéz meg, lásd legfőképpen 52., 96., 175.) annak idején nagyon nagy szerepet játszott az Iskola a határon teljes szövegének lemásolása, a legendás Ottlik-gobelin. Az új életművi korszakot talán ezúttal is Ottlik-reminiszcenciák jelölik – de ezúttal immár a Budával a középpontban. Ebben a tekintetben a Semmi művészet ugyanis voltaképpen nem más, mint a kései Ottlik-regény egyik alapgondolatának regényméretű narratív kifejtése. Bébé szerint a helyzet a következő: “A halottaink egy dologban különböznek biztosan az élőktől: nem lehetnek többé kiszámíthatatlanok.” Bővebben: “A halottait összerakhatja az ember – Szeredyt, anyámat, Júliát. Sok mindenből, ami él benned és megmarad a fizikai megszűnésük után is. Csak egy van, ami biztosan nem marad meg: a kiszámíthatatlanságuk. Néha váratlan, hogy mit fognak mondani vagy csinálni, s amit elég biztosan meg tudsz mondani, előre azzal sem számolhatsz holtbiztosan. Ez a tulajdonságuk csak addig van meg, amíg élnek. (És elég súlyosan hiányzik holtukban ahhoz, hogy a sok-sok vonásból szinte teljesen összerakott képmásukat el kelljen ejtened, mivel nem kiszámíthatatlanok többé.)” Mint tudjuk, egyetlen kivétel van: “Halála után a kiszámíthatatlanságát eddig még csak Éva őrizte meg. Hívatlanul jött. Kéretlenül közölte: “Jól van, Bébé. Nem esünk kétségbe, fiam.” Nem én adom szájába a szót. (Ha ezt tudnám csinálni, akkor nélküle is tudnám, mit csináljak.) És nem is használt szavakat: amit gondolt, elmondta a kissé felemelt fejtartása. Teljesen világos volt. Ismertem a fejtartását. Hagyjunk engem festeni.” Azt gondolom, hogy a Semmi művészet elsősorban nem anyaregény, nem is az anya egyedi, a halál után is kiszámíthatatlan voltának regénye, hanem a halál utáni kiszámíthatatlanság, a kiszámíthatatlanná tétel regénye – úgy általában. Az emlékezésé tehát.

Esterházy prózájának persze éppen az az egyik legszerethetőbb, mert legizgalmasabb tulajdonsága, hogy sohasem fedhető le, meríthető ki egyetlen problémával: egyszerre többet érint meg, s szövedéket alkot belőlük (s hogy ennek következtében, a legeslegjobb oldalakon képes eredendő tárgyáról leváló, azt szinte önállóan megteremtő, éteri szöveggé lenni, e kötetben lásd pl. A kis Túr című alfejezetet, 57-65.). De a szövedék egyik gócpontja ezúttal az emlékezés. Pontosabban: egyfelől a megszépítő emlékezés nagyon radikális kritikája (“ez az egész undorító melegedés a limonádé emlékek hazugságainál, a hazugságok andalító, geil tábortüzénél, ez az!” 133.), ami Kertész Lajos, Hazai Károly és a többiek történetében a HC szocializmus-szálának nem-arisztokrata központú újraírását eredményezi (lásd a slamperej és a cinizmus ötvöződéséről írottakat a 95. oldalon), másfelől pedig a test, a divatból kiment, a természetet mégis magában foglaló test (182.), mint a személyes emlékezés elsődleges médiuma (“Szerintem a test a személyes, nem az emlékezet.” 177.), ami pedig a test és az identitás problémáihoz való egészen nyílt, és egészen nyíltan versengő odafordulást termeli ki. (Lásd a már idézett A kis Túr fejezetben a közeli férfiajkaknak a Párhuzamos történeteket idéző jelenetét, valamint doktor Grubernek Gállacika kérdésére adott válaszát [“Úgy fejezném ki magam, adatszerűen sváb minden ősöm, és a folyamatosan járó keze pillanatra megállt, de maga, Lacika, veheti úgy, hogy zsidó vagyok.”], ami alighanem a Zsidó vagy? című Németh Gábor-regény híres válaszának [“Neked igen.”] újraíró fordításaként olvasható a legjövedelmezőbben.)

Ami pedig az anyatémát illeti: ez a kivételes összetettségű megközelítés nem csupán arra képes, hogy az anyát a gyermek működésére a halál után is alapvető hatással bíró belső szólamként és szűrőként értse újra (107., 153., 154.), hogy bevilágítson az anya és az anyós kapcsolatának eddig szinte kizárólag csak viccekben érintett bugyraiba (75.), vagy hogy kialakítson egy újszerű, a szokottnál keményebb viszonyt a világhoz, az irónia és a cinizmus közötti keskeny, veszélyes, de nagyon termékeny nyelvi régióban (pl. 152.), hanem arra is, hogy a gondosan előkészített záró nagymonológ (Bál, 216-224.) vége valóban hitelesen jelenthesse be a munka befejezését, ideiglenes felfüggesztését, a további pontosítások alkalmi szüneteltetését (“rendesen el lett a muter temetve teljes terjedelmével, most egyezkednek a szappanszagúval, jól mondom?” 224.), s hogy mindennek következtében a helyére kerüljön a már korábban is mellbevágó, fontos, felejthetetlen mondat: “Elmondhatatlanul hidegen hagynak a fák.” (120.)

Így néz ki a humanizmus ma.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 16. szám

Comments are closed.