Forrás: ÉS

A Horthy-korszak szakszerű kutatása 1956 után kezdődött. A munka központi műhelyévé a MTA Történettudományi Intézetének egyik osztálya vált. Ezt előbb Ránki György, majd később Lackó Miklós vezette. Többek között olyan jeles történészek munkáját koordinálták, mint Juhász Gyula, Litván György, L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Szabó Miklós, Tilkovszky Lóránt és utóbb Hajdu Tibor. Az a kép, amely az 1970-es és 1980-as években erről az ellentmondásos negyedszázadról a honi és a külföldi historiográfiában kialakult, nagyrészt az ő munkáikon alapult. A rendszerváltás éveiben és azóta számos új téma került az érdeklődés homlokterébe. Ugyanakkor a Horthy-korszak iránti érdeklődés sem csökkent. Egy-egy esemény – Trianon, holokauszt – vagy egy-egy személyiség – Horthy, Károlyi, Teleki – megítélése a jobb- és baloldal identitása szempontjából úgy tűnik, egyaránt kitüntetett jelentőségű. Az identitáspolitikai viták és a szaktudomány logikája persze különböző. A többéves kutatásokon alapuló és gyakran nehézkes részmonográfiák eredményei iránt a közvélemény kevés érdeklődést mutat. Pedig hosszú távon és különböző áttételeken át mégiscsak ezek azok a munkák, amelyek történeti tudásunkat tartósan alakítják. Az elmúlt hónapokban több ilyen könyv is megjelent. Ezek között bel- és külpolitikai jellegű éppúgy akad, mint társadalom- vagy eszmetörténeti ihletésű.

Olasz Lajos:A kormányzóhelyettesi intézmény története

1941-1944

A Horthy-korszakkal kapcsolatos identitáspolitikai viták egyik kulcskérdése magának a korszak névadójának, Horthy Miklós kormányzónak a megítélése. Szerepe a fehérterrorban, a konszolidációban, a revíziós sikerekben, a holokausztban és végül az ország hadszíntérré válásában. Ezekről a szenvedélyes vitákra alkalmat adó kérdésekről Olasz Lajos (1955), a szegedi egyetem oktatója egyetlen sort sem ír. Bár széles történeti hátteret fest fel, terjedelmes monográfiájában mindvégig szűken vett témájánál, a kormányzóhelyettesi intézmény néhány éves történeténél marad. Néhány fontos kérdést azonban így is tisztázni tudott.

Ezek egyike: Horthy Miklós elgondolása a kormányzói intézmény jövőjéről. A szerző széles körű – a magyar források teljessége mellett német és kisebb részben orosz levéltári anyagokra is kiterjedő – kutatás alapján arra a meggyőző következtetésre jutott, hogy Horthy elutasította a dinasztiaalapítás időről időre felmerülő tervét. Vagy legalábbis semmi jelét sem adta annak, hogy magának, fiának és végül unokájának igényelné az 1918, illetve 1921 óta betöltetlen magyar trónt. Azt viszont, hogy a kormányzói hatalom családon belüli átörökítésére törekszik, többször is nyilvánvalóvá tette. Először arra gondolt, hogy a kormányzói jogkör további bővítésével egyszerűen utódkijelölési jogot kaphat. Tanácsadói hatására később belátta, hogy kis kerülővel könnyebben célba érhet. 1941-re ezért elfogadta a kormányzóhelyettesi intézmény létesítésének ötletét, feltéve, hogy azt idősebb fia, István fogja betölteni, aki utódlási joggal is rendelkezni fog. Hosszas egyeztetések és színfalak mögötti viták után a rendszer befolyásos és mértékadó tényezői Horthy minden szempontját elfogadták, kivéve az utódlási jogot. Ehhez sem a hercegprímás és a katolikus püspökök, sem a Habsburg főhercegek, sem a magyar arisztokrácia szószólói, sem Bárdossy László kormányfő nem járultak hozzá. Az 1942. február 15-én kihirdetett II. törvényből így ez a passzus hiányzott. Az egyhangúságot ennek ellenére nem sikerült biztosítani. A legintranzigensebb legitimisták mellett elsősorban a szélsőjobb támadta a törvényt és a kormányzóhelyettest. Az ekkor terjesztett nyilas röplapok az ősforrásai azoknak a Horthyval és fiával kapcsolatos negatív legendáknak, melyek szerint a Nemzeti Bank aranykészletének jelentős részét külföldre csempészték volna, vagy hogy a “kis-Horthy” cserbenhagyásos gázolást követett volna el, illetve az Arizóna mulatóban részegen inzultálta volna egy német kormányküldöttség tagjait.

Körültekintően foglakozik a szerző Horthy István 1942. augusztus 20-ai halálával is. A merénylet-teóriát éppúgy cáfolja, mint azt, hogy a kormányzóhelyettes ittas lett volna. A rendelkezésre álló tanúvallomások és egyéb források alapján azt valószínűsíti, hogy pilótahiba okozta a tragédiát. A könyv az utódlási kérdés előkerülésének és Horthy István körüli kultusz 1942 utáni szisztematikus építésének az ismertetésével zárul.

(Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. 485 oldal, 3990 Ft)

Papp István: A népi kollégiumi mozgalom története 1944-ig

Ha Nékosz, akkor 1946, amikor a szervezet megalakult, esetleg 1949, amikor hatalmi szóval megszüntették. Ki gondolná, hogy a mozgalom előzményei jóval korábbiak, egészen az 1930-as évekig nyúlnak vissza? Pedig Papp István (1979), a Történeti Hivatal fiatal levéltárosa nagy sajtó- és levéltári anyagot mozgatva minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a mozgalom nem a II. világháború után, még csak nem is az 1942-ben megalakult Győrffy-kollégiummal indult. Kezdő dátumnak Németh László néhány 1934-es írását, mindenekelőtt A nép Eötvös-kollégiuma című programadó cikkét veszi. Németh ebben tíz-húsz “tehetséges parasztfiatal” számára felállítandó budapesti vagy főváros környéki “tehetséggondozó kollégium” felállítására tett javaslatot.

Ez után hosszú – és részben terméketlen – viták következtek, amelybe az akkori szellemi élet számos kitűnősége bekapcsolódott. Végül 1939-ben alakult meg az a szervezet, amelyet a népi kollégiumok közvetlen előzményének tekinthetünk. Negyvenöt Budapesten tanuló vidéki diák hozta létre, akik Parasztfőiskolások Közösségének nevezték magukat. Az alakuló ülésen jelen volt Lőrincze Lajos, a későbbi neves nyelvész, Dányi Dezső, a majdani történeti demográfus és persze a leendő Nékosz vezetői közül többen: Gyenes Antal, Kardos László, Sípos Gyula és mások. “Ennek a közösségnek – idézi a szerző az egyik résztvevőt – alapvető összetartozását az osztályélmény, az osztálytudatosság, a szociális helyzet és bizonyos politikai perspektíva kovácsolta össze úgy, ahogy azon a széles skálán megjelent, a jobboldalt súroló diákságtól egészen a kommunista pártig.” (140.)

A következő lépésnek a Turul Szövetség Bolyai Kollégiumának a megnyitása tekinthető 1940. február 1-jén egy Király Pál utcai bérház első és második emeletén. Ez huszonöt – részben parasztfőiskolás – diáknak biztosított otthont. Két év múlva, 1942. február 27-én – miután egyik szellemi atyjuk és támogatójuk, Győrffy István néprajzkutató elhunyt – ez alakul át Győrffy-kollégiummá. A munkának közel fele foglakozik ennek a létszámában lassan bővülő közösségnek a történetével. Az eddig inkább politika- és eszmetörténeti érdeklődésűnek gondolható szerző ezekben a fejezetekben társadalomtörténeti affinitásáról is tanúbizonyságot tesz. Új források bevonásával és körültekintő elemzésekkel teljes képet ad a győrffysták családi hátteréről, szocializációjukról és olvasmányaikról. A tipikus kollégista e szerint a trianoni Magyarország egyik kisközségében született, apja református vallású földműves, de nem nincstelen, hanem 15-20 holdas kisgazda volt, szülei két-három testvérével együtt nevelték, jó vagy jeles eredménnyel érettségizett az egyik lakóhelyéhez közeli középiskolában, majd Pestre kerülve a tanulás mellett rendszeresen dolgoznia is kellett, hogy eltartsa magát. A közélet iránt nem feltétlenül érdeklődött.

Az empirikus érdekességeken túl Papp munkája fölvet egy általánosabb dilemmát is: a folyamatosság és megszakítottság jelenlétét az egyes történelmi korszakokban. Azt gondolhatnánk, hogy 1944-45 tabula rasát idézett elő a XX. századi magyar történelemben. Sok más megfigyelés mellett a két világháború közötti népi tehetséggondozás céljai és intézményei, illetve a II. világháború utáni elitcsere között fennálló számos formai és tartalmi azonosság és hasonlóság is amellett érv, hogy ez korántsem volt így. A folyamatosság még a legnagyobb megszakítottságok – a forradalmak – idején is jelen van, és történelemformáló erővel bír.

(Napvilág Kiadó, Budapest, 2008. Politikatörténeti Füzetek XXVI., 335 oldal, 2500 Ft)

Paksa Rudolf (szerk.): Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban

Szekfű Gyula a XX. század minden bizonnyal legnagyobb és minden kétséget kizáróan legellentmondásosabb történésze. Az elmúlt években többen – Dénes Iván Zoltán, Erős Vilmos, Glatz Ferenc stb. – is írtak róla, de senki sem vállalkozott életművének átfogó áttekintésére és értékelésére. Ez a Paksa Rudolf (1981), az ELTE doktorandusza által szerkesztett kötet szerzőitől (Baráth Katalin, Gergely András, Molnár Antal, Őze Sándor, Ress Imre, Papp Barbara, Papp István és Ujváry Gábor) is távol áll. Valamennyien részkérdéseket tárgyalnak, ahogy tették ezt az Eötvös Collegium által szervezett 2005-ös konferencián is. Tanulmányaik akkor elhangzott előadásaik kiegészített és jegyzetekkel ellátott változatai. A részek azonban gyakran önmagukban is fontosak lehetnek, és olykor az egészet is tükrözik. Különösen így van ez Őze Sándor és Papp Borbála írásai esetében, amelyek tárgya Szekfű szaktörténeti munkásságának ideológiai meghatározottsága. Őze Szekfű török korra vonatkozó nézeteit, Papp Borbála pedig katolicizmusából eredő elfogultságait veszi górcső alá. Persze nem járnak teljesen járatlan utakon. A “mester” kortársai közül már annak idején elég súlyos szakmai kritikát fogalmazott meg egy-egy tézisével szemben Domanovszky Sándor és Mályusz Elemér, miközben egész életművét Németh László tette – elfogultságoktól ugyancsak nem mentes – kritika tárgyává. A szerzők érdeme tehát nem annyira a szekfűi életmű egy-egy problematikus pontjának, például a protestantizmus és az erdélyi fejedelmek túlzott bírálatának versus a katolicizmus és a Habsburgok túlzott dicséretének – a felfedezése, hanem azok filológiai alaposságú dokumentálása.

Módszertani szempontból új módon közelít ugyanehhez a problémához Baráth Katalin, aki a Három nemzedék 1934 utáni kiadásainak az utolsó fejezetét (Trianon óta) teszi retorikai elemzés tárgyává. Könnyű dolga volt. Az önmaga által felállított követelménynek (“Ennek a könyvnek hátralevő lapjai mindennemű retorikát nélkülöző, száraz előadást fognak tartalmazni”) ugyanis Szekfű ha akart, sem tudott volna megfelelni. Részben ideologikus alkata és irodalmias stílusa, részben a történetpolitikai esszének nevezhető műfaj miatt. A tanulmány konklúziója így azután már annak elején világos: “a történész írásművei a fikciós szövegekhez hasonlóan retorikai természetűek” (172.). Ezért talán érdekesebb lett volna a retorikai sajátosságokat Szekfű egy-két szaktanulmányában feltárni, és azokat mások hasonló tárgyban írt munkáinak a jellegzetességeivel összevetni. Egyébként nemigen jutunk többlettudáshoz.

(Argumentum Kiadó-Eötvös József Collegium, Budapest, 2007. 196 oldal, 1500 Ft)

Eiler Ferenc: Kisebbségvédelem és revízió

Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson

1925-1939

Horthy István, a Nékosz és Szekfű Gyula minden érettségizett magyar ember számára ismerős fogalmak, illetve nevek. Eiler Ferenc (1968) munkájának tárgyáról, a két világháború között működött Európai Nemzetiségi Kongresszusról azonban még a XX. századi történelemmel foglalkozó magyar történészek jelentős része sem hallott. Az MTA Kisebbségkutató Intézete munkatársának tehát kétségkívül sikerült olyan témát találni, amely néhány beavatotton kívül mindenkinek nóvum. Pedig éppen magyar szempontból több figyelmet érdemelt volna. A két világháború közötti Európában ugyanis ez volt az egyetlen olyan aktív nemzetközi szervezet, amely tevékenységének fókuszában majdnem másfél évtizeden át a nemzeti kisebbségek helyzetének vizsgálata és a kisebbségvédelem nemzetközi rendszerének lehetséges reformja állt.

Magyar és német források alapján a szerző elsősorban a magyar kisebbségek kongresszusi részvételét tárta fel. Ennek jelentősége részben abban állt, hogy a három utódállam magyar kisebbségi politikusai rendszeresen találkozhattak, és “semleges vizeken” eszmét cserélhettek egymással. Részben pedig abban, hogy a nemzetközi nyilvánosságot folyamatosan tájékoztathatták különböző sérelmeikről. Kétségtelen, hogy a magyar hivatalos szervek, amelyek a német Külügyminisztériummal együtt anyagilag is támogatták a kongresszust, folyamatosan törekedtek a magyar képviselők szerepléseinek instrumentalizálására. Vagyis arra, hogy a jogos kisebbségi panaszokat saját revíziós politikájuk céljaira használják fel. Ez azonban általában nem sikerült, illetve csak nagyon áttételes és vitatható eredményekkel járt. Ebből – ha habitusa egy kicsit is hasonlítana Szekfű Gyuláéra – a szerző a jelenre és a jövőre egyaránt következtetéseket vonhatna le. Eiler Ferenctől azonban mi sem áll távolabb, mint az ideológusi szerep. Egy általánosító történetpolitikai eszmefuttatás helyett ezért – megmaradva a szigorúan vett szakmaiság sáncai között – néhány forrás és egy annotált névmutató közlésével zárta német alaposságú könyvét.

(MTA Kisebbségkutató Intézet-Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 396 oldal, 3520 Ft)

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 16. szám

Comments are closed.