Akármi is történik a nemzetközi politikai arénában, Oroszország számára a legfontosabb áprilisi téma Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozási kísérletet marad. Mára lenyugodtak a kedélyek Moszkvában, hiszen a bukaresti NATO csúcsról nem küldtek csatlakozási meghívót a két volt szovjet tagköztársaságnak. Ez utóbbi tényt az orosz média a posztjáról távozó elnök, Vlagyimir Putyin személyes, fényes győzelmének aposztrofálja.
„A NATO megállt a FÁK határainál”, „A bukaresti meccset Moszkva nyerte” – hangzanak a szalagcímek, míg az Itogi folyóirat legutóbbi számában így összegez: „A keleti irányú terjeszkedés elakadt és ezt az eredményt Oroszország vezére könyvelheti el sikerként.”
Egy héttel korábban még igen bizonytalan hangon írt az Argumenti Nedeli: „A NATO-vezetők bukaresti találkozója valójában a világ végleges átalalkítását jelenti. Ez a folyamat célegyenesbe fordul Ukrajna és Grúzia meghívásával az Észak-Atlanti Szövetségbe. Moszkva feladata ennek megakadályozása, mert ha Grúzia tagsága Oroszország számára aggályos, Ukrajna belépése egyenesen katasztrofális.”
Már nem egyszer írtam az oroszok tradícionálisan negatív viszonyulásáról a NATO-hoz. Ezt egyrészt a szovjet időszakból hátramaradt reflexek magyarázzák, amikor a NATO a fasiszta Németországgal azonos minőségű ellenségnek számított. Másrészt a Szerbiában végrahajtott NATO-hadműveletek váltottak ki elutasítást. Harmadrészt a NATO bővítés-politikája borzolja az oroszok kedélyét, amikor volt szovjet tagköztársaságoknak kínálja fel a belépés lehetőségét, ezzel szűkítve Moszkva gazdasági és politikai befolyási övezetét.
A balti köztársaságok belépése a NATO-ba nem váltott ki túlzott reakciókat, hiszen nem voltak tagjai a Szovjetúnió széthullása után létrejött Független Államok Közösségének (FÁK). Ukrajna és Grúzia belépése viszont a FÁK-ot bomlasztó tényező lenne. Grúzia kilépése elviselhető lenne, de Ukrajna elvesztése a legfájdalmasabb, ami történhet. Az oroszok saját népük részének tekintik az ukránokat, Kijev pedig az első szláv állam fővárosa volt. Vannak azonban nyers katonai aspektusai is a kérdésnek: egy olyan katonai blokk határai közelednek Oroszország centruma felé, amelynek ő maga nem tagja. Másrészt egy sor Oroszországban hadrendbe állított fegyverrendszer gyártókapacitása kerülne ki Moszkva befolyási övezetéből. Az Argumenti Nedeli szerint, ha Ukrajna belép a NATO-ba, „néhány stratégiai rakétatípusunk elveszti az üzembentartáshoz szükséges hátterét és így használhatatlanná válik.”
„A NATO-nak adott válasz közismert, – írta a fent említett lap a bukaresti csúcs előtt – Oroszország nem tér vissza a hagyományos fegyveres erőket korlátozó egyezményhez és nem hajlandó újabb tárgyalásokba kezdeni a kis- és közép-hatótávolságú stratégiai támadórakéták korlátozásáról.” Bukarest után már más hangot ütött meg az Itogi: „A NATO terjeszkedési politikája elvétette a ritmust. Most inkább a hatalmi centrumok közötti kiegyensúlyozott kapcsolatok kerültek előtérbe.” A folyóirat véleménye szerint Franciaország és Németország felmérte, hogy „az Oroszországgal kötött gazdasági és biztonsági megállapodások fontosabbak Ukrajna és Grúzia NATO-tagságának kétes előnyeinél.” Az újság kreml-közeli forrásokból úgy tudja, hogy „Ukrajna és Grúzia meghívását a NATO-ba Moszva nyílt konfrontációként értékelte volna.”
Az Izvesztyija vélekedése szerint az „Öreg Kontinensnek” három fő oka is volt, hogy Oroszország mellett álljon ki Bukarestben: Ukrajna és Grúzia igen távol áll a NATO által elvárt színvonaltól, a távozó George Bush tekintélye nem a régi, és az orosz energiahordozókat sem lenne könnyű más forrásból pótolni. A kibontakozó világgazdasági válság közepette nem bölcs dolog éket verni Kelet és Nyugat közé, de Párizs és Berlin egyaránt idegenkedik az Ukrajnában és Grúziában fennálló szeparatista törekvések kezelésétől.
Az együttműködést szorgalmazza az USA is. Szocsiban Putyin és Bush megerősítette Moszkva és Washington partnerségét egy az „orosz-amerikai kapcsolatok stratégiai kereteiről” szóló dokumentummal. Ez egy sajátos útiterv Oroszország és az Egyesült Államok új elnökei részére. Lényegét tekintve Bush belement egy Oroszország, USA és a NATO számára közös „európai biztonsági térség” létrehozásába, amivel le lehetne hűteni a rakétaelhárító rendszerek telepítésével felborzolt kedélyeket.
Egy ilyen közös biztonsági térség tényleges létrejöttével viszont élét veszítené a NATO terjeszkedési politikája is.
