Forrás: ÉS

Televízió

Az alábbiakban egy dokumentumfilmről lesz szó, amelynek címe Búcsú – Az erdélyi magyar zsidó kultúra nyomában (2007). A témához magunk részéről alaposan egyáltalán nem értünk, természetes tehát, hogy mások tanulmányaira, vizsgálataira hagyatkozunk majd. Ezek alapján három kategóriát alakíthatunk ki: van romániai zsidó, van erdélyi zsidó és van erdélyi magyar zsidó. Előrevetésként: a film rendezője, Páskándiné Sebők Anna e kategóriákat keveri és mossa össze, s ez alkotásának nem erénye, igaz, más baja is van.

Forrásainkból az derül ki, hogy a zsidóság lélekszámára nézve mindenki egy picit más számokkal dolgozik, de a nagyságrendek mindenütt és mindenkinél azonosak. Tehát: Romániában a becslések alapján a II. világháború idején kb. 750-760 ezer zsidó élt, ebből Erdélyben kb. 190-200 ezer. A második bécsi döntés következtében Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély területén közel 160 ezren laktak, majdnem mindenkit deportáltak, a holokausztot 30-35 ezren élték túl. Román fennhatóság alatt maradt kb. 550-600 ezer zsidó, akik közül 340 ezer maradt életben. Szintén becslések szerint az erdélyi zsidóság 70-80 százaléka volt magyar (anya)nyelvű. A számokból nagyjából az is kikövetkeztethető, hogy a háború után Romániában maradt fenn “Kelet-Európa egyik legjelentősebb nagyságú zsidó közössége” (Gidó Attila), közel 400 ezer fő. 1945-48-tól számítva napjainkig ez a 400 ezer lélek Romániából eltűnt; nagyjából ötven év alatt elhagyta a szülőhelyét: kivándorolt sokfelé, s főleg alijázott Izraelbe, amire a román hatóságok nagy kedvvel biztatták némi anyagi megfontolásból is. Moses Rosen, Románia akkori főrabbija, már 1960-ban úgy nyilatkozott, hogy “ha így folytatódik, öt év múlva én leszek az utolsó zsidó Romániában”. Nem lett igaza, mert az 1992-es népszámlálás szerint 8955 és a 2002-es szerint is még mindig 5870 zsidó élt az országban (a hitközségi adatok kicsit pozitív irányban eltérnek ettől). De: Hitler, s részben Antonescu, álma teljesült: van egy ország, ahol lényegében nincsenek zsidók.

Ez a kétségbe ejtő és borzalmas történet hihetetlenül szerteágazó, és ami a legfőbb jellegzetessége: egyáltalán nem egységes, ahogy a romániai (erdélyi) zsidó kultúra sem. Már az elbeszélés “nyelve” is “szóródik”: magyar, román, német, jiddis?! A helyszíne: városi vagy vidéki zsidóság sorsa? És bekezdéseken át folytathatnánk a szempontokat a történet elmesélésére, amiből az következik/következhet, hogy még egy másfél órás dokumentumfilmben sem lehet a történet minden aspektusát összefogni; sőt, jó előre beláthatjuk, hogy ki kell választani egy szempontot, s onnét nézni-mutatni e szenvedés- és pusztulástörténetet.

Páskándiné Sebők Anna nem így járt el. Mindenbe belekapott egy kicsit, s persze ebből következően mindenről csak felületes képet sugárzott, mert felületesnek tűnt a tudása is, noha úgy nyilatkozott, hogy “a film elkészítését többéves kultúrtörténeti kutatás előzte meg”. Gyakorlatilag semmit nem tudunk meg az erdélyi magyar zsidó kultúráról, de lényegében az erdélyi és a romániai zsidó kultúráról sem (hogy ez koronként teljesen változó, azt végképp nem veszi figyelembe). Az is igaz persze, hogy nehéz is lenne ezt bemutatni, hisz az ortodox, haszid vallási és kulturális környezettől az asszimiláns (s hogy mihez, a magyar vagy a román kultúrához, illetve társadalmi-gazdasági formához, már az is nagyon összetett kérdés), szóval asszimiláns városi, vallástalan értelmiségi körig terjed e kultúra, a nyelvi sokféleségről már nem is beszélünk. Mai divatos fogalommal élve, Erdély – még ha csak a zsidóság felől nézzük is – e többnyelvűség és multikulturalitás modellje volt. Más oldalról úgy is fogalmazhatnánk: a film tematizálhatta volna azt a fontos problémát is, amit a nemzetiségi, vallási, nyelvi stb. identitás, illetve annak keresése jelent. Történelmi és lélektani aspektusból például azt, hogy az észak-erdélyi, magyar azonosságtudattal rendelkező zsidókat nagy hatásfokkal magyarok ölték meg azzal, hogy deportálták őket 1944-ben.

A rendező nem uralja témáját, nem tudja, mit is akar elbeszélni, s ezt jól példázza Anatol Constantin figurája. Páskándiné Sebők Anna ugyanis – miközben igyekezett mondandója illusztrálására régi fényképeket és filmeket felhasználni a történethez – néhány erdélyi zsidó túlélőt is megszólaltat a jelenből. Idős, nagyon idős férfiak, s többségük már régen nem Erdélyben él. Anatol Constantin színész, színházi rendező, három (román, magyar, német) nyelven beszélő és annak idején rendező és játszó, nyolcvanöt éves zsidó ember élettörténete például önmagában is kitöltene egy ilyen filmidőt. Itt néhány percet kap, s a nálunk gyanútlanabb néző azt sem tudja meg, valójában ki ő, pedig akár láthatta is egészen jó, Magyarhonban készült filmekben is (Vadon, Veri az ördög a feleségét, Plusz-mínusz egy nap). A többiek még rosszabbul járnak, alig lehet kibogarászni, kik is ők. Nagyon nagy veszteség, hogy a Páskándi Géza íróval (a rendező egykori férjével) levelező Pinchas Müller názáreti főrabbi filmbéli “betétje” (archív felvételről a hangja, rajzai, festményei, szövegei, könyvei) annak, aki nem ismeri a szereplőket és történetüket, már-már értelmezhetetlen, pedig mennyi kedvesség, bölcsesség és humor rejtőzik a rabbi alakjában.

Páskándiné Sebők Anna lényegében elvesztegette, ami témájában rejtőzött. Széteső, helyenként követhetetlen lett a Búcsú, mert a rendező szinte “mindent akart”, s aztán majdnem semmit markolt, s a hangvétel (Reviczky Gábor narrátor!) is alkalmanként irritáló. Egyetlen kitapintható és szomorúan regisztrálható narratív szála van a filmnek: annak bizonygatása, hogy a románok (így általában) nagyobb bűnöket követtek el a zsidókkal szemben, mint a magyarok. Nem nyegléskedésből: és akkor mi van, mi győztünk e “versenyben”, és mikor?

(Búcsú – Duna TV, április 14., 22.20)

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 16. szám

Comments are closed.