Forrás: ÉS

Követési távolság

Grecsó Krisztián: Tánciskola. Regény. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2008. 301 oldal, 2790 Ft

Grecsó Krisztián a 2005-ben közreadott Isten hozott című feltűnően jó első regénye után most megírta a másodikat. Miként az a mű Gallér Gergely tanulóéveit vette számba, a mostani Voith József vándoréveit követi – mondhatnám, kicsit nagyvonalúan. Ha nem is éveit, hát egy felet, ha nem is nagyon vándorol földrajzilag, hát érzelmileg-lelkileg annál inkább. A Wilheim Meister-párhuzam nyilván sokban sántít, de az bizonyos, hogy mostani hősünk, Jocó, a szegedi egyetem jogi karának elvégzése után keresi a helyét a világban, kényszerűen gyorsan munkába áll, és elkezdi “hivatásának” művelését. Sok illúzióról lemond, sok ígéret beváltatlan marad fejlődése során, ezzel szemben arról nem értesülünk, hogy az emberi közösség érdekében hasznos dologra talált volna, sem a seborvoslásban, sem a jogászi munkában (bár ő is rákényszerül a közösség igényeinek számbavételére és rezignált belátására). Inkább csak praktikusan kénytelen ügyészségi fogalmazóként munkába állni, ha már egyszer végzett. Ám ez egyáltalán nem baj.

Új hősünk “higgadt és óvatos”, alacsony termetű, gyarapodó pókhasú, enyhén kopaszodó, finoman szólva a lányokkal nem sok sikert elkönyvelő huszonnégy éves “férfiember”. A jogi doktorátus megszerzése utáni fél évben 88 kilóról 74-re fogy le, már ez a leadott 14 kiló is jelezheti a munkába állás első hónapjainak viszontagságait (erről a nagyjából szeptembertől karácsonyig tartó időszakról szól a regény) . Egy délkelet-magyarországi kisvárosban nő fel (Feketeváros), apja vasbolti eladó, anyja “a város elismert iskolapszichológusa”. Bár szeretne Szegeden maradni, nem sikerül, végül a nagybátyja egy másik viharsarki kisvárosban (Tótváros) szerez neki fogalmazói állást, ott, ahol ő is él. A nagybácsi kulcsfigurája a regénynek, bizonyos Szalma Lajos, testnevelés-földrajz szakos tanár. Nagy szájhős, dumálásban, kocsmázásban, nőzésben, az élet habzsolásában utolérhetetlen. Afféle asztali bölcs, aki megmondja, mi a pálinkaivás, a rózsalugas, a zsírszag vagy a női futás filozófiai lényege. Pofaszakállával olyan, mint egy filmszínész, bár már ötvennégy éves, a nők még mindig buknak rá. Jocó atyai jó barátja, pártfogója majdnem végig, míg a fiú meg nem próbál elszakadni tőle. Nagy szövegei vannak, mint Závada Pál szintén e tájékról való Milotájának, bár egy kicsit néha sok a konyhai okoskodása. De ez nem baj.

A város, melyben történetünk nagyrészt játszódik, a Tótváros nevet kapja itt is, mint az előző regényben, a mintája minden bizonnyal Békéscsaba (miként Feketevárosé meg vélhetően Csongrád). Remek városleírást kapunk mindenekelőtt a X. fejezet elején. Tótiáról, “az ország utolsó vármegyéjéről” pedig több helyen található lényegi, eléggé lesújtó fejtegetés. A helyi politikusok borzasztóak, a helyi fiatalság már a húszas évei közepére kiég. Az “egykor elegáns, mára erősen matt” Fiume hotel és restaurant meg a színház inkább szomorú, de a sör “habos és olcsó”. Bár nem túl pozitív, ám mégis jóval kedélyesebb, megengedőbb, barátságosabb képet fest Grecsó erről a régióról, mint tette azt erről a vidékről származó másik kollégája, Krasznahorkai László a Sátántangóban és Az ellenállás melankóliájában. A táncrendről egyelőre annyit, hogy az elbeszélő megjegyzi: Tótvárosban működik a Balkán-táncegyüttes. Hogy ez utóbbi hogy kerül ide (hacsak nem a regénycímet erősítendő), azt a szövegből nem tudjuk meg. De ez sem volna baj.

Doktor Jocó (ahogy egy helyen az elbeszélő emlegeti) ebben a félévben válik felnőtté. Dolgoznia kell. Meg kell felelnie főnöke, özvegy doktor Fejér Antalné nem egyszerű elvárásainak, érvényesülnie kell fiatal kollégái, Ildikó és Angéla mellett. Követnie kell nagybátyját, vándorolván a kocsmák, nőügyek, helyi zavaros ügyletek világában. El kell szakadnia szüleitől, sőt meg kellene mentenie apját (ami nem sikerül), majd fel kell dolgoznia a halálát. Rá kellene jönnie végre az élet értelmére, ahogy Lajos bácsi szeretné, majd végül rá kellene jönnie arra, hogy nem csak úgy lehet minden dolgok értelme, ahogyan azt a nagybátyja elgondolja és ráerőszakolja. (Miközben a történet végéig tőle függ: még a regényvégi karácsonyi balesete után is “véletlenül” pont ő talál rá és menti meg.) Miközben ez a Lajos bácsi egyébként nem túl bonyolult figura, mégis neki vannak a legrejtélyesebb ügyei. A végefelé látomása támad, melynek következtében a vonat elé veti magát társával (de megmenekül). Már a regénykezdet arról szól, hogy furcsa képzetei támadnak: a permetező hátizsák zenegéppé válik a hátán, melyből szerinte valcer, tangó, sőt Mozart Requiemje szól. Ez utóbbi kissé meghökkentő fejleménynek tűnik az adott helyzetben. De még ez sem volna baj.

Jocó ez alatt a félév alatt ismeri meg közelebbről a nőket is, a halált is. “Négy nő és két halott” – vonja meg a mérleget. Mert részt kell vennie nagybátyja egy barátjának, majd apjának a temetésén. Másrészt kalandba keveredik egy tizenkét éves forma kiskamasz cigány lánnyal (akivel apja kezd ki eredetileg, és végső soron ebből következik apja halála), sőt valószínűleg Jocó gyereket is csinál a lánynak. Mindkét kolleginájával kacérkodik, Ildikóval akár össze is költözhetne. Végül a negyedik nőnél köt ki, főnöknője béna lányánál, Juditnál. Akihez karácsonykor tér meg, özvegy anyjától is elmenekülve. Az utolsó oldalakon az éjféli misére tolja kerekes széken a lányt, a pap a szertartást végzi, de a mise végére a lány már elalszik. Ez pláne nem volna önmagában baj.

A probléma számomra leginkább az, hogy – miközben látom, értem és élvezem a történet számos kiváló részletét, jót mulatok a kalandokon, és kedvvel olvasom a figurák érzékletes jellemzéseit, lelki folyamatainak leírásait, meg vérbő mulatságait, a fordulatos cselekményért hálás olvasóként izgulok főhősünkért, a szerencsétlen hülye Jocóért és társaiért – végső soron nem tetszik az egész nagyszabású apparátus, masinéria, motívumsűrítés, utalás- és hivatkozásrendszer, amely rátelepül erre a kisszerű, ám kisszerűségében is éppen elég varázslatos, önmagának is éppen elegendően érzékletes nevelődési történetre. Sajnálom nagyon, hogy a szerző az általa biztonsággal uralt sorsokat nem találta elegendőnek. Miért kell, hogy szegény Lajos bácsinak még ilyen hihetetlen látomásai is legyenek? Miért kell úgy intézni, hogy Jocó már első kábítószeres kalandja alkalmából magával az ördöggel találkozzon? (Aki fölajánlja neki, hogy kap 48 évet és azalatt minden kalandot átélhet, amit csak akar, majd később nem kezd érdemben semmit hősünk ezzel az ajánlattal.) De ha már, akkor miért kell Juditnak egy helyen épp azt mondania, hogy Jocó úgy fest, mint egy ördög? Mért kell Lajos bácsi korcs ebét is éppen Devilnek nevezni? És mért kell hangsúlyosan emlegetni – sok más, itt szerintem teljesen fölösleges kulturális utalás, mint a Don Quijote vagy Pilinszky vagy Kafka és Dosztojevszkij stb. mellett – Thomas Mann Doktor Faustusát? Mért kell a feketén munkát vállaló román elesettek egyébként nagyon jó jelenetét megterhelni azzal, hogy az albínó román munkás románul egy nagyon erős, enigmatikus, teológiai mélységű, a létét megtagadó kijelentést tegyen Jocóra? (Még akkor is zavaró ez, ha vele megidéződnek – ritkán vannak magyar regényben román mondatok! – Mészöly Miklós Az atléta halála című regényének hátborzongató román lábjegyzetei is.) Mindezek által a szerző a Tánciskola címet úgy próbálja olvastatni, mintha itt is valamiféle sátáni táncról volna szó. Pedig mennyivel jobb lenne, ha csak Jocó táncolna. Mint apja a cigány lánnyal.

Ha azt érezte a szerző, hogy ebben az általa egyébként nagyon ügyesen megírt regényben elég sokat esznek, isznak és üzekednek (ami tényszerűen így is van, de hát ez nagyon jól van így, kivéve, hogy állandóan unicumot isznak sörrel, ez bizony snassz, de lehet, hogy csak a figurák precíz jellemzéséhez tartozik), szóval ha ezt érezte a szerző, és azt gondolta, hogy mindezt azért nem ártana tágabb összefüggésbe helyezni, akkor, azt hiszem, túl sokat akart. Az Isten hozottban is erőltetettnek éreztem a zsidó sorsprobléma ráengedését a Gergely-féle nevelődési történetre. Itt még inkább zavaró a szimpla élettörténet teologikus-ideologikus megmagyarázásának szándéka. Miért nem elég egy ember élete, története, sorsa és sokrétű világa úgy, ahogyan az valójában itt feltárul? Mert nagyon gazdagon tárul fel. Miért kell ezt a vérbő regényvilágot szájbarágó utalásokkal ellátni?

Nem árulok el nagy titkot, ha megemlítem, hogy ez a regény tavaly ősszel kellett volna megjelenjen, már meghirdette a kiadója. De a szerző bölcsen visszavette, hogy dolgozik még rajta. Ha én a kiadó szerkesztője lettem volna, arra biztattam volna, hogy még legalább egy évig dolgozzon vele. Goethe is huszonöt évet várt a második Wilhelm Meisterrel, és közben ugyancsak közel negyed századot dolgozott a Faust-témán. Azt kértem volna, ne siesse el, nem sürgeti az ördög. Még nem.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 16. szám

Comments are closed.