Az utóbbi években azzal teszi magát híressé a Benelux-térség, hogy újabb és újabb muszlimellenes provokációk indulnak ki innen, és gerjesztenek – feltupírozva, félreértelmezve, botránnyá duzzasztva – újabb és újabb gyűlölethullámokat az iszlám országokban. Ennek a sorozatnak a legújabb darabja Geert Wilders Fitna című videopamfletje, ez a negyedórás pánikkapszula, aminek már a címével is bajok vannak, mert a fitna polgárháborút jelent, vagyis az iszlámon belüli ellenségeskedést (ezek közül az első vezetett, röviddel Mohamed halála után, az iszlámon belüli szakadáshoz, a síita irányzat kialakulásához és kiválásához), míg a film készítője nem mutatta jelét annak, hogy a mohamedán vallást felvéve szeretné azt belülről bomlasztani. (Lásd erről az ÉS-ben: Seres László: Az utolsó figyelmeztetés, 2008/14. – a szerk.)
A film érvrendszere évezredes, elsősorban az antijudaista-antiszemita gondolkodás logikáját és érvrendszerét veszi elő és alkalmazza, már amennyire ez egyáltalán szükséges, hiszen az ábrahámita vallások nagyjából ugyanabból az anyagból dolgoznak, tehát amivel a zsidókat (Tóra- és Talmud-helyekre hivatkozva) vádolni lehetett, az a muszlimokra és a keresztényekre szinte változatlanul elmondható, csak meg kell keresni az illető gondolat megfelelőjét, vagy egyenesen fordítását a Koránban és a Hadithban, illetve a Bibliában és az egyházatyák műveiben. A muszlimokkal annyiban van könnyebb és egyben nehezebb dolgunk, hogy az ő kultúrájukban tilalmas dolognak számít a szent szavak szaporítása. Nem nagy megértéssel szoktuk idézni azt a kijelentést, miszerint ami benne van a Koránban, az az igazság, és ami igazság, az benne van a Koránban; azért nem szeretjük ezt a gondolatot, mert ennek jegyében volt szokás könyvtárakat felégetni. Mindenesetre olyasféle hermeneutikai irodalom, mint ami a Biblia többszörösen összetett jelentésrendszerének kibontása céljából jött létre, a Koránra alapozva nincs és nem is lehet. Így a szent szöveg értelmezése a változó nyelvi és társadalmi-politikai közegben egyre nehezebb, hiszen, ismerjük be, sokszor a korábban talán konkrétan értett szavak jelentésének allegorikus módosítása teszi lehetővé, hogy az Ó- és Újszövetségi Szentírást mai világunk törvényeivel összeegyeztessük. Amikor Krisztus azt prédikálja (Lk. 12. 22-25): „Ne aggódjatok megélhetésetek miatt, hogy mit esztek […] vegyetek példát a hollókról. Nem vetnek, nem aratnak, nincs pincéjük, nincs kamrájuk, s az Isten táplálja őket”, mintha a totális felelőtlenséget tenné meg normának. Mi a mai világban ezt a helyet a hitről és a szorgalomról szóló tanításokkal együtt a hit és a remény bizonyságaként érthetjük. Az apokalipszis Jánosa azt mondja: (Jel. 2. 26-29): „A győztesnek, aki mindvégig kitart tetteimben, hatalmat adok a népek fölött. Vaspálcával fogja kormányozni, és mint cserépedényeket, összetöri őket. Ezt a hatalmat Atyámtól kaptam. És neki adom a hajnalcsillagot. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak.” Volt idő, amikor ezt a keresztények a világ feletti uralom ígéretének vették, és igyekeztek megvalósítani. Ma egyszerűen az utolsó ítélet egyik allegóriájának tekintjük.
A muszlimok számára ez a közvetlen allegorézis nem lehetséges; nekik más utat kell választaniuk. A Korán szavai ugyanis Allah közvetlenül átadott szavai, és mert a Korán maga az igazság, a Korán-idézet végső érvként, kimondása speciális beszédaktus gyanánt maga is cselekedet. Vannak ebben a szövegben olyan törvények, amelyek megszabják az ember cselekedeteit, de vannak rejtélyes kinyilatkoztatások, jóslatok és a jelen való világnak olyan felmutatásai, melyekkel az igazhitűnek nem mindig van tennivalója. Elég, ha érzi szívében az igazság erejét, rettegi azt a hatalmat, amelyhez hasonló nincsen a világban, és nem is lehet, és örömmel gondol arra a napra, amikor ez a hatalmasság őt, pusztán kegyelemből, mert megmutatta neki az igazság igazságát, magához emeli, míg másokat iszonyú szenvedésekre ítél, és eltaszít magától. A boldogtalanok a Dzsahanna tűzében égnek üvöltve a kíntól, míg az ég ég és a föld föld – hacsak az ő Uruk másképp nem gondolja. Mert ő megteszi, amit akar.
Értsük meg jól: csak az Egyetlen az, aki megteszi, amit akar. Az ember megpróbálhatja követni a törvényeket, de ez csak akkor fog sikerülni, ha Allah is úgy akarja, és ez az akarat néhány alapvető dologtól eltekintve abban nyilvánul meg, ahogyan az igazhitűek az életükkel sáfárkodnak. Vagyis nagyon erős a muszlimok törekvése arra, hogy a dolgok ne változzanak, illetve csak annyiban változzanak, amennyiben a tévelygők és az igazság ellenségei is megtérnek az egyetlen helyes hitben; elmondják a Fatihát, a Korán első szúráját, és attól kezdve annak megfelelően élnek: „Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében. Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának, a könyörületesnek és az irgalmasnak, aki az Ítélet Napját uralja! Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért. Vezess minket az egyenes úton, azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén!” (A Korán-részleteket Simon Róbert fordításában idézem.) Ez az egyenes út pedig nagyjából arra kell hogy vezessen, amerre a régi korok igazhívői jártak, illetve amerre a tudós imámok ezt az irányt kijelölik. A végítélet, a rettenet eljövetele, a bűnösök pusztulása nem az ember dolga, arról a tudatlanok előtt beszélni pusztán segítő jóakarat, még akkor is, ha a makacsabbak ebbe a felvilágosító munkába belehalnak; de hát nekik úgyis mindegy, hogy kicsit előbb vagy később kezdik az örök szenvedést. Ez a térítő munka a dzsihád, ami talán a görög polémia megfelelője lehetne; évszázadokig megnyilvánulhat békés beszélgetésben, és ugyanígy megjelenhet a birodalom erővel történő kiterjesztésében, véres háborúskodásban is. A Korán a kettő között nem tesz különbséget, csak azokat az eseteket hangsúlyozza, amikor az erőszaknak nincs helye; az iszlám jog, a sarija (illetve a fikh) pedig olyan esetekkel is foglalkozik, amikor az emberölés elkerülhetetlen. A kettő között a meglévő rend megtartásának mezői terülnek el. Ha béke van, akkor a békéé. Ha harc, a harcé.
Persze nem könnyű ezt a mentalitást megérteni, és mi, akik egy nagyon más kultúrában élünk, sohasem lehetünk biztosak abban, hogy pontosan megértettük. De törekednünk kellene a megértésre, mert ha a fanatikus muszlimoknak mindegy is, hogy istenük mikor szakítja el életük fonalát, nekünk az a fontos, hogy a cselekedetek békessége uralkodjon világunkban, mert számunkra az akarat és a szabadság azok a kulcsfogalmak, alapvető értékek, amelyek nélkül az életünk értelmetlenné válik. Ahogy a muszlimoké az igaz hit. Őket az igazság elleni támadás készteti arra, hogy öljenek. Bennünket az, ha valamely hatalom az akaratunkat és a szabadságunkat, kezdeményezéseink és gondolkodásunk szabadságát igyekszik korlátozni. Vagyis ha mindkét oldalon azoknak a hangja a legerősebb, akik a harcot akarják, akkor mindkét fél egyre mélyebben sodródik bele egy olyan küzdelembe, amely saját magát sokkal inkább rombolja, mint a másikat. Ilyen provokációk a terroristamerényletek (különösen azok öngyilkos formája, ami a Korán szellemével és betűjével is összeegyeztethetetlen), és ilyenek a Koránt és az iszlám hagyományt érő verbális támadások, melyek (ezért beszéltem annyit a kinyilatkoztatás performatív státusáról) muszlim szemmel a közvetlen agresszió formái. (Rushdie esete mindkét részről félreértés, mert a keresztény világ nem érti, hogy személyében nem egy hitetlent, hanem az isteni igazságot korábban birtokolt hittagadót, az ellenség – nem a kereszténység, hanem a Saytan – oldalára átállt árulót ítélt el a fatva; az iszlám jogtudósok pedig nem tudják értelmezni a szépirodalom fogalmát. Mi úgy látjuk, hogy az író már a mi világunk polgára, akire nem vonatkoznak az iszlám törvények, a muszlimok szerint azonban ilyen identitásváltás nem lehetséges.)
Visszatérve a legújabb provokációhoz: Geert Wilders olyasféle csúsztatásokkal operál, mintha egy keresztényellenes munka összemosná a hitlerizmust, az iskolai gyilkosságokat az Egyesült Államokban, a spanyol bikaviadalokat, a halálbüntetést és a Vatikán olykor nem minden arroganciától mentes missziós tevékenységét. Összevágja a terrortámadások képeit, és egy (nem igazán találó szóval) „muszlim szekta” fegyverünnepét, melynek során a férfiak megsebzik magukat, és vérüket ajánlják Istennek; egy butaságokat beszélő kisgyerek szavait a mecsetben prédikáló imám szavaival és valami militáns közösség szónokának vérszomjas uszításával. Mindezt ilyen Korán-idézetekkel spékeli meg: „És készítsetek föl ellenük, ami [fegyveres] erőt és csatamént csak tudtok, hogy félelmet keltsetek általuk Allah és a ti ellenségeitekben és rajtuk kívül másokban…” (Korán 8, 60) vagy: „Akik nem hisznek a mi jeleinknek, azokat a [Pokol] tüzében fogjuk megperzselni. Valahányszor ropogósra sült a bőrük, egy másikkal cseréljük ki azt, hogy megízleljék a büntetést. Allah hatalmas és bölcs.” (Korán 4, 56). Az első idézet ennyiből is érezhetően csak a védekezésről, az elrettentésről szól; ennél mi sokkal harciasabban szoktunk fogalmazni, ha a védelmünkről beszélünk. És Wilders manipulatívan idéz, megkockáztatom, hogy csal a szövegek kiemelésekor. Úgy tesz, mint ha a 14. zsoltárból csak ennyit idézne: „Nincs Isten”, és elhagyná az idézet elejét: „Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten”. A Korán-szöveg ugyanis így folytatódik: „Ha békére hajlanak, akkor te is légy hajlandó arra és hagyatkozz Allahra!” Más szóval: bízd Allahra az igazságtételt, nem kell a dolgába avatkoznod. A második idézetnek a narratív pozíciója marad rejtve. Ezt a mondatot ugyanis Allah mondja a prófétának: így járnak majd a hitetlenek a végítélet után. Akit megijeszt ez a perspektíva, annak még van ideje megtérni. De érthetetlen számomra, hogy aki nem hisz a Korán igazságában, az miért foglalkozik a végítélet utáni jóslataival. Ha a Korán nem maga az igazság, akkor ezek a jóslatok nyilván hamisak, vagyis érdektelenek.
A legalattomosabb csúsztatás azonban ez a kiemelés: „Azt szeretnék, ha hitetlenek lennétek, ahogyan ők [maguk] hitetlenek, hogy ugyanolyanok legyetek, mint [ők]. Ne fogadjatok hát közülük senkit testvérbarátul […] Ha hátat fordítanak nektek, akkor ragadjátok meg és öljétek meg őket, ahol csak rájuk akadtok, és ne fogadjatok közülük senkit se testvérbarátul, sem pedig segítőnek -” (Korán 4, 89). A mondat ugyanis a következő versben folytatódik (erre utal a magyar szövegben a gondolatjel): „kivéve azokat, akik olyan népnél keresnek menedéket, amellyel szerződés köt össze benneteket, vagy hozzátok jöttek, mivel a szívük megtiltotta azt, hogy harcoljanak ellenetek, vagy [saját] népük ellen. Ha Allah akarta volna, hatalmat adott volna fölöttetek, s akkor [sikerrel] harcoltak volna ellenetek. Ha tehát [most] távol tartják magukat tőletek, s nem harcolnak ellenetek, s békét kínálnak nektek, Allah nem ad nektek utat ellenük.” (Korán 4, 90). Ebben a pontban ragadható meg ugyanis muszlimok és más népek békés együttélésének a lényege: a békés erő az, ami előtt az iszlám megtorpan. A gyengeség nem más, mint Allah üzenete, hogy itt az idő az igazság terjesztésére, a katonai agresszió pedig közvetlen támadás Isten ellen, mert az igazhitűek országa Allah országa. A gyengeség és az agresszió az, amit nem engedhetünk meg magunknak, ha nem akarunk folyamatosan kiszélesedő háborút. Ehhez azonban meg kell értenünk az iszlám lényegét.
Wilders ijesztgetésével nem az a legnagyobb baj, hogy rágalmazza egy vallási csoport tagjait, illetve hogy újabb terroristatámadásokhoz szállít indulati muníciót. Akit eddig nem érdekelt a Korán igazi üzenete, és csak szlogeneket keresett benne pusztító és önpusztító indulatainak kidekorálására, az meg fog próbálkozni a gyilkossággal ezután is, egyre megy, hogy Wilderssel vagy nélküle. Az igazi baj az, hogy magunkat szoktatjuk így sematikus gondolkodásra, és így milliárdos embertömeget tekintünk ellenségünknek, ahelyett, hogy körükben megkeresnénk a szövetségeseinket, és együtt próbálnánk fellépni az igazán veszélyes néhány ezerrel szemben. Pedig ha ez így lesz, akkor végünk van, nemcsak azért, mert egyszer esetleg ők lesznek az erősebbek (ma még messze nem így van, legyünk tisztában ezzel), hanem azért, mert kénytelenek leszünk elvetni kultúránk vezető értékeit, éppen azokat, amelyekből bölcsességünket, anyagi és erkölcsi erőnket merítettük és merítjük (mert van ilyen erőnk és van bölcsességünk, ezzel is legyünk tisztában akkor is, ha ez az erő nagyban táplálkozik az önmagunkban való kételkedésből). És ne feledjük, hogy ennek a békének az alapjai teológiailag is adottak. Ahogy a Korán mondja: „Mohamed Allah küldötte. Akik vele tartanak, azok szigorúak a hitetlenekkel szemben és könyörületesek egymáshoz. […] Ez az ő példázatuk a Tórában és az Evangéliumban: Olyanok ők, mint a vetőmag, amely hajtást hoz, megerősíti azt, úgyhogy megvastagszik és egyenesen áll a szárán a szántóvetők csodálatára…” (Korán 48. 29.) Természetesen eltérően vélekedünk arról, hogy kik azok a hitetlenek, akikkel szemben szigorra szólít fel a szöveg, és hogy miben állhat ez a szigor. Én úgy gondolom, hogy azokra kell vonatkoztatnunk, akik el akarják venni, ami a mienk. Akik rabolnak, rombolnak, pusztítanak. Hitetlenek rombolták le az ikertornyokat, mert a gyűlölködő tévelygés nem hit, legfeljebb mánia; hitetlenek robbantják fel magukat vagy a gyerekeiket merényletekben, és hitetlenek szítanak Európában polgárháborús indulatokat – bárkik között, bárkik ellen teszik. Ennek nincs köze a vallási meggyőződésekhez. Az agnosztikus szabadgondolkodás életstratégiái nem alapozhatók meg a vallásháborúk iránti közömbösséggel, mert ez a harc mindannyiunk életkörülményeit veszélyezteti.
A „hitetlenek elleni szigorúság” pedig az extremizmusokkal szembeni következetes önvédelmet jelenti számunkra. Az erő és eltérő értékeink szilárd megtartása lehet a fedezete a vallási és a kultúrák közötti békének is. De ne legyenek illúzióink: ennek az erőnek bennünk kell lennie. Feldughatjuk magunknak a rakétáinkat, ha csak azt tudjuk meghatározni, hogy mire célozzanak, de elfelejtjük, hogy mit akarunk megvédeni velük.
Bodor Béla
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 16. szám
