Hatvan éve, a „fordulat évének” a vége felé történt, hogy Veres Péter (református) honvédelmi miniszter és Dobi István, a Kisgazdapárt (szintén református) elnöke azzal a kormányzati kéréssel kereste fel Ravasz László református püspököt, hogy vonuljon vissza az egyház vezetésétől. Néhány nap múlva a Tildy Zoltán (református) köztársasági elnöknél tartott református „csúcstalálkozón” is Ravasz László távozása volt az egyik fő kérdés, és a 66 éves egyházvezető megígérte, hogy az év végéig visszavonul. Megint néhány nap telt el, s április 14-én a püspök Rákosi Mátyás meghívására a Parlamentbe ment, ott a kommunista pártvezér személyes tanácsként, egyben figyelmeztetésként közölte Ravasszal a sürgős lemondására vonatkozó kormányzati igényt, hozzátéve, hogy az esetleges visszautasítást hadüzenetnek tekintenék, s a következményeket könyörtelenül alkalmaznák. Ravasz két hét múlva lemondott az Egyetemes Konvent és a zsinat lelkészi elnöki tisztéről, májusban pedig megvált Duna-melléki püspökségétől is. Mint 1960-ban befejezett visszaemlékezésében írja: „Szabad volt a felszólításra nemet mondanom s vállalni a legalább 15 évre szóló börtönbüntetést. Inkább okos voltam, mint erős.”
A magyar református egyház legnagyobb formátumú és tekintélyű vezetőjének eltávolítása annak az egyházellenes offenzívának volt az első hadművelete, melynek célját Rákosi az 1948. január 10-i pártértekezleten így határozta meg: „Meg kell szüntetni azt a tarthatatlan állapotot, hogy a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.” Vagyis miután lefejezték és szétzúzták a polgári, parlamentáris demokrácia legfőbb politikai erejét képviselő Kisgazdapártot, a polgári-nemzeti társadalom szellemi, kulturális és közösségi alapját képviselő és védő keresztény/keresztyén egyházak váltak a szovjet mintájú totális diktatúrát kiépítő magyarországi kommunisták fő ellenségévé. Elsősorban természetesen – a magyar társadalom felekezeti megoszlása miatt is – a magyar katolikus egyház és az annak élén álló Mindszenty bíboros, akit 1948 karácsony másnapján tartóztattak le, és koncepciós perben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítéltek.
Közismert, hogy a 20. század totalitárius diktatúráiban – a náci Németországtól a Szovjetunión át a kommunista Kínáig – az állam minden esetben élesen szemben állt az egyházakkal, kíméletlenül üldözte a keresztény/keresztyén vallást, annak híveit és gyakorlóit. Arra kevesebben gondolnak, amit Edmund Burke, a brit konzervativizmus „atyja” már 1790-ben megállapított a francia forradalom fanatikus ateista-racionalista vezetőiről: hogy egyszerre támadták meg a tulajdont, a törvényeket és a vallást, s az egyház elpusztításáért nem haboztak romba dönteni az egész országot. Mi tagadás, marxista, leninista, sztálinista és maoista követőik sem haboztak – romba is döntötték saját országaikat, szolgasorba és szegénységbe taszították az önkényuralmuk alá vetett népeket.
A hazai kommunisták ebben is hűen követték a szovjet mintát, amikor szinte minden tulajdonuktól, intézményüktől és közösségüktől megfosztották a magyar egyházakat, s minden módon és eszközzel – a jogi-adminisztratív elnyomástól a totális állambiztonsági kontrollon át a személyes diszkriminációig és megfélemlítésig – igyekeztek ellenőrizni, visszaszorítani s felszámolni őket. Hogy e törekvésük milyen „eredményes” volt, annak tragikus lelki, szellemi és erkölcsi következményeit ma is nap nap után tapasztaljuk.
Vitathatatlan, hogy valamennyi történelmi egyház vezetői között voltak hitükhöz és egyházukhoz mindhalálig hű, a szenvedést is vállaló vezetők éppúgy, mint az ateista diktatúrának behódoló, könnyűnek találtatott főpapok. Mindent egybevéve azonban az egyházak, az egyházi elöljárók – beleértve a megtévedt és az állambiztonsági szervek által így-úgy „beszervezett” papokat is – a kommunista diktatúrának áldozatai, nemegyszer mártírjai voltak, akiket egyes mai politikusok és sajtómunkások hiába próbálnak bűnbakokká megtenni. Persze a személyes felelősség – s ha indokolt, a bűnvallás és bocsánatkérés – elől senki sem bújhat el.
Az egyházak négy évtizedes „babiloni fogságáról” – részben az érintettek mulasztása miatt is – csaknem két évtizeddel a rendszerváltozás után még mindig túl keveset tud az egyházi és a társadalmi nyilvánosság. Ezért is tarthat számot az érdeklődésre a hódmezővásárhelyi Emlékpont és a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézete által szerdán közösen megrendezendő tudományos konferencia, amely a magyarországi történelmi egyházak helyzetét, az egyházüldözést és az egyházi ellenállást tárja fel a fordulat évétől a hatvanas évekig. Mert akármi, akárhogy történt, „a múltat be kell vallani”.
Faggyas Sándor, lapszerkesztő
