Diktatúrákban mindig gond van az olimpiákkal. Természetesen a kézenfekvő párhuzam, amit mostanában sokat emlegetnek, az 1936-os berlini játékok, amely – a Vatikánnal kötött konkordátum mellett – a legnagyobb ugródeszkát jelentette a náci rendszer számára, hogy kitörjön a diplomáciai elszigeteltségből. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak egy mentsége lehet a botrányos helyszínválasztásra, az, hogy Berlint még Hitler hatalomra jutása előtt jelölték ki házigazdának.
Berlini győztes
a tölgyfacsemetévelA NOB 1933 után is ragaszkodott a helyszínhez, mondván így több lehetőség van belülről hatni a náci rezsimre. Az eredmény közismert: a hírhedt nürnbergi törvényeket egy évvel a berlini játékok előtt hozták meg, miközben a nemzetközi sportvilág illedelmes félrefordította a fejét. A fennkölt olimpia eszmék, „a biztonságos, jólétben élő és békeszerető társadalom elősegítése … a kulturális és etnikai különbségek közötti hidak építése, a tolerancia és a diszkrimináció-mentesség elősegítése” helyett a náci faji eszmény zavartalan propagandája lett a berlini olimpia, amelyet monumentális díszletett kínált a Leni Riefenstahl-féle árja kultuszfilmeknek. Göbbelsék PR-menetelését egyedül a fekete atléta, Jesse Owens négy aranyérme zavarta meg.
Az 1980-as moszkvai és a 2008-as pekingi játékokról azonban már úgy döntöttek a sportvezetők, hogy előre pontosan tudták, milyen országra bízzák a rendezés jogát. Brezsnyevék a döntés előtti években a prágai tavasz eltiprásával, közvetlenül a játékok előtt pedig az afganisztáni bevonulással jelezték, hogy mennyire veszik komolyan „a békeszerető társadalom” építését.
Kísértetiesen hasonló a helyzet most is: Peking nem sokkal a Tienamen-téri vérfürdő után nyerte el az olimpiát és a tibeti események azt mutatják, hogy a „belülről hatni” elv ezúttal is lepereg a rezsim vezetőinek a bőréről. A NOB azonban ezúttal is hajthatatlan: Rogge főtitkár előre biankó csekket nyújtott át a kínai vezetőknek, mondván a játékokat semmi nem zavarhatja meg. Pekingben úgy értették az üzenetet, hogy a rendőrsortüzek sem.
Nagy különbség azonban, hogy míg Berlinben a bojkott gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt, a második világháború után megjelentek a politikai tiltakozás különböző formái. Először éppen az 1956-os melbourne-i játékok kapcsán, amelyre a vérbefojtott magyar forradalom elleni tiltakozásul nem mentek el Hollandia, Spanyolország és Svájc sportolói. A moszkvai olimpiát már 65 ország bojkottálta (köztük Kína, ott volt viszont valamennyi nyugat-európai ország). A négy évvel későbbi Los Angeles-i bosszú-bojkott csak a kommunista blokk 14 országát érintette, itt a kivétel Románia volt.
Most hivatalosan senki nem beszél bojkottról. A pekingi olimpia és még inkább az új kínai szuperhatalommal való kapcsolat nagy üzlet. Pekingben egyenlőre elégedettek lehetnek: a több mint száz halott és a sortüzek ellenére mindenki (kivéve Spielberget és Sarkozy-t) tartja a száját. Az olimpiáig azonban még hosszú idő hátra van. A minden korábbinál hosszabbra tervezett, több mint százezer kilométeres olimpiai fáklya útvonalát előre láthatóan mind az öt kontinensen tiltakozások kísérik majd. Erre már a görögországi fáklyagyújtási ceremónia bizonyítékot adott. Minden ilyen képsor növeli a nyomást a nyugati vezetőkön, hogy üzletek ide, politikai kapcsolatok oda, kínos lehet a részvétel a játékokon. Még nem tudni: Peking az olimpiai béke antik eszméjét vagy a sortüzek diktatórikus gyakorlatát követi majd.
