A 2008 tavaszfordulóját követő első hétvégén sűrű programot bonyolított le a Hősök tere. Előbb a Magyar Gárda tagjait avatták, szinte már a Kádár- korszak munkásőr, vagy ifjú gárdista avatását idéző külsőségek és sajtónyilvánosság mellett. Csak egy maroknyi spontán csoport szerveződött „flash-mob”-ja kívánta, úgymond szellemileg is kitakarítani az egyre hangosabb gárda után szimbolikusan Budapest szimbolikus terét.
Másnap, este hattól egy fáklyás felvonulás volt ugyanitt, a Humanista Mozgalom jóvoltából. Az atomháború veszélye ellen a béke jelével tiltakoztak. „Inkább ma legyünk aktívak, mint holnap radioaktívak” – énekelték ezt hajdan. Míg körbesétáljuk a teret, azon gondolkodom, milyen jó is volna, ha nem csak az argentin humanista mozgalom 1969-ben indult példája találna nálunk követőkre, hanem egy másik is, ami egyelőre még jóval kisebb visszhangot kapott.
2001. szeptember 12-én nagyon hideg volt Buenos Airesben. A Július 9. téren, az Obeliszk körül mégis kétszer annyian, mintegy félmillióan gyülekeztek, mint két évvel azelőtt, amikor először vonultak ki az utcára egy pénzügyi csőd fenyegető árnyékában az evangéliumi hívek. A szokatlan hidegben, szakadatlan esőben a hívek nem protestáltak, hanem énekeltek. Nem széthúztak, hanem összefogtak, és legfőképpen imádkoztak. „Isten egy más Argentínát akar” hirdette fő jelszavuk – és ezért tenni is készek voltak.
Nemzeti ima és bűnbánati napjukon, az egymást a mikrofonnál váltó pásztorok, nem ostorozták a politikusokat, és nem politikai programot hirdettek helyettük, hanem megtérni hívták őket, de addig is, mint régen Dániel, bűnbánatot tartottak helyettük. Sorban bocsánatot kértek a nyugdíjasokat lehetetlen helyzetbe juttató társadalombiztosításért, a gyermekeket sújtó iskola- és életkörülményekért, az éhezők és a megnyomorodottak kiúttalanságáért. Saját bűneik gyanánt vallották meg azok vétkeit, akiknek az erkölcsi züllése miatt mindenkit elért annak következménye is. Valami elindult – láthatatlanul.
„A diktatúrából a demokráciába tartó ország gazdaságpolitikáját a legutóbbi majd negyed évszázad alatt a neoliberalizmus uralta: a megrekedés, gazdasági recesszió – a mesterségesen gerjesztett rövid kifutású élénkítési időszakok kivételével – az államháztartás hiányának hatalmas felduzzadását eredményezte. Törékennyé vált versenyképessége a külföld előtt, míg a szegénység hatványosan emelkedett, mint a munkanélküliség és a társadalmi különbségek is. Növekedtek az egyes régiók közötti feszültségek, szétszakadt a szociális háló, a bűnözés és az állampolgári közbiztonság csúcsokat döntött meg. Úgy tűnt, a demokratikus államiság és a közélet tisztasága is hagy kívánni valót maga után, és mindez a társadalmat egy önpusztító körbe taszítja.” Ezeket a sorokat nem ma, és nem is a mi Magyarországunkról írták, hanem egy mexikói politikai elemző vetette papírra Argentínáról még 2001-ben.
Nem csak az elemzések, de a napi hírek is megdöbbentő párhuzamot sejtetnek. „A kormány politikai eltökéltségének az a hiánya, amellyel a közkiadások lefaragását célzó programjait elodázza, ma újra az ország befektetői kockázati indexének a növekedéséhez vezetett” – írták a lapok. A J.P. Morgan nem Magyarországot értékelte le több bázisponttal, hanem 2001. szeptemberében Argentínát. A hír, persze az ikertornyok felrobbantásának bonyodalmában kevés figyelmet kapott, miként az is, hogy Argentína keresztény közösségei hogyan és mit válaszoltak a gazdasági és politikai csőd kihívására. Pedig az igazi tanulság talán éppen ez: a hit hat.
