Forrás: Múlt-Kor

Az emlékezők egyének, ám minden egyes tanúvallomás, napló vagy memoár a kollektív emlékezetet egy-egy építőköve – mondta Pécsi Katalin, a Holokauszt Emlékközpont oktatási igazgatója annak kapcsán, hogy a múlt héten A szenvedés neme: női naplók és memoárok a holokausztról címmel tartott előadást az MTA Politikai Tudományok Intézetében A megértés határai vitasorozatában.

“Vajon minden túlélő az “általános emberit” meséli el? Ha belátjuk, hogy egyaránt létezik férfi és női tapasztalat, nem kezdjük-e akaratlanul a szenvedést méricskélni? Ezen túlmenően: tényleg máshogy mesélnek a nők a velük történtekről, mint a férfiak?” – tette fel a kérdést Pécsi Katalin. Mint mondta, a történelemről eddig mindig a férfiak írtak, akiket a nagy epikus témák érdekelték. Ily módon egy csomó dolog kimaradt, hiszen a nők hagyományosan a kisebb formákat kedvelték, ha egyáltalán írtak. Az évszázadok folyamán a nőktől többnyire naplók, levelek, receptek maradtak fenn.

“A holokauszttal kapcsolatban nyilvánvaló, hogy a nőket más élmények érték. Más volt egy anyának a táborba kerülni, ahol kitépték gyermekét a kezéből. Akadt olyan asszony, akinek szülnie kellett a lágerben, vagy fiatal nőként attól rettegnie, hogy a tábori bordélyba hurcolják. Ezek nyilvánvalóan egészen más élmények, ezeket a férfiak nem tudják megírni” – mondta.

Mint kifejtette, a Holokauszt Emlékközpontban diákokkal való találkozásra szinte mindig női túlélőket hívnak meg. A férfiakat ugyanis nagyon nehéz arra rávenni, hogy saját magukról beszéljenek. Másmilyen a gondolkodásuk, másmilyenek az emlékeik. A nők sokkal érzékletesebben tudnak beszélni, mert számukra fontos egy csomó olyan részlet, amelyek a férfiak számára nem.

“Ezek azonban nagyon fontosak, hogy megpróbáljuk elképzelni mi is volt. A nők olyan témákat is előhoztak, amelyek nem nagyon léteztek korábban: a test, a meztelenség, a leborotvált fej szerepéről beszélnek. Gondoljunk arra, hogy férfiaknak, nőknek egyaránt szörnyen megalázó, ha leborotválják a fejüket. A férfiaknak általában embertelen volt, ami történt, de attól még férfi maradt, hogy leborotválták a fejét. A nők viszont ezzel a nőiességüket veszítették el, ez még borzalmasabb volt egy fokkal” – magyarázta.

Természetesen nem arról van szó, hogy a szenvedést próbálnák méricskélni. Csupán arról, hogy a holokauszt olyan mozaik, amelyet apránként próbálnak összerakosgatni, ám sehogy sem tudják megérteni, elképzelni. “Kellenek ezek a női mozaikdarabkák, hogy megértsük” – mondta Pécsi Katalin. Ismertetése szerint ezen túl a nők máshogy mesélnek, ez a holokauszttól független kommunikációs képesség. A férfiak hierarchikusan szeretnek beszélni, a fontos dolgoknak alárendelve a kevésbé fontosat. A nők pedig mellérendelő módon, tehát egyformán fontos sok minden.

“Ettől izgalmasak ezek a női naplók, hogy egyszerre szólnak arról, hogy egyre fenyegetőbb az élet, el kell hagyni a lakást és beköltözni a gettóba, a deportálás réme feneget, de közben ugyanolyan fontosak a fiúk, a kinézet, az, hogy valaki kap egy piros biciklit. A mindennapi életről van szó, az intimitásról” – emelte ki Pécsi Katalin. Mint kifejtette, kevéssé jelenik meg a férfiak írásaiban, hogy a nőknek más volt a túlélési stratégiája. “Rengeteg tábori történetet ismerünk arról, hogy a nők kis csoportokat alkottak és mindent megosztottak egymással. Vannak túlélők, akik barátnőjüket, akikkel ilyen szorosan együtt voltak, lagersisternek, tábori nővérének szólítják. Ez egy lelki ellenállás volt, amelynek köszönhetően nagyobb volt az esélyük a túlélésre” – mondta Pécsi Katalin.

Ismertetése szerint ezeket a kérdést járja körül, azt, hogy a “női témák”, értékek, viselkedésmódok, túlélési stratégiák hogyan jelennek meg a túlélőnők írásaiban. Elemzéseihez magyar zsidó nők elbeszéléseit használja: elsősorban Bruck Edith, Ember Mária, Magyar Judit Isaacson és Aranka Siegal memoárjait, valamint Ecséri Lilla, Heim Éva és Dora Sorell naplóit.

(Múlt-kor/MTI)

Comments are closed.