Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2007. 195 oldal, 2200 Ft
Vásárhelyi Mária könyve látlelet arról, hogy a mai magyar társadalom mit tud és hogyan vélekedik saját közelmúltjáról. Vagyis történelmi tudatunk egyik meghatározó rétegét mutatja be. Emellett választ keresett a szerző arra is, hogy a történelem egyes eseményeinek, korszakainak és szereplőinek az eltérő megítélése mögött milyen objektív és szubjektív tényezők húzódnak meg. Más szóval arra, hogy napjaink politikai megosztottságaihoz milyen jellegzetes történelemképek társulnak. A munka alapjául szolgáló kérdőíves adatgyűjtést 2001 és 2006 között végezte az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportja közreműködésével. A reprezentatív minta minden alkalommal ezer-ezerötszáz főből állt.
A feltárás eredményei részben meghökkentők és elgondolkodtatók, részben megerősítik más felmérések konklúzióit. Engem elsősorban XX. századi történelmünk két legtragikusabb és legtraumatikusabb eseményével, Trianonnal és a holokauszttal kapcsolatos tudatlanság döbbentett meg. A trianoni békeszerződés megkötésének évét a felnőtt lakosságnak mindössze 29 százaléka, a területi veszteség mértékét pedig 30 százaléka ismerte. Azzal, hogy az elcsatolt területek nagyvárosai közül melyek magyar többségűek, még kevésbé voltak tisztában a válaszadók. A többség Kolozsvárt, Kassát ás Aradot tartja ilyennek, miközben a valóban magyar többségű Marosvásárhelyt csak 10 százalék. Pedig ezek ténykérdések. Eltérően Trianon okaitól, melyeket nem lehet ilyen egzakt módon megválaszolni. Az, hogy a dualista Magyarország nemzetiségi politikája és az 1920 döntés között mindössze 4 százalék lát szorosabb összefüggést, mindazonáltal mégis elgondolkodtató.
A holokauszt tényeivel kapcsolatban hasonló a helyzet. A II. világháború alatti népirtás magyarországi áldozatainak a számát a megkérdezetteknek mindössze 12 százaléka helyezte 500 és 600 ezer közé, miközben 51 százalékuk semmiféle konkrét számadatot nem tudott vagy akart említeni. Az Európában meggyilkolt zsidók számáról pedig mindössze 4 százalék rendelkezett helyes ismeretekkel. Talán ennél is megdöbbentőbb, hogy magának a holokauszt szónak a pontos jelentésével sincsenek tisztában az emberek.
A magyar társadalom múltképének pluralizmusáról tanúskodó eredmények kevésbé meglepőek. Más felmérésekből és a mindennapi tapasztalatokból is tudható, hogy az 1867 utáni másfél évszázad korszakainak, eseményeinek és főszereplőinek a megítélésében nincs közöttünk egyetértés. Horthy Miklósról és koráról éppúgy ellentétes vélemények élnek az emberekben, mint 1956-ról és Nagy Imréről, Kádár Jánosról és a kádárizmusról vagy utolsó nagy történelmi fordulópontunkról, a rendszerváltásról. A szerző elemzései szerint ezek a különbségek döntően két tényezőre vezethetők vissza: részben az egyéni, illetve családi élményekre és emlékezetre, részben a pártpolitikai kötődésre. A kettő többnyire össze is függ. Vagyis a Horthyt és korát magasra értékelő családok jellemzően nemcsak ma tartoznak a jobboldalhoz, hanem 1945 előtt is oda kötődtek. A Kádár és kora iránti nosztalgia körükben alig észlelhető, míg a politikai térfél másik oldalán nagymértékben jelen van.
A jobb- és baloldal történelemképe közötti különbségek legmarkánsabban a rendszerváltás megítélésében mutatkoznak meg. A Fidesz, a MIÉP és más jobboldali szerveződések támogatóinak egyre nagyobb része gondolja úgy, hogy nem történt rendszerváltás az 1990-es évek elején, és ha mégis, akkor az nem volt „igazi”. Igazi rendszerváltás akkor lett volna – véli mintegy négyötödük -, ha az előző rendszer vezetőinek a felelősségre vonása és megbüntetése is megtörtént volna. Azt pedig, hogy a volt kommunista vezetőket egyszer és mindenkorra ki kellett volna zárni a politikai hatalomból, mintegy kétharmaduk gondolja. A jobboldali kohézió fontos eleme a reprivatizáció elmaradásának a kifogásolása is. A Fidesz és az MDF támogatóinak csaknem háromnegyede tartja súlyos hiányosságnak, hogy a régi tulajdonosok nem kapták vissza mindazt, amit a kommunisták annak idején elvettek tőlük. A szocialista és a liberális szavazók túlnyomó többsége természetesen ezeket a kérdéseket is ellentétesen válaszolja meg. Abban viszont – mutat rá a szerző -, hogy Magyarországon ma elsősorban nem a magyar érdekek érvényesülnek, egyetért a jobboldali (Fidesz) és a baloldali (MSZP) szavazók többsége. Vagyis ha más nem is, a külföldi tőke elítélése összeköti a két nagy politikai tábor törzsközönségét.
Vásárhelyi Mária nem titkolja, hogy a látlelettel, amely kutatásai nyomán kirajzolódott előtte, elégedetlen. Úgy véli, hogy „a magyar társadalom mind a mai napig elmulasztotta tisztázni viszonyát a történelmi múlthoz és ezen belül is a 20. századhoz” (23.). Ezért a hiányosságért az egymást követő diktatúrákat és a Harmadik Magyar Köztársaság politikai erőit egyaránt felelőssé teszi. A mai jobboldalt azért, mert „a napi politika szolgálatába állítja a történelmet”, a mai baloldalt pedig azért, mert „sem elég bátorság, sem elég felelősség” nincs benne ahhoz, hogy „hozzálásson a múlt egyes kérdéseinek […] tisztázásához”. De felelős, illetve hibás maga a magyar nép is, amely a szerző szerint „különösen ragaszkodik a tudomány által réges-rég megcáfolt, mindenféle tudományos alapot nélkülöző, ám többnyire rendkívül romantikus feltételezésekhez”. (24.) Mindennek az az eredménye, hogy „A múlttal való szembenézés nemcsak az államszocializmus éveiben maradt el nálunk, hanem a rendszerváltás óta sem történtek érdemi erőfeszítések annak érdekében, hogy elinduljon a nyilvános diskurzus közös múltunk legfontosabb kérdéseiről, és őszintén szembenézzünk mindazokkal a feszítő kérdésekkel, amelyek tisztázása nélkül nem épülhet közös történelmi emlékezetünk”. (101.)
Ami a magyar társadalom történelmi tudásának hiányosságait illeti, osztozom Vásárhelyi Mária elégedetlenségében. Nem világos azonban számomra, hogy a javasolt terápia – a sokat és mások által is emlegetni szokott össztársadalmi méretű szembenézés – pontosan mit is takar, és hogyan kellene lebonyolítani. A szerző – úgy tűnik – nyilvános, a közélet különböző szinterein zajló vitákra gondol. Ez azonban évtizedek óta folyik. Arról például, hogy mit jelentett a II. világháború és a holokauszt, az 1960-as évek óta „diskurálunk”. Gondoljunk csak a Hideg napokra és az Apára vagy Kertész Imre, Ember Mária és Száraz György 1970-es években publikált munkáira. Igaz, 1956-ról csak húsz éve vitázunk szabadon. Ám ennek előtörténete is visszanyúlik az 1960-as évekre. Vagy a Szegénylegények (1965) nem erről szólt? Minden fontos történelmi fordulópontunkkal filmek és könyvek tucatja foglalkozik. Az viszont, hogy nem egyformán vélekedünk róluk, ugyanolyan természetes, mint az, hogy a filmrendezők, regényírók és történészek nézőpontjai is különböznek. Teljes körű nézetazonosság kialakítására tehát nézetem szerint hiábavaló törekednünk, az a történelmi emlékezet természete miatt elérhetetlen. Talán elérhető lenne viszont, hogy a különböző vélemények igazolt tények bázisán és bizonyos színvonal fölött jelenjenek meg és kanonizálódjanak. Ehhez két módon juthatnánk közelebb: az iskolai történelemoktatás erősítésével és hangsúlyainak áthelyezésével a közelmúltra, valamint a történelmi ismeretterjesztés nem bulvár és nem manipulatív formáinak a rehabilitálásával.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 11. szám
