Forrás: ÉS

Igor Stiks horvát íróval Orcsik Roland készített interjút

Igor Stiks, a fiatal horvát irodalom egyik legígéretesebb szerzője Szarajevóban született 1977-ben, irodalmi tanulmányait Zágrábban, a filozófia szakot Párizsban végezte el. Jelenleg a chicagói egyetem doktorandusza. Prózát, esszét, tanulmányokat ír. Eddig két regénye jelent meg: Dvorac u Romagni [Kastély Romagnában, 2000), Elijahova stolica (Élijahu széke, 2006). Műveit több nyelvre fordították le. Magyarul a második regénye jelent meg Illés próféta széke címmel a Magvető Kiadónál.

– Egyik esszéjében azt olvasni, hogy: “A Balkán a másik”. Hogyan élte meg a Balkánt belül és kívül? Vajon a perspektívaváltás megváltoztatta a Balkán-képét?

– Úgy tűnik, a Balkánon mindenki azzal érvel, hogy a “másik” a Balkán, nem pedig ők. Ahogyan Sartre mondja, a “másik” a pokol – “mi” természetesen soha. Egyedül a bolgárok nem menekülhetnek sem a mediterráneumra, sem Közép-Európába, ahogyan az úgynevezett “kereszténység határvidékeire”, sőt Európába vagy az antikvitás fényes múltjába sem, mert lehetetlen annak a hegynek a nyomára bukkanni, amelyről elneveztek minket. Érdekes, hogy Törökországban a Balkán olyan fogalom, mely a pozitívumra, a fejlődésre, a nyugatira vonatkozik… Tehát maga a Balkán semmiről sem tehet. Az teljesen nyitott, lebegő jelölő, amelybe mindenki azt ír bele, amit akar. Éppen így lesz rendkívül izgalmas, a kis nemzetek kollektív pszichológiájának analízisében pedig kapcsoló-fogalomként működik. Sok mindent elárulnak magukról azok, akik a déli és a keleti szomszédaikra úgy mutogatnak, mint a “balkániakra”! Olyan mértékig, hogy amikor ilyesmiről hallunk, szinte teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy valóban a Balkánon vagyunk.

– Miben különbözik a balkáni perspektívából és a belülről látott Európa?

– Lawrence Durrell egyik szép mediterrán útleíró prózájában azt írja, hogy Görögországban – ahová a II. világháború előtt költözött, keletre menekülve a “romlott” Angliától – mindenki Párizsba és Londonba vágyik, mindenki e nyugati központokba kívánkozik, amelyeket ő, nyugati emberként, megutált. Majd megállapítja, hogy örömmel belemegy ebbe az üzletbe: tessék nektek – mondja – Párizs és London, nekem pedig adjátok ide a ti országaitokat! Számára, akárcsak sok más nyugati értelmiségi számára, az életbeli és intellektuális érettség útja Keleten át vezetett, konkrétan pedig a Balkánon keresztül, nekünk pedig, a “másik Európa” lakosainak Keletről, a Balkánról az elkerülhetetlenül nagyobb nyugati központokon át húzódik. Nekünk azért kell Párizs és London, hogy emancipálódjunk, nekik viszont a mi egzotikus, vad és dinamikus tájainkra van szükségük, amelyek megindítják a nyugati képzeletet, röviden, azokra a tapasztalatokra, amelyeket mi utálattal és provinciális szégyenkezéssel magunk mögött hagyunk.

– Második regénye, az Illés próféta széke a Bosznia-regények közé is sorolható. Amióta elhagyta, járt-e újra Szarajevóban?

– Természetesen. Szarajevó születésem és gyermekkorom városa, az intim mitológiámé, “aranykor” státusa van, ám ez eltűnt abban a katasztrófában, amely mindannyiunk fejére zuhant. Rendszeresen megfordulok a saját városomban, annak teljes jogú polgáraként, aki egy kicsit zavarban van, mert régóta nem járt ott, s mert az élete, akárcsak a városé, továbbment a maga útján. Ezeket az utazásokat számomra fontos, “intim zarándoklatoknak” neveztem el. Szarajevó tárt karokkal fogad. Ez az a Szarajevó, amelyről beszéltem a regényemben, Szarajevó, mely túlélte a négyéves ostromot, melynek célja nemcsak a város anyagi elpusztítása volt, hanem a nyitott város mítoszának megsemmisítése is. Úgy gondolom, Szarajevó túlélte az eseményeket, s ez mindaddig így lesz – függetlenül az elkerülhetetlen, háború okozta demográfiai változásoktól -, míg nyitott városnak számít, míg befogad másokat, míg vendégül látja őket, ahogyan az én szüleimet is befogadta.

Az Illés próféta széke annak az európai XX. századnak a regénye is, mely bizonyos értelemben a szarajevói merénylettel kezdődött, s a lángoló Szarajevó képeivel végződött. A város pusztulásának a képei, mely város a nyitottság, a tolerancia, a kreatív együttélés és keveredés jelképe volt, komoly figyelmeztetés azoknak – itt a mai Európai Unióra célzok -, akik megengedték, hogy látszólag valami paradox dolog történjen: szemük láttára és hallgatásukkal elhamvadt a magukról alkotott képük – a különbözés egységében egyesült Európa és hasonlók – és a maguknak óhajtott jövő képe.

– Könyvét Horvátországban adta ki. Melyik exjugoszláv kultúrának szól a regény?

– A regény cselekménye Párizs, Bécs és Szarajevó között játszódik. A főhős elbeszélő egy osztrák író, Richard Richter – aki, mint sokan mások a saját generációjából, megelégelte a szülők generációját, mely részt vett a hitlerizmusban -, aki igazi balosként a hatvanas évek végén Párizsba távozott. Az ő története egy nyugati ember története, aki rájön, hogy származásának titkát a számára ismeretlen európai délvidéken kell megoldania, az ismeretlen és misztikus városban, amely ostromzár alá került. Egyik szereplőm sem gyömöszölhető be könnyen a túl szűk nemzeti és vallási kategóriákba. A nyelvhasználatom, ahogyan azt a regény magyar kiadása is érzékelteti, szándékosan keveri ugyanannak a nyelvnek a változatait, elsősorban bosnyák és horvát standardokat, amit iskolában tanítottak, de ugyanígy a szerb írók nyelvét is, akik nagy hatást gyakoroltak rám. Egyszerűen, életutam és útlevelem szerint rendelkezem azzal a kiváltsággal – vagy átokkal -, hogy egyenrangú módon tartozzam Bosznia és Hercegovina, illetve Horvátország kulturális színteréhez. Ám, mivel azon a nyelven írok, amely meghaladja e két ország határait, az írásom a többi exjugoszláv olvasónak is szól, azon egyszerű logika szerint, hogy nekik nem kell “lefordítani” a szövegemet. Ezen nemcsak az egyik nyelvről a másikra történő tolmácsolást értem, hanem a megértésnek azt a mélyebb szintjét, amit az egykori Jugoszláviában senkinek sem kell külön magyarázgatni úgy, mint a külföldi olvasónak. A regény megjelent Macedóniában és Szlovéniában is, a legkomolyabb szövegeket pedig éppen a szerb kritikusok írták róla.

– Ahhoz a generációhoz tartozik, amely a háborús kilencvenes években kezdett publikálni. Az a benyomásom, hogy a horvát írók többsége nem akart írni a háborúról. Mi az irodalom lehetősége a múltértelmezés folyamatában? Hogyan lehetséges háború után írni?

– A kilencvenes évek horvát irodalma válságban volt, amit valamilyen szinten mi is dokumentáltunk Dalibor Simpragával a 22 a hűvösben című antológiánkban, amelyet 1999-ben adtunk ki. Érdekes, hogy ebben az időben a bosnyák írók sok kiváló prózakönyveket adtak ki a háborúról. Azt hiszem, a horvát írók problémája ebben az időben morális és politikai természetű volt. Ugyanis a bosnyák írók az objektív áldozat szempontjából írtak, s a velük való történések megírása valamiféle ellenállás volt, míg Horvátországban a háború alakulása – tehát, az 1991-es horvátországi szerb támadásoktól egészen az 1993-as boszniai horvát agresszióig – és Tuðman nacionalista rezsimje megkérdőjelezte az áldozat fogalmát. Ebben az értelemben a múzsák valóban hallgattak, míg az ágyúk dörögtek. 2000-től napjainkig változást észlelni, rendkívül kritikus prózai szövegek jelentek meg a háborúról és a kilencvenes évek horvát társadalmáról. Az írók felnyitották és boncolgatni kezdték a fájdalmas témákat. Általánosságban javult a produkció és a színvonal.

Ami az Illés próféta székét illeti, abban ezt a kérdést irodalmi problémaként kellett megoldanom – milyen hangon szólni a háborúról? -, akárcsak a morális problémát – milyen joggal beszélni? Amikor a jogról beszélek, akkor arra gondolok, hogy szerencsém volt, mert kimenekülhettem Szarajevóból, mielőtt még teljesen lezárták a várost, ilyen értelemben nincs meg az ostromgyűrű közvetlen tapasztalata. Remélem, sikerült megoldást találnom azzal, hogy az osztrák író, Richard Richter hangján szólaltam meg, aki mint Oidipusz Thébában, idegenként jön Szarajevóba, hogy ráébredjen, sorsából fakadóan mindig is teljes jogú polgára volt a városnak. Az idegen nézőpontja tette lehetővé, hogy megszólaljak a háborúról. Úgy tűnik, ez volt az egyedüli mód.

– Az Illés próféta székében az idegen nézőpontja a helybéli lakos, a fordító Ivoréval keveredik. Az olvasók csak az eredeti kézirat Ivor általi fordítását olvashatják. Ugyanakkor a regény címe egy autentikus kontextusra vonatkozik, mert Élijáhu nevét nem annak asszimilált formájában – horvátul: Ilija, magyarul: Illés -, hanem az eredeti héber alakjában használta. Létezik valami a kulturális relativizmus és pluralizmus mögött, ami lefordíthatatlan marad?

– Jól felfigyelt arra, amire a kritikusok nem, ez pedig az a tény, hogy az olvasó Richard Richter utolsó kéziratának német eredetijét csak Ivor fordításában olvashatja. Ivor ráadásul azt is bizonygatja, hogy Richter utolsó szövegének fordításával tanulta meg az írói szakmát. Ebben az értelemben a fordítási folyamat kettős a regényben. Richard egy számára ismeretlen városba érkezik, amely állítólag őrzi a származásának titkát. Dekódolnia kell a várost, a történelmét és a lakosait egyaránt, akikkel többnyire idegen nyelveken kommunikál, majd utána mindezt átalakítja a saját kéziratában. Ivorra hagyta a szövegét, hogy azt tegyen vele, amit akar. Ivor eztán évekig fordítja, saját nyelvén – bosnyákul és horvátul, a szerb irodalom erős hatásával – próbálja közvetíteni, mit látott és élt meg Richard Szarajevóban. Érdekes, hogy Richard szégyent érez Szarajevóban, ahová azért jött, hogy kikutassa saját gyökereit, mert – az etnikai tisztogatás nevében folytatott háború alatt – olyan szarajliák veszik körül, akiknek az etnikai származása nehezen határozható meg, és ezt nem fogadják el saját identitásuk alapjaként. Ezzel elutasítják a háború logikáját, mert úgy vélik, a Város nem akkor fog elesni, amikor az ellenség kezére kerül, hanem csak akkor, ha az ellenség vezérelvét – az etnikailag tiszta területekért folytatott harcot – átveszik a Város védői is.

– Az Illés próféta székének egyik irodalmi előzménye Max Frisch Homo faber című regénye. Nekem úgy tűnt, teljesen átvette Frisch felfogását a sorsról, párhuzamosan az ógörögökével, miszerint a sors törvényszerűsége elkerülhetetlen. Ugyanakkor a regény visszatekintő elbeszélőmódja mintha arra utalna, hogy nem az események a fontosak, hanem azok értelmezése. Richard megközelítése katasztrófához vezet. Vajon tettét a szükségszerű determináció sztoikus feltöréseként kell értenünk?

– A regény már magával a szerkezettel – prológus, öt jelenet, epilógus – utal a klasszikus görög tragédiára. Ez egyben olvasási útmutató is. A görög színházba nem azért mentek, mert nem tudták, mi fog történi – mindenki ismerte a mítoszokat és a legendákat -, hanem hogy lássák, miként játszódik le az általuk ismert cselekmény a színpadon. Hasonlóan van ez az én regényemben is, Frisch pedig még jobban hangsúlyozza ezt, amikor azonnal mindent leleplez számunkra. Tehát függetlenül attól, hogy melyik percben veszi észre az olvasó azokat a jelzéseket, amelyeket folyamatosan leadok, s így előre tudhatja, mi fog történni, szeretném, ha végigolvasná a regényt, hogy megtudja, miként fog lezajlani az, amit csak sejtett. Richard végső döntése eltér Oidipusz és Odüsszeusz legendájától, akik különösen fontosak Richard figurájának értelmezésekor. Oidipusz tovább élt, és vakként bolyongott, és az utolsó ének szerint Odüsszeusz sem szabadult meg teljesen kínjaitól az Ithakára való visszatéréskor. Majd csak akkor csillapodik le, amikor rátalál arra az északi népre, mely nem ismeri fel az evezőt a kezében, s mit sem tud a tengerről. Addig kóborolni fog. A kóborlás kétségbeesése és a bűn sztoikus megbánása között Richard azt választotta, hogy elhagyja a színteret.

– Amennyiben ma egy regény a zsidók sorsáról szól, ráadásul a balkáni háború környezetében, akkor egyesek úgy vélik, hogy Nyugaton ez tökéletes kombináció a sikerhez és az eladott példányszámokhoz. De vajon szavatolja-e ez egyúttal az írás színvonalát is? Az állítólagos “zsidó lobbi” segít az elbeszélői stratégiák elsajátításában?

– Szeretném azt hinni, hogy a zsidóság tág fogalma iránti érdeklődés – irodalomban ez ritkán érinti csupán a vallást, ott inkább a holokauszt, illetve a “különböződés” metaforájaként értett zsidóság számít – nem pusztán divatból történik, hanem abból a vágyból is – írók és olvasók részéről egyaránt -, hogy körbejárják a jelenkori és még friss történelem összetett kérdéseit – és ebben az értelemben ez nem kifejezetten “zsidó” téma, hanem általánosan emberi -, ami tovább terheli az európai hétköznapokat, s nem lehet őket a politikai diktátumok szerint fiókokba suvasztani. Mégis, az elterjedt meggyőződés az, hogy minden, ami “zsidós”, eladható, vagyis, hogy a nemzetközi kiadóipar mögött az állítólagos “zsidó lobbi” áll, így az író megkockáztatja, hogy elítélik, mondván, ezzel a témával a divat miatt foglalkozik. Így nem ritkán könyvének esetleges hazai és nemzetközi sikerét ezzel az ósdi nézettel magyarázzák, amit különben – néha tudattalanul is – az antiszemitizmus repertoárjából kölcsönöznek. Ugyanakkor nem vagyok vak: bizonyos témák divatossága, így a “zsidóság” is, különböző okok miatt vonzza a különféle írókat, erről azonban csak azt mondhatom, hogy végül csak a jó irodalom megy át. Semmi sem rosszabb annál, mint rossz írásokkal tönkretenni a fontos témákat. Az olvasók tudják ezt a legjobban.

– A regényből megtudhatjuk, hogy magyar gyökerei is vannak. Szándékozik írni származása “Monarchiájáról”?

– A XX. század viharos közép-európai és balkáni történelme odáig vezetett, hogy vannak rokonaim Magyarországon, Boszniában viszont nincsenek, miközben bosnyák vagyok, s nem magyar. Körülbelül száz éve alatt apám családja megjárta az utat Ausztriától Magyarországig, majd a határ túloldalára került, Horvátországba, hogy aztán nővérem és én első bosnyákokként szülessük meg a klasszikus osztrák-magyar monarchiabeli családban. Sajnos, ezen az úton elveszítettük a német és a magyar nyelvtudást. Néhány évvel ezelőtt írtam egy szöveget a családomról, amit ma úgy értékelek, hogy bárcsak soha ne írtam volna meg. Amiről nem tudtam, tippeltem, végül sejtéseim igaznak bizonyultak. Kiderült, hogy bizonyos dolgok, amelyeket tényeknek véltünk, családi hazugságokon alapulnak. Egy szekrényből kihullott nagypapám portréja 1914-ből, magyar egyenruhában feszített az orosz frontra való készülődés idejéből. Bizonyos vezetéknevek – Simon, Lubits, Radmanics – családtörténetem részeinek mutatkoztak, néhány magyar archívumban rábukkantam a Stiksz és Szingelberger nevű cégek közti, dél-nyugat magyarországi üzletelés adataira… Röviden, klasszikus történet arról, miként keverednek az etnikus, vallási, nyelvi és kulturális identitások a történelem és az individuális sorsok összecsapásakor. Most félek mélyebben belemászni e történetbe. Viszont “származásom Monarchiájának” regénye izgatja az írói fantáziámat.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 11. szám

Comments are closed.