Boldog, aki olvassa
Ha netán mégsem halt mártírhalált a segesvári csatában, hanem fogságba esett, és Oroszországba hurcolták, akkor miért ne lehetne megérteni, hogy szabadulása után Petőfi Sándor már nem akart hazatérni, inkább családot alapított, hogy egy derék barisnya férjeként hunyjon el – ágyban, párnák közt? Ugyan miért akart volna évekkel később hazatérni, amikor idehaza se szabadság, se szerelem? Meg aztán félhetett is. Félhetett attól, hogy itthon esik fogságba, és félhetett szembenézni azokkal, akik – izzító költeményei hatása alatt – magában a költőben is a győzelem egyfajta zálogát látták. No meg azok hozzátartozóival, akik valóban életüket vesztették. Ha a szabadságharc leverése után előkerül, önmaga vetett volna árnyékot hősi halálának hírével hitelesített nimbuszára, és csalódott hívei tán még meg is kövezik…
Természetesen nem történelmi vagy irodalomtörténeti polémiát kívánok e rovatban újraéleszteni, ám a csillagok állása úgy hozta, hogy az idén egy olyan keresztény ünnepnap követte március 15-ét, amely főszereplője egy hét leforgása alatt tapasztalhatta meg a tömeghangulat változékonyságát, az ujjongás csalódottságba, majd gyilkos indulatokba torkollását. A Jeruzsálembe szamárháton bevonuló Jézus Krisztusban ugyanis a zsidók elsősorban „politikai messiást” reméltek. Annak az álruhás királynak a színre lépését, aki – Zakariás próféta jövendölésének megfelelően – elhozza nekik az áhított békét, szabadságot, jólétet, egészséget, adócsökkentést, ingyenkonyhát, világuralmat… Ki tudja, hányféle vágy beteljesítését kellett volna abszolválnia annak a „vándorprédikátornak”, akit leginkább csodatételei miatt hajlottak sokan a próféták által megígért Megváltó személyével azonosítani. „…ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül…” – szólt a zakariási prófécia, és Jézus maga gondoskodott arról, hogy úgymond formálisan is betöltse ezt a próféciát: szamárháton érkezett.
„Sokan felsőruhájukat terítették az útra, mások a mezőn vágott lombos ágakat; akik pedig előtte és utána mentek, ezt kiáltották: Hozsánna! Áldott, aki jön az Úrnak nevében! Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa! Hozsánna a magasságban! ” – olvashatjuk virágvasárnap történetét Márk tudósításában, a négy közül elsőként íródott evangéliumban. Azután néhány nappal később, nagypénteken egy ennél is népesebb tömeg „Feszítsd meg…!”-et kiáltva követeli a halálát…
Kiderült: Jézus nem az, akinek várták. Nyilvánvalóvá lett, hogy ő nem a római megszállás alól kívánja felszabadítani népét, s hogy tőle a legkevésbé sem remélhető az aznapi vágyak kielégítése. Még csak adócsökkentés és ingyenkonyha sem. Akkor mégis miért engedte királyként ünnepeltetni magát? – teheti fel a kérdést a Biblia mai olvasója is. „Az én országom nem e világból való” – adta meg Jézus a választ Pilátusnak, a római helytartónak, de tudjuk jól, ezzel a felelettel legtöbben ma sem tudnak mit kezdeni.
Nem, mi persze hogy nem asszisztálnánk ahhoz a szörnyűséghez, ami Jézussal történt, mi persze hogy nem akarnánk keresztre feszíttetni. Mi sem áll távolabb tőlünk, mint a csalódott jeruzsálemi tömeg gyilkos indulata! Vagy mégse volna olyan idegen ez az indulat?…
Összefüggéseinek ismerete nélkül is önvizsgálatra késztető a virágvasárnapi epizód, hisz nem csak a zsidóság várja mindmáig az „igazi” messiást. Hol itt, hol ott vesz erőt időről időre a forradalmi láz, hol X-ben, hol Y-ban véljük felfedezni a „megváltót”. Utóbb mindig kiderül, hogy köztük a különbség legfeljebb csalódottságunk mértékével mérhető… Olykor valóban a szabadság, a függetlenség kivívásához hozsannázunk vezért, de igazán király az volna, aki ezek mellé „ingyenkonyhát” és egyéb élvezeteket is biztosítana – halálunkig. Az a Jézus Krisztus, akitől a pálmaágakat lengetők Jeruzsálemben mindezt talán egyszerre várták, valóban nem ígért felhőtlen, emberöltőnyi boldogságot. Ő ugyanis a mennyei örök élet lehetőségét kínálta – és kínálja fel mind a mai napig – a benne hívőknek. Ezt hirdeti nagypénteken a golgotai kereszt és ezt a húsvéti üres sír. De virágvasárnapon még nyitott kérdés: hisszük-e, hogy számunkra is Jézus a Megváltó, avagy a vágyunk az örök életnél kevesebbel is beéri, és inkább a Petőfi Sándorok sírját rázzuk?
T. Pintér Károly, az Evangélikus Élet főszerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnökségi tagja
