Forrás: Mazsihisz

Krausz István a Mazsihisz alelnöke és a Pécsi Zsidó Hitközség elnöke, akivel a Szövetség Síp utcai székházában beszélgettem.

Az ötvenes éveiben járó, jó kedélyű Krausz úr sikeres vállalkozó és emellett a helyi és az országos zsidó közélet meghatározó alakja. Fiatalosan nyújtja kezét és a kései időpont ellenére is igen energikus. Éppen a hitközség vezetőségi üléséről jött, amelyen vezetőtársaival együtt heti rendszerességgel megtárgyalják az aktuális problémákat. Szilágyi Iván Péter interjúja az ország első és egyetlen motorsportot űző hitközségi elnökével, aki szelíd, motoros, de azért nem takargatja a véleményét.

– Ön a Pécsi Zsidó Hitközség világi vezetője és tavaly óta a MAZSIHISZ alelnöke is egyben. Ez nem egy szokványos időtöltés, foglalatosság a mai világban. Miért pont ezt az utat választotta?

– 52 éves vagyok, Pécsett születtem. Nős vagyok, két gyermekem közül Eszter Izraelben, Tel-Avivban él idestova 15 éve. Róbert fiam ügyvéd és mellesleg társam a családi vállalkozásban. Feleségem jelenleg háztartásbeli, előtte a pécsi Széchenyi Gimnázium Gazdasági Hivatalában dolgozott 18 évet. 10 éve veszek részt aktívan a hitközség munkájában.

– Minek a hatására kapcsolódott be a helyi hitéletbe?

– Egyre több alkalommal kérték ki a véleményemet a pécsi hitközség részéről, főként gazdasági ügyekben. “Cserében” az akkori elnöktől, Klein Feri bácsitól nagyon sokat tanulhattam a vallásról és az emberségből. Ez egyfajta tapasztalatcsere volt, kölcsönösen adtunk valamit egymásnak. Gyerekkoromban még Schweitzer Jóska bácsihoz jártam Talmud Tórára, ott töltöttem a gyermekkoromat. 1970-ben kerültem fel Budapestre az akkori Zsidó Árvaházba, ahol 6 évig éltem. Utána elvittek katonának, de a leszerelés után már nem mentem vissza, hanem kisebb kitérőt követően Pécsett alapítottam családot.

– Ma még létezik ez az árvaház?

– Tudomásom szerint már nincsen az épület hotelként funkciónál. A Délibáb utca 35-ben működött és néhai Szántó Tivadar volt az igazgatója, aki emellett az Anna Frank Gimnáziumban tanított. Sok kedves emlékem van ezekből az időkből: Márta néni, Lili néni és persze Erzsike néni, a főszakács, aki minden héten pénteken készítette főzte – sütötte a libát.

– Úgy látom és érzem a hangjából, hogy jól érezte magát ott. Szép idők voltak?

– Nagyon szerettem ott lenni, Erzsike nénit pedig imádtam! Pénteken mindig hívtak egy taxit, amivel elmentünk a Garay téri piacra, ahol akkor még egy kóser hentes működött. Előre megrendelték, hogy mit hozzunk. Ebben általában mindig két diák segédkezett önkéntes alapon, sokszor voltam köztük.

– Hány lakója volt az Árvaháznak?

– Körülbelül 20 fiú és ugyanennyi lány lehetett a tizenévesektől a szeminaristákig. Szobatársaim voltak például a Lőwy testvérek, Deutsch Róbert és Deutsch László későbbi főrabbik. Húszan lehettünk két szobában. Igazi jó társaság volt, akikkel sokat jártunk be a szemináriumba.

– Mármint a Rabbiképzőbe?

– Igen és nagyon felnéztünk az ottani szeminaristákra, akikkel sokat beszélgettünk. Ezenkívül a Margit híd lábánál lévő zsidók fiatalok körében népszerű kávézót is szerettük, Sábesz kimenetele után gyakran ültünk be oda a barátaimmal. Az árvaházzal szemben pedig ott volt a Városliget és nekünk nagyon jó dolgunk volt. Szabadok voltunk és mindent megkaptunk, szeretetet, oktatást.

– Jó tanuló volt?

– Azt nem mondanám-mosolyodik el sokatmondóan Krausz István. Már akkor is olyan voltam, mint most: egy igazi örökmozgó, minden lében kanál, aki két végénél égette a gyertyát.

– Hová járt iskolába?

– A középiskolát Budapesten kezdtem el és Pécsett fejeztem be. Utána műszaki pályára kerültem, itt érettségiztem, és gépjármű technikus végzettséget szereztem. Mindig is érdekeltek az autók és minden ezzel kapcsolatos végzettségem megvan az autószerelő mesteritől kezdve egészen a géplakatosig. Öt ilyen képesítésem van és mellesleg 50 éves voltam, amikor diplomáztam.

– Eszerint ha elromlik az autó, nem kell szerelőt hívni?

– Régen -mikor még zsigulis, trabantos világ volt- nem kellett. Ha valami baj volt a kocsival, kiálltam az út szélére és megjavítottam magam.

– Van kedvenc autója?

– Nem vagyok márkahű, most egy Toyotám van, régebben pedig Sabbal jártam. A hobbim a motorozás. Amerikai GoldWingom 1832 köbcentis, hathengeres 150 lóerős motorkerékpár, nem sok van belőle az országban, de külföldön még ennyi sem.

– Kivel motoroznak?

– Én ülök elől, a feleségem pedig a pótutas. Az egyik nap Ukrajnában kelünk, míg a másik nap Albániában, vagy éppen Szicíliából Franciaországba megyünk. Most télen, nyolc-kilenc fokban is motoroztam, mivel speciális ruhám van hozzá.

– Ilyenkor tesz egy kört?

– Ez a gép túl nagy a városi motorozáshoz, ezért vidékre szoktam kiruccanni vele. A motorom egy hathengeres járgány, 400 lámpával, valami csodálatos. Ha megjelennek, valahol integetnek az emberek, a kocsikból pedig fényképeznek.

– Nagy hangja van?

– Nem, csöndes, hangtalan, mint egy villanymotor. Már alig várom, hogy jó legyen az idő.

– Mi a foglalkozása?

– Az élet különböző területein dolgoztam. A rendszerváltás óta műanyagipari cégemet vezetem, ahol lágyetilénnel foglalkozunk. Emellett a Pécsi Zsidó Hitközség elnökeként dolgozom. 1998 körül kezdtünk el erősödni, ekkor kértük vissza a Magyar Államtól a volt zsidó iskolát, amely ma a hitközség székháza. A hitközségi irodája a korábbi közel 50 esztendő alatt a rabbi lakásban működött. Ennek az udvarában volt a Goldmark terem, itt tartottuk a rendezvényeinket és a kis templomunk is itt kapott helyet. A volt zsidó iskola egy nagyon komoly épület, amely a pécsi zsinagóga mellett van és 1500 négyzetméteres hasznos alapterülettel rendelkezik.

– Milyen állapotban volt, mikor átvették?

– Mint minden visszakapott épület… Mióta államosították, nem végeztek semmilyen felújítást sem rajta. Ezért mikor visszakaptuk, azzal kezdtem a munkámat, hogy a pincétől a padlásig felújítottuk. Ma már a kóser konyhától a kultúrteremig minden a hitélethez szükséges helység és eszköz a rendelkezésünkre áll. Ez ma az egyik legszebb közösségi székház az országban, ritka nagy ingatlanvagyonnal rendelkezünk. Klein Feri bácsi halála után Kaufmann Pál lett az elnök, mellette pedig ügyvezető igazgatóként én intéztem a gazdasági dolgokat. Pali bácsi jelenleg is velünk van és előimádkozó a közösségünkben. Nem akarok túlozni vagy kérkedni, de azokban az időkben alapoztuk meg a Pécsi Zsidó Hitközség jelenét és jövőjét.

– Hogy nézett ki akkor korosztályi szempontból a közösség?

– Amikor én csatlakoztam a kiléhez, még -hála Istennek- nagyon vegyes volt a kép. Az ünnepek alkalmával a több mint 320 négyzetméteres Goldmark terem is kicsinek bizonyult. Rendszeresek voltak a 150 fős rendezvényeink, nagyon sok fiatallal.

– Hogyan lendítették be a közösséget?

– Miután visszakaptuk a volt zsidó iskola 1500 négyzetméteres épületét, a Pécsi Zsidó Hitközség elöljárósága megbízott, hogy hasznosítsam az ingatlant. Mind felekezeti, mind gazdasági szempontból szerettük volna kihasználni az adottságait. Kezdeményezésemre különböző üzlethelyiségeket alakítottunk ki az épületben, az orvosi rendelőtől a függöny vagy éppen cipőboltig. Ezeknek a bérleti díjából pótoljuk ki az egyéb támogatásokat. Stabil az anyagi bázisunk. Rendszeres hitéletet élünk, minden héten van kidus és ezeknek a költségeit teljes egészében tudjuk fedezni. Tagjainktól semmilyen hozzájárulást sem kérünk.

– Hány tagjuk van?

– Mint az országban máshol is, nálunk is egyre idősebb a tagság nagy része. Holnap is lesz egy temetés, a legidősebb hittestvérünket búcsúztatjuk. Feri bácsi 97 éves volt, de minden Istentiszteletre eljött. Három hete a szombati Istentiszteletről vitte el a mentő. Ma a templomba járók átlagéletkora 80 körül van. Részt vesznek még az 50-60-as korosztályból is, de a mi gyerekeink már elmentek, csak 8-10-en maradtak. Külföldre vagy Budapestre mentek.

– Hogyhogy az Ön fia maradt?

– Igazi lokálpatrióta, aki az édesapjához hasonlóan nagyon szereti Pécsett. A kilére visszatérve, kevés a fiatal. A minjen megvan, de épp a határon mozgunk. Péntek esténként körülbelül 30-an vagyunk, szombaton pedig 12-13 férfi. Sajnos, vagy hála Istennek – nem is tudom mit mondjak- a mi korosztályunkba tartozók, a középkorúak jó anyagi körülmények között élnek, nyaralójuk, hétvégi házuk van. Egész héten dolgoznak, hétvégén pedig pihenni szeretnének, és ezért elmennek a városból. Ez megnehezíti sábeszi istentiszteleteink megtartását.

– Sok olyan hittestvérük van, akikről tudnak, de nem jönnek el?

– Hogyne, nagyon sokan. Van egy réteg, aki mindig velünk van, ezen kívül jó néhányan csak a nagyünnepekkor jönnek. Vannak olyanok is, akik csak akkor jelentkeznek, ha kárpótlást osztanak. A “hiányzók” mindig valamire hivatkoznak, hogy éppen miért nem jó nekik: munka, tárgyalás, hasonlóak. Nekünk a Soá után csak pár száz ember maradt és belőlük is sokan elmentek.

– Pécsett felvállalják az emberek zsidóságukat?

– Amikor régebben kiküldtük a meghívókat, többen is kérték, hogy ne írjuk rá a fejlécre: Pécsi Zsidó Hitközség. Ma már ez van rajta a borítékokon: Pécs 1, Pf 20. Ezzel a mentalitással, rejtőzködéssel én nem értek egyet! Mindig azt mondom ezeknek az identitásukat fel nem vállaló embereknek, hogy “csak te hiszed magadról, hogy nem tudják, hogy zsidó vagy. Mindenki más tudja rólad a környezetedben.” Falfirkák, horogkeresztek, “Büdös zsidó!”, ilyenek előfordulnak itt is, de nem rendszeresek. Legutóbb a hitközség kapu bejáróját firkálták össze azzal, hogy “Éljen Szálasi!” Ilyenkor mindig feljelentést teszünk.

– Milyen eredményre szokott vezetni a nyomozást?

– Helyszínelni kijönnek, felveszik a jegyzőkönyvet, de soha sem találják meg őket. Szerintem ezeket a dolgokat tizenéves fiatalok csinálják, a balhé kedvéért. Azt se tudják, mi vagy ki az a zsidóság.

– Pécs egyetemváros, élnek ezzel a lehetőséggel? Sok fiatal jön a campusból?

-Más egyetemi városokhoz (pl. Szeged) képest itt nagyon kevés izraeli fiatal tanul. Tudomásom szerint maximum 8-10 fő, de még nem láttuk őket egy két kivétellel. Rajtuk kívül most még a nem aktív hittestvéreinket is megpróbáljuk bevonni az életünkbe, postai úton és főként személyesen megkeresve őket.

Krauszt Istvánt a jövőről is kérdezem és ő válaszul nagyot, mélyet sóhajt: “A jövő…? Próbálkozunk és küzdünk. Hitéleti alapon nem tudom, hogy fent lehet-e tartani hosszú távon a közösségünket, a szombati imákat. Lehet, hogy majd csak a közös kulturális rendezvények maradnak, de a pécsi zsidóság valamilyen formában továbbra is létezni fog-válaszolja és látszik rajta, hogy fáj neki ez az egész. De csinálja, ahogy a hitközség sok más vezetője is: vidékről feljárva, hétvégén is dolgozva és nem számolva az órákat, amelyeket közösségük építésével töltenek. Talán még ők se tudják, hogy miért, de csinálják. Fent és lent, vezetők és imádkozók, hívők és reménykedők.

Szilágyi Iván Péter

Mazsihisz news

Comments are closed.