Forrás: ÉS

A könyv több mint hatvan éve papírra vetett napló, amelyben egy huszonéves lány 1942 kora nyarától 1944 kora tavaszáig jegyezte fel érzéseit, élményeit és gondolatait. A Journal d”Hélene Berr, amely a párizsi Tallandier Kiadónál jelent meg, január elejétől az egyik legkeresettebb könyv a francia fővárosban, és híre már bejárta az egész világsajtót (eddig csaknem negyven könyvkiadó vásárolta meg a jogokat). A szerző a napló elején boldogan éli párizsi diákéletét mint a Sorbonne angol szakos hallgatója; annál is inkább, mivel a családnak – lévén az apa a modern francia vegyipar egyik megteremtője – nem voltak anyagi gondjai. Úgy látszik, rossz előérzete sem: Raymond Berr szinte utolsó pillanatig meg volt róla győződve, hogy mint törzsökös francia zsidó család leszármazottját és az első világháború kitüntetettjét a német megszállás alatt nem érheti baj, hogy ő is meg a családja is biztonságban van.

Meglehet, ez a naiv hit (vagy remény) is közrejátszott abban, hogy 1940-ben, sőt, még 1943-ban is visszautasította a menekülés tálcán felkínált lehetőségét. Raymond Berr feleségével és lányával Párizsban maradt, onnan hurcolták el őket 1944 márciusának legelején, pár nappal azután, hogy Hélene Berrnek sikerült a naplót biztonságba helyezni. A szülők Auschwitzban haltak meg, Hélene-nel – kevéssel Bergen-Belsen felszabadítása előtt – tífuszjárvány végzett. A naplót évtizedekig az örökösök őrizték, akik csak vonakodva, fél szívvel egyeztek bele közreadásába. Hogy mi lehetett az oka húzódzkodásuknak, nem könnyű megmondani, de érzésem szerint a túlélők jellegzetes bűntudata és lelkiismeret-furdalása is szerepet játszhatott a dologban.

A napló mindenekelőtt történelmi dokumentum; Hélene úgyszólván első perctől tisztában van vele, hogy történelmi időket él, és aggályos pontossággal jegyez fel minden említésre méltót. A napló ihletetten idézi fel a megszállt Párizs hétköznapjait; azt az egész világot, amely – és ezt a napló is csodálatosan érzékelteti – fokról fokra merül az egyre áthatolhatatlanabb sötétségbe. A napló rengeteg információt ad a letartóztatásokról, a franciák reakciójáról, a Párizs melletti internálótáborokról (főleg Drancyról), valamint a zsidó szervezetek emberfeletti munkájáról, és szinte írói eszközökkel ábrázolja, hogyan is élt egy zsidó nagypolgári család a megszállt Párizsban. Hélene Berrnek, semmi kétség, jó szeme van: azt, hogy egy német katona – őt, a sárga csillaggal megbélyegzettet – lovagiasan maga elé engedi a forgóajtón, ugyanúgy feljegyzi, mint annak az alig kétéves zsidó árvának az esetét, akinek letartóztatására teljes létszámban vonul ki a milícia…

De ami nincs benne a naplóban, az legalább annyira izgalmas, mint ami benne van. Hélene Berr, természetesen, egy szót sem ír arról, hogy miképpen próbálta biztonságos helyre juttatni a gondjaira bízott kiskorú árvákat, viszonylag keveset ír önként vállalt közösségi munkájáról, és nem ír, furcsamód, De Gaulle-ról sem. Őt azonban, látnivalóan, nem a világháború katonai és politikai helyzete foglalkoztatta, hanem az üldözöttek kálváriája; ebből a szempontból azonban megdöbbentően sokat tudott: hallott az ukrajnai vérengzésekről, és hallott a megsemmisítő táborokról is. Hélene Berrnek 1944 elejére már nem voltak illúziói: Auschwitzba való megérkezésekor aligha érhette meglepetés. Van abban valami jelképes, hogy a könyv, amely a Latin-negyed pezsgő hangulatának leírásával kezdődik, Conrad-idézettel ér véget: horror, horror, horror…

De a napló nemcsak arról ad mesteri képet, hogyan ritkul meg egy zsidó nagypolgári család körül lassan a levegő, hanem arról is, hogy mennyi lelkierő, méltóságérzés, együttérzés, tudatosság, emberi tartás, bátorság, sőt, hősiesség volt ebben a törékeny diáklányban. Hélene Berr ízig-vérig francia – de nem a szó szokványosan hazafias, hanem kulturális jelentésében. Az a kristálytiszta logika, ösztönös elemzési készség, amely minden sorát jellemzi, egyformán adósa a kartezianizmus több évszázados francia tradíciójának és a francia lélekelemző regény irodalmi hagyományának. A szerzőtől a francia nacionalizmus ugyanúgy távol áll, mint a (vallásos vagy cionista) zsidó elzárkózás. Azért is olyan megrendítő ez a napló, mert Hélene Berr – mintha csak Montesquieu híres aforizmáját parafrazeálná – legelőször is embernek érzi magát, és csak ezután franciának, zsidónak vagy bármi másnak: “És amikor azt írom, “zsidó”, nem a magam nevében beszélek, az én szememben ilyen megkülönböztetés nem létezik: én nem érzem magam különbözőnek, és sohase leszek képes önmagam valamilyen különálló csoport tagjaként elgondolni; lehet, hogy ezért gyötrődöm annyira, mert én ezt az egészet nem tudom ésszel felfogni…”

Ezért szenved a sárga csillagtól is, nem zsidóságában érzi sértve magát, hanem emberi méltóságában: “Istenem, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. De egész nap tartottam magam… Magasan tartottam a fejem, és mélyen az emberek szemébe néztem, olyan kihívóan, hogy a járókelők fordították el a tekintetüket. De így is nagyon nehéz. Egyébként legtöbben észre se veszik. A legfájdalmasabb, amikor olyanokkal találkozik az ember, akik szintén viselik…” A napló nem egyszerűen egyéni szenvedéstörténet; a megőrzött emberi méltóságnak, a bátor helytállásnak és főleg a szolidaritásnak, a másokért érzett felelősségnek is dokumentuma.

Az olvasó ezt a hatvan-egynéhány év múltán előkerült művet akaratlanul is Anna Frank naplójával állítja párhuzamba. Csakugyan sok a hasonlóság a két mű, sőt, a két szerző közt is (Anna Frank, ahogyan Hélene Berr is, szintén tífuszban halt meg, alig néhány nappal a tábor felszabadítása előtt…). De míg Anna Franknak a szülőktől leszakadó kamasz lány intim szféráját testesíti meg a napló, Hélene Berrnek a napló az emberi méltóság és a szabadság megőrzésének utolsó színtere. Anna Frank a kamasz lány elbűvölő naivságával hatja meg az embert, Hélene Berr azzal, hogy ösztönös írói eszközökkel és tehetséggel ábrázolja nem egyszerűen az élettel, hanem a puszta életben maradással kapcsolatos reményeinek és illúzióinak szétfoszlását.

“Ma – jegyzi fel a naplójába – a metrón ez jutott eszembe: vajon felfogják-e egyáltalán az emberek, mi is húszévesnek lenni ebben a szörnyűségben, mit is jelent ma abba az életkorba lépni, amikor megérett az ember az élet szépségeire, és készen áll rá, hogy megajándékozza bizalmával a férfiakat…”

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 10. szám

Comments are closed.