Teljesen érthetetlen, hogy miért ennyire borúlátók a politikusok és a politikai elemzők: amint véget ért a New Yorki-i Filharmonikusok kétnapos látogatása Phenjanban, kórusban közölték a világgal, hogy emberek, semmi sem történt, egy koncert volt csupán. Mások felhánytorgatták, hogy az Egyesült Államok gyalázatos módon semmibe vette az emberi jogok sárba tiprását Észak-Koreában. Megint mások kifogásolták, hogy Amerika fügefalevelet kínált fel Kim Dzsong Ilnek, Észak-Korea „kedves vezetőjének”, amely mögé eldughatja viselt dolgait.
Pedig Észak-Korea – Kim Dzsong Il – már régen le van leplezve, a fügefalevelet annyi támadás érte, hogy sokat már nem takar el.
Akkor mi végre engedett be Észak-Korea egy neves zenekart, újságírókat: háromszáz amerikai még soha nem volt egyszerre Phenjanban. A koncertet közvetítette a televízió és a rádió. A közönség ugyan alighanem válogatott lehetett – csak úgy villogtak a zakók hajtókáján a Kim Dzsong Il-jelvények -, de a zene hatott: a reagálás nem kincstári taps volt, a jelenlévők még akkor is állva ünnepeltek, amikor a zenészek túlnyomó része már elhagyta a színpadot.
Lorin Maazel karmester szerint is történt valami: „Talán mi is hozzájárultunk egy kis ajtó kinyitásához.”
Sok elemző nagy ívű spekulációkba kezdett. Az 1971-es pingpongdiplomáciát emlegette, és annak példájára zenediplomáciáról beszél. Akkor aránylag nagyon gyorsan követték egymást az események az amerikai-kínai kapcsolatokban. Maazel ezzel kapcsolatban emlékeztetett rá, hogy a Szovjetunió felbomlása akkor kezdődött meg, amikor Leonard Bernstein koncertkörutat tett a kommunista országban.
Ha a dolgok ilyen hatásfokkal működnek, akkor az észak-koreai változásokra még várni kell egy kicsit. Mégis több jel mutat arra, hogy Észak-Korea bizonyos értelemben elérte a tűréshatárokat – az országon belül és kívül egyaránt. Erre utal, hogy Phenjan végül lemondott atomprogramjáról. A „nukleáris leszerelést” most éppen szabotálja egy kicsit, de lehet, hogy csak arra vár, hogy az Egyesült Államok lecserélje elnökét és annak embereit. Észak-Korea sokáig nem várhat, mert Kína türelme is fogyatkozik. Peking öt hónap múlva olimpiát rendez, a gazdasági offenzíva kellős közepén tart, amelyet előbb-utóbb a diplomáciára is kiterjeszt.
Észak-Korea nem létezhet sokáig szigetként a neki ellenséges környezetben. Ri Mjong Bok, Dél-Korea új elnöke már bejelentette: ő nem lesz annyira türelmes Phenjannal, mint elődei voltak.
Nincs kizárva talán, hogy Észak-Korea a New York-i Filharmonikusok koncertjében találta meg a menekülési útvonalat: lehet, hogy ez az út a rendszernek és Kim Dzsong Ilnek sehová sem vezet, de legalább lélegzetvételnyi időt jelent. Nem sokat, de ezt talán most még Kim Dzsong Il sem tudja.
Hanem a módszer igazán szimpatikus, ahhoz hasonlít, mint amikor a gyilkos háborúk ellenzői szerint inkább a két vezérnek vagy a két királynak kellene megvívnia egymással. Döntés született, mi elfogadjuk, mondanák a seregek, és békésen hazamennek. Küldjük a világ kultúrharcosait a problematikus országokba: még csak párbajozniuk sem kell, elég, ha előveszik hangszereiket, bemutatják filmjeiket, színházaikat. Mennyivel többet tudnának egymásról az izraeliek és a palesztinok, ha bemutatnák egymás közönségének a saját szemszögükből önmagukról készített filmeket. Végül is mi értelme ebben a korban a politikusok durva nyilatkozatainak, a brutális erővel való fenyegetésnek, amikor még egy vacak terrorista megfékezésére is képtelenek. Állandó feszültség forrása sok országban a kisebbségek (törökök, pakisztániak, romák) integrálása a többségi társadalomba. Talán a felek kultúremberei és művészei többet tehetnének egymás színpadán.
A múlt héten jelentették be, hogy Észak-Korea meghívta Eric Claptont, a „lassú kezű” brit énekest és gitárost, aki a hírek szerint az ajánlatot elfogadta. Nyugati rocksztár még sohasem játszott Phenjanban, lehet, hogy Kim Dzsong Il megásta saját rendszerének sírját?
Ennek a zenediplomáciának van még egy másik eleme is. Kim Dzsong Il, a kedves vezér nem volt ott a New York-iak koncertjén. Amikor Lorin Maazelt erről kérdezték, ő fanyarul válaszolt: „Eddig még nem láttam koncertjeimen az Egyesült Államok elnökét. A politikusok néha túlságosan elfoglaltak.”
Nem is kérdés, hogy ezek után mi a feladat. Törvényben kell több szabad időt adni a vezető politikusoknak, nekik viszont vállalniuk kell – rendőri felvezetés terhe mellett -, hogy koncertekre, színházakba járnak. És ha megelőző csapás forog a fejükben, egy évig tanulmányozniuk kell az ellenség kultúráját.
Fodor György, újságíró
