Népszabadság * Gábor György * 2008. február 25.
Kép: MarabuNem oly rég volt, amikor Semjén Zsolt, a KDNP elnöke szólásra emelkedvén a magyar törvényhozás épületében, s felettébb aggódva „izraelita vallású és zsidó vallású honfitársaiért”, nekirugaszkodott a nagy kérdésnek.
Annak, amit demokratikus berendezkedésű európai országokban legfeljebb egy negyedosztályú csehóban lehet föltenni, a Parlament falai között kizárólag idehaza: „Jó-e az a magyar zsidóságnak, ha egy rossz politika túszaként löki maga elé Schwarz bácsit és Weisz nénit?”
A demokratikus minimumra és az alapvető jó ízlésre valamit adó politikus ilyet aligha mondhatna Európa boldogabb felén, vagy ha igen, csupán egyszer, másodszor legfeljebb meghitt baráti körében tépelődhetne ezen a problémán.
Mindenesetre Semjén hosszan törhette a fejét saját kérdésén, s miután más nem törte, maga találta meg a választ. Úgy döntött, hogy immár saját politikájának túszaként löki maga elé, ha nem is a virtuális Weisz nénit, de a valóságos Weisz bácsit, azaz Weisz Pétert, a Magyar-izraeli Baráti Társaság alelnökét, Halmos Sándort, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) docensét és Haraszti Györgyöt, az OR-ZSE professzorát, valamint a fenti urak által fémjelzett „izraelita műhelyt”. Az „izraelita műhely” – így a közlemény – a KDNP Barankovics Akadémiája alá tartozva „bizonyos izraeli pártkapcsolatok” alapján „zsidó társadalomfilozófiai könyvek kiadását tervezi, konferenciákkal, vitafórumokkal”. Rögvest megnyugtatták a kezüket aggódva tördelő tömegeket: ez a műhely „egyfajta politikai szerepkörű szervezetként” a „Mazsihisszel sem rivalizálna”.
Hála az Örökkévalónak! – hallik a szorongó keblekből fölszakadó sóhaj. Akkor az „izraelita műhely” „egyfajta politikai szerepkörű szervezetként”, „bizonyos izraelita pártkapcsolatok alapján” máris megkezdheti az „egyes politikai erők számára világos, modern útjelzőként” szolgáló társadalomfilozófiai könyvek kiadását. Hogyan is szólt Semjén homályos eredetű, de megvilágító erejű idézete: „Ha van konjunktúra, van pajesz, ha nincs konjunktúra, nincs pajesz.”
A szűkre szabott közleményből ugyanakkor nem derül ki, hogy a kiadásra tervezett kötetek szerzőitől mire is számítanak a megrendelők. Azok szavazataira, akik azt szeretnék, hogy fiatal fiúcskáiknak az általuk kiszemelt „szakállas bácsik” legyenek „világos, modern útjelzői” a szexuális örömszerzés útján? Vagy szélesebb értelemben veendő az útjelzés?
Az útjelző szándéknak legelébb a Semjén által emlegetett urakkal kapcsolatban kellene megnyilvánulnia. Tudniillik Halmos Sándor tudományos minősítés és tudományosan értékelhető publikációk híján nem docense az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemnek; Weisz Péter nem alelnöke a Magyar-izraeli Baráti Társaságnak; Haraszti György pedig, aki valóban az OR-ZSE professzora, a KDNP elnökével ellentétben egyáltalán nem is tudott a kezdeményezésről, s egy másik földrészen értesült róla, hová is kooptálta őt nevével jogtalanul visszaélve Semjén „útjelző szándéka”.
Az persze önmagában nem volna vitatható, sőt nagyon is üdvözlendő lenne, hogy keresztények és zsidók dialógust folytassanak egymással, ha azonban a teológiai és valláserkölcsi diskurzus ügyét egy politikai párt akarja felkarolni – az enyhén szólva gyanús. Ráadásul pont ez a párt, amely nemcsak elnökének elhíresült ki- és beszólásai révén lett a jobboldali radikalizmus egyik bázisa, hanem azért is, mert önmagának a Fideszbe történt betagolásával világos példája az eszközökben kevéssé válogató, hatalomra éhes politizálásnak. A KDNP (alapszabálya és lépten-nyomon sulykolt önmeghatározása szerint) „keresztény-keresztyén” világnézeti alapon álló párt – Semjén szíves közlése szerint: „az egyház lándzsájának hegye” -, a „történelmi” keresztény egyházak és a Fidesz-jobboldal közötti híd egyik legstabilabb pillére.
Semjént vélhetően az izraelita műhely kezdeményezésekor sem teológiai indíttatás, hanem a pártpolitika sajátos eszköztárának alkalmazása vezérelte. Önnön szempontjából logikusan következtet: ha egy jobboldali konzervatív pártban megjeleníthetők markánsan baloldali eszmék, sőt munkástagozat is létesíthető, akkor miért ne lehetne egy keresztény pártnak izraelita műhelye, amit később talán más vallási vagy politikai irányzatok integrálásának kísérlete is követhet. Az „izraeli pártkapcsolat” is érdekes ebből a szempontból, ott ugyanis nemigen található keresztény-keresztyén világnézeti alapon álló jelentősebb politikai csoportosulás.
„Lesz meghökkenés” – prognosztizálta a pártelnök, s e sorok íróiban van is: a mózesi törvényeket, a rabbinikus hagyományt ugyanis az elnök úr az SZDSZ-en kérte számon, s most nyilván maga kívánja a szavaira lépten-nyomon rárakódó antiszemita vádat elhárítani, s megfelelő számú jelentkező felkínálkozásával – vajh miért cserébe? – önnön politikáját legitimálni. Ezáltal mintegy jogot formál arra, hogy a „jó magyar zsidó” – „nem jó magyar zsidó” megítélésében döntnökként lépjen fel, holott a demokratikus politikai értékrend számára már a kérdés is elfogadhatatlan. A két világháború közötti magyar politikában gyakran fogalmazódott meg, hogy vannak „jó zsidók”, akiktől el kell választani a „rosszakat” (vagyis az eltérő politikai értékrendet választókat), és akkor is akadtak, akik ezzel az állásponttal a zsidóság vélt, avagy a maguk jellemtelenül és ostobán számító érdekeiből kiindulva készek voltak azonosulni. A különbség inkább csak az, hogy akkoriban a keresztény közéleti erők még nem érezték szükségét annak, hogy álláspontjukat egy nyilvánvalóan pártpolitikai indíttatású szerveződéssel próbálják hihetővé tenni.
Fazekas Csaba történész, Gábor György egyházpolitikai szakértő
