Nemzet és irodalom
Ami a 19. századból még hátravolt, a kiegyezés utáni években, évtizedekben, az a magyar szellemi élet egyre kaotikusabb, zavarodott és színvonalában is megroggyant képét mutatja. Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy él még a nyolcvanas évek elejéig Arany János, és remekműveket ír, hogy harcol Gyulai a maga népnemzeti iskolája szellemében, hogy él Jókai és Kemény Zsigmond, majd érkezik Mikszáth. De a nemesi-liberális és a népnemzeti irodalom egyaránt hanyatlásnak indul az újabb – és szép számmal jelentkező – írónemzedék tollán. Megkoptak az eszmék, az erkölcsi normákat, szavakban nem, de a közéletben annál inkább szétzilálta a kiegyezéses szellem. Olyannyira, hogy maga Deák – bár pártja van – igyekszik kihúzódni a politikából, közmondásos bölcsessége inkább rezignáció már ekkor. Majd Tisza Kálmán magatartása teszi fel a koronát erre a közéleti züllésre és zavarra azzal, hogy „szögre akasztja a bihari pontokat” (korábbi radikális nemzeti programját), s a második kiegyezéses nemzedék vezéreként túllicitálja a „deáki tettet”. Amit Deák kiegyezésként még úgy tekintett, mint kényszerű és átmeneti megoldást, amíg a nemzet kedvezőbb időben el nem érheti teljes függetlenségét, azt Tisza Kálmán és köre, újabb kiegyezésként igyekezett a maga javára fordítani a dualizmus korában.
Miközben az ország gazdasági élete fellendülni látszik, hiszen beáramlik az osztrák-zsidó nagytőke, élénkül a vasútépítés, a városiasodás, az ipari fejlődés, stabilizálódik a nagybirtok és pozíciója a társadalom életében, azonközben kikerül a történelemformálás lehetőségéből a két nagy magyar történelmi osztály, a nemesség java és a parasztság. A polgárosodás vezető rétege a részint idegen ajkú németség és a zsidóság lesz, a nemesség dzsentrisedik, s megindul a parasztság újabb szélekre szorulása és részben proletarizálódása.
Ez a korszak számos bizonytalan szellemiségű irodalmi törekvésnek, epigonoknak, kis és közepes tehetségeknek nyit teret. Az újabb nemzedékből is kiemelkednek persze tehetségükkel néhányan. A prózában például a nagy romantikus mesélővel, Jókaival szemben Kemény Zsigmond, Gyulai Pál vagy más jelleggel Gárdonyi és Tömörkény, majd Mikszáth, a költészetben elsősorban Vajda. A nemzedék zavarodottságát, eszmei tévelygését, tehetetlenségét Arany László fejezi ki a legtudatosabban elbeszélő költeményében, A délibábok hőse címmel, Hübele Balázs történetében, szellemes öniróniával.
Összevetve azonban a század első felével, a nagy elődökkel a reformkorban, majd a 48-asokkal, Petőfivel vagy Arany János és Madách Imre teljesítményével, jól látszik, hogy ez az átmenetiség korának minden jegyét magán hordozó, kiábrándultságtól terhes, zavarodottan útkereső nemzedék, mely tétován, bizonytalanul mutat a jövő évszázad felé. Némelyek közülük igyekeznek is kilépni a kor magyar társadalmából, menekülni az egyéni sors, az individuum felé, „a világ csak hangulat” önámításába, mint Reviczkyék. A nyugati hatásoktól ihletett, elvágyódó költészettel szemben éppen nekik szól Arany intelme: „Ám terjessze a hatalmos / Nyelvét, honját, istenit! / Zúgó ár az, mindent elmos, / Rombol és termékenyit: / De kis fajban, amely ép e / Rombolásnak útban áll: / Költő az legyen, mi népe, – / Mert kivágyni: kész halál.”
Bíró Zoltán
