(A szerző feévétele)
Isten azért teremtette az eltérő bőrszínű népeket különböző földrészekre, hogy ne marják egymást – szajkózzák egyes humán faj- és kultúraféltők, megfeledkezve róla, hogy az ő szemükben a másé mindig is kiüresíthető, kirabolható és elpusztítható volt. Valóban, a kultúrák és népcsoportok – különösen országon belüli – békés együttélése sohasem volt problémamentes. Samuel Huntington kissé talán drámaian megfogalmazott hipotézise a civilizációk összecsapásáról agyrém, mégis komoly figyelmeztetés a mai globális helyzetben. Létrejöhet egyáltalán jól működő multikulturális társadalom? Ideologizált képe szerint a jónép – az állam hatékony támogatása mellett – megosztozik kulturális örökségének értékeiben, vallási hagyományaiban és nyelveiben. Sokszínű lakosság, sokszínű kultúra és színvak nemzetiségi politika. Ausztráliában látszatra minden egybevág.
Az ország gyors fejlődésében minden bizonnyal szerepet játszhatott az is, hogy nem érte súlyos trauma, nem is érhette, mert a távoli, nagy déli óceán közepén tikkadó földrészre a világfaló brit koronán kívül senkinek sem fájt a foga. Anyaországuk segítségével, de elszigetelten, magányosan építették új hazájukat az angol-kelta telepesek, fegyencek és más fehér bevándorlók. Ausztrália, mint Európa és a második világháború után, az Egyesült Államok előretolt bástyája, átértékelve geopolitikai helyzetét, végül felismerte az Ázsia közelségében rejlő lehetőségeket. Fiatal, tanulékony nemzet az ausztrál. Egyes nyugat-európai államok gyakorlatával szemben a bevándorló népcsoportok kulturális hagyományait itt nem fenyegeti a kirekesztés veszélye. (Igaz, a megtizedelt aborigin őslakosokon kívül itt mindenki bevándorlónak számít.) Az emigráns nyelvek elismertetésére és integrációjára tett ausztrál kísérletezés dicséretes ugyan, de nem szolgál másra, mint a mutogatott bazári majom: az angol mint nemzeti nyelv státusát mindenekfelett tiszteletben tartatják. Ausztráliában is, akár a világ nagy részén, makacsul védi állásait az angol nyelvi és kulturális imperializmus, így a valódi multikulturális társadalom alappillérét jelentő többnyelvűség, a nyelvi pluralizmus iránti jogos igény rendre falakba ütközik. Nehéz megjósolni, mi történik, ha a milliónyi ázsiai a folyamatos, erőteljes bevándorlás és egy esetleges, kínai típusú demográfiai robbanás következtében számbeli fölénybe kerül az ausztrál identitású lakossággal szemben. Beolvadásról nemigen beszélhetünk, legfeljebb az ausztrál életmódhoz való könnyed alkalmazkodásról. Hogyan is tudna elnyelni egy kétszáz éves, valójában gyökértelen angolszász klóntársadalom több száz vagy ezer éves kulturális hagyományokat?
Az európai származású lakosság igazi „aussienak” vallja magát (VB sört iszik, autója platós, Holden márkájú „ute”, a levest is barbecue-val eszi, és imádja a borzalmas ízű Vegemite-ot, az ottani Erős Pistát), mégis büszkén vállalja és ápolja kulturális örökségét. A fegyencmúltra – az erős akcentuson és néhány, Európában az alsóbb néprétegeknél megfigyelhető szokáson kívül – ma nem sok minden emlékeztet. Ausztrália a világ egyik legbiztonságosabb országa, elenyésző a köztörvényes bűnözés és a korrupció. Mindenki egyenlő, a társadalmi különbségeket az emberek nem érzékeltetik egymással. Az idős kvantumfizikust vagy a drága öltönyben feszítő bankigazgatót „mate”-nek, azaz pajtásnak szólítja az egyszerű vízvezeték-szerelő, és fordítva. Bizalom hatja át az élet minden területét, az emberek meglepően becsületesek, önzetlenek és barátságosak. Unalmas a politika, a liberális Munkapárt és a konzervatív Liberális Párt váltja egymást időnként a szövetségi és állami hatalomgyakorlásban. Szembenállásuk csak annyira látványos, amennyire ezt a köznép minimális érdeklődésének életben tartása megköveteli. Néhány évtizede még elképzelhetetlen volt, hogy az ország európaiakon kívül más betelepülni vágyókat is fogadjon. Akkoriban mindennapos volt, hogy valakit megszóltak az utcán, mert nem angolul beszélt. Óvatosan, de ma is használatos a wog, azaz jöttment kifejezés, amellyel az angolul rosszul beszélő vagy nyilvánvalóan nem Ausztráliában született bevándorlókat illetik. Kísért még a felszín alatt a xenofób fehér Ausztrália szelleme, a társadalom valójában még mindig posztnacionalista korszakát éli. Félő, ha ez a nem oldódik fel véglegesen az új irányelvekben, az identitás kialakításának buzgalmában jelentős etnikai csoportokat rekesztenek ki a közösségből. Az aboriginal genocídiumból fakadó bűntudat egyik jellegzetessége az őslakosok művészetének népszerűsítése és elismerése. De álszentségtől ez sem mentes, hisz az ősi motívumokkal festett, pöttyözött műalkotások, képek és didzseriduk óriási hasznot, exportbevételt jelentenek. Kiszemelt őslakos művészekkel gyártatják ezeket a bevétel töredékéért. (Alice Springs, a jelentéktelen sivatagi porfészek turistaforgalma is az abó művészetnek köszönhetően lendült fel.)
A bennszülött – újabban az arab, főleg a libanoni – kisebbség rendre megtapasztalja a diszkriminációt. Szeptember 11. és a kétszáz ausztrál életét követelő, Balin történt robbantás óta eluralkodott a terrorellenes közhangulat: a köztereken, a tömegközlekedési járműveken fokozott figyelemre szólítják fel a lakosságot. Az arab fiatalok által elkövetett bűncselekmények is a kisebbség ellen hangolják a közvéleményt. 2005-ben Cronullán, Sydney déli városrészében arab-libanoni bandák és fehérek között faji lázongás tört ki. Krikettütős, sörgőzös csőcselék lincselte az útjába kerülő mediterrán kinézetű lakosságot, miután arab fiatalok megvertek két vízi mentőt. Lakemba – a muzulmán többségű sydney-i kerület – vallási vezetőjének, al-Hilaly imámnak a médiában elhangzott megjegyzései sem javítják a muszlimok megítélését Ausztráliában. Zsidókat ostorozó kirohanásai mellett rendszeres kritikával illeti az ausztrál életstílust. Közben előítéletekkel szembesülnek a távol-keleti bevándorlók is. Mialatt az ausztrálok a nagy munkaerő-áradat következtében szemmel láthatóan elkényelmesednek, a sok tekintetben igénytelen kínai, vietnami, indiai emigráns rendkívüli munkabírása és szorgalma hamarosan az erőviszonyokban, az életszínvonalban is mutatkozik. Leszakadóban az európai középosztály, ezért az anyanyelvi angolszászokkal szembeni ellenérzésük egyre inkább az ázsiaiak felé irányul. Igen, csakhogy az iskolákban – az elvárható és általános alapműveltség morzsáit is nehézkesen hintő bambaneveldéktől kezdve az egyetemekig – ázsiaiak a legjobb tanulók.
Az emigráns magyarság száma és szerepe sem elhanyagolható ebben a több mint százharminc nációt magában foglaló olvasztótégelyben. Sajnálatos, hogy más kisebbségi csoportoktól eltérően a magyarok átka, a széthúzás, az összetartás hiánya Ausztráliában is megfigyelhető. Szűk körű polgári klikkek, szétszórt baráti közösségek alkotják a mintegy hatvanezres magyar emigrációt. Elképzelhetetlen a magyaroknál az a fajta kohézió, amely az Európában amúgy acsarkodó nemzetiségek – például csehek és szlovákok, szerbek és horvátok – esetében Ausztráliában tetten érhető. Nem csoda, hogy a kivándorló fiatalok idővel kerülik a magyar társaságot, ha ottani magyar kapcsolatuk, az elhelyezkedést és letelepedést intéző ügynök sok esetben átveri őket. Tapasztalhatják, ahogyan az utcán, saját nyelvük hallatán ráköszönve az idegenre, az elfordul, jobb esetben hirtelen elfelejt magyarul. Mindenesetre fiataljaink komolyan vehették az elszólást, amelyben fizikai mobilitásuk hiányáról beszélt a miniszterelnök, arról, hogy a legnagyobb tehertétel az, hogy nem hagyják el ezt az országot. Érdemes lenne átfutni a statisztikát az Ausztráliába mostanában kiutazó ifjak számáról – nagy részük már annyira könnyű, hogy haza sem tér. Ez a vágy főleg egyes magyar szervezetek, klubok vezetőit égeti, akik óhazai politikai karrierről ábrándozva, új és újabb ötletekkel frissítik a rendteremtés módszertanát. Ők egy kihalóban lévő faj, a polihisztor egyedei a mindentudás őslényparkjában.
Az ausztráliai magyarság mindemellett derekasan küzd és lehetőségeihez képest sokat tesz kulturális hagyományaink életben tartásáért. Hivatalos, kulturális államközi együttműködés és az ausztrál szövetségi rendszerben nélkülözött, kultúráért felelős miniszteri szerv hiányában a magyar közösség kénytelen volt önfenntartásra berendezkedni, az intézmények működését nagyrészt magánszemélyek, alapítványok és különböző szponzorcégek biztosítják. Magyar házak adnak otthont amatőr néptánc- és népdalcsoportoknak, irodalmi köröknek, de rendszeresen vendégeskednek náluk Magyarország mulatós popgéniuszai is.
Az ausztrál álom, a multikulturális mennyország valósággá formálása nem reménytelen. Ha ez a nemzet végre feldolgozza az aborigin lelki terhet, átértékeli múltjának sötét fejezeteit, és megoldást talál a jelenben felvetődő problémáira, olyan országgá válhat, amelyet annak idején csak az Egyesült Államok jóhiszemű alapítói mertek álmodni. John Howard, a leköszönő miniszterelnök hangsúlytalan sajnálkozásai után február 13-án az új kormányfő, Kevin Rudd végre hivatalosan is bocsánatot kért az őslakosoktól. Tekintsük ezt jó ómennek.
Markovics Péter
