Forrás: NOL

Kati Marton: Kilenc magyar

Népszabadság * Friss Róbert * 2008. február 23.

Wigner Jenő és Teller Ede Washingtonban, 1965. december 27-énNem az első és nem is az utolsó szerző Kati Marton, aki már-már a romantikát meghaladó apológiával tekint a XIX-XX. századforduló Budapestjére. Megtette ezt az amerikai-magyar John Lukacs is (Budapest, 1900), aki történészesszét írt a város aranykoráról, s amelyet “egy kis nemzet páratlanul szerencsés korszakaként” emelt ki.

A történész elvárható elfogulatlansággal minősítette így a kort, nem tehetünk hát szemrehányást az író Kati Martonnak, hogy könyvében (Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot, fordította Bart Dániel) az apológia rajongássá nemesül: Budapestet úgy festi elénk, mint olyan helyet, amely liberalizmusával, toleranciájával, bohém, kávéházi életmódjával, zseniket ontó iskoláival már-már maga a Kánaán. A felhőtlen rajongás e zseniszülő városnak szól, s akár igazolható is: Marton kilenc hőse, mind zseni. Edward Teller/Teller Ede, André Kertész/Kertész Andor, Alexander Korda/Korda Sándor, John von Neumann/Neumann János, Arthur Koestler/Kösztler Artúr, Michael Curtiz/Kertész Mihály, Leo Szilard/Szilárd Leó, Eugen Wigner/Wigner Jenő és Robert Capa/Friedmann Endre annak a John Lukacs által 1900-as nemzedéknek nevezett korosztály tagja volt, amely világhírűvé tette a magyar szellemet. Mindannyian – általuk és Marton által sokszorosan és nem ok nélkül hangsúlyozottan vallástalan – zsidók, akik Budapest csodakorában lelték meg önmagukat, s ijedtek világgá attól, ami az aranykor végén, az első világháborúval bekövetkezett: a szárnyaló város börtönné lett.

Kati Marton nem véletlen dolgozik a világ legjobb lapjainak, írt könyvsikereket: élvezetes, izgalmas esszét tett le az asztalra, bár szerkezete zavaró kicsit. Nem egyenként, lineárisan beszéli el az élettörténeteket (ez a fizikus-matematikus zsenik esetében lehetetlen is volna), hanem filmszerű vágásokkal, egymás mellé helyezi őket, ami néha feleslegesen fárasztja a sorsok követését. Ismerős és ismeretlen részletekkel meséli el az atombomba, a Manhattan projekt történetét, a főszereplők utóéletét. Azt a küzdelmet, amit a nácik hasonló kutatásait megelőzendő a Szilárd-Wigner-Neumann-Teller vívott. Ragyogó portrét kapunk a filmcézár Kordáról, a Casablanca rendezőjéről, Kertész/Curtizról, a modern fotográfia atyjáról, Kertész Andorról és Robert Capáról. Figyelhetjük a pesti Kösztler Artúr kacskaringóit Moszkvától a Sötétség Délben világhíréig.

Mindezért több mint érdemes kézbe venni Kati Marton kötetét. Ám miután letettük, akkor válik igazán izgalmassá az egész.

Kati Marton mottónak Koestler szavait választotta: “A magyar az egyetlen olyan nép, amelynek Európában nincs se faj- se nyelvrokona, s amely így a legmagányosabb ezen a földrészen. Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását… A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra a tehetségüket, az érvényesülni akarásukat és a hisztériájukat… Magyarnak lenni kollektív neurózis.” Hálás vagyok Martonnak ezért az idézetért. Töprenghetek rajta: ha nem lett volna az a “kivételes, reménytelen magányosság”, az a “kollektív neurózis”, amely időről időre véget vet a páratlanul szerencsés korszakoknak, akkor milyen közeg taszított-teremtett volna a világnak világfordító magyarokat számolatlanul – a kilencektől Molnár Ferencig, Bartók Béláig, Dohnányi Ernőig, Kálmán Imréig, Breuer Marcellig, Harsányi Jánosig? (Kati Marton: Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot.

Corvina, 312 oldal, 3500 forint

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.