Akárhányszor átmegyek a Petőfi vagy a Lágymányosi hídon, rosszul vagyok, ha meglátom a Nemzeti Színházat és mellette a repülőtéri hangárhoz vagy óriás raktáráruházhoz hasonló Művészetek Palotáját (hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy belül viszont annál szebb a koncert- és a kiállítóterem). És akárhányszor átmegyek a hidakon, azon gondolkodom, hogyan tudnám meggyőzni (tipikus újságíró-betegség) azokat, akiknek tetszik a két épület, hogy amit látnak, nem jó. Mindig arra jutok, hogy hiába jönnék akármilyen érvvel, az ízlések egyrészt különbözők, másrészt a giccset vagy a szokványosat általában többen hajlandók szeretni vagy elfogadni, mint a merészen újítót. Szóval bele kell nyugodnom: a 21. század elejének két emblematikus budapesti középülete – ráadásul egymás mellett – édeskésen zűrzavaros, illetve érdektelenül gyári, és a tanulság csupán annyi, hogy nem kellett volna a nemzetközi tervpályázatot félresöpörni. A demokratikus módszerek, a nyílt versenyek még ilyen esetben is jobbak, mint a diktált döntések. Budapesten rengeteget segíthetett volna két különleges, izgalmas modern épület a Duna partján, a közízlést pedig nagyban formálhatta volna valami nagyszabású építészeti újdonság. Na mindegy, túl vagyunk rajta.
Látszólag ellentmond ennek a bölcsességnek az, ami Debrecenben a Wass Albert-szobor körül történik. Ott egy civil szervezet kezdeményezésére állítanak szobrot az utóbbi években rendkívül népszerűvé vált írónak, méghozzá a választott városi testület jóváhagyásával. Kell ennél demokratikusabb módszer? Ha kellene, és mondjuk megkérdeznék az olvasókat is, akkor valószínűleg még nagyobb lenne az egyetértés, hogy igen, szobrot kell állítani az erdélyi magyar grófnak. Úgyhogy csak finnyás irodalmárok és politikai idegenszívűek merik megkockáztatni, hogy szót emeljenek ellene. Nem csoda, hogy a Népszabadság debreceni tudósítójának, Kácsor Zsoltnak egy helyi fideszes vezető azt találta mondani a minap: „Nektek ott van Imre Kertész Berlinből, nekünk meg itt van Wass Albert Erdélyből.” Lám, ezt hozta a demokrácia: az irodalmi giccs vastag nemzeti érzületbe csomagolva többségi győzelmet arat, és a kisebbség pofázzon csak Berlinből. Mi magyarok vagyunk, nixdajcs.
A kijelentés mindazonáltal döbbenetes, mégpedig azért, mert miközben a szembenálló szekértáborok között hatalmassá nőtt a gyűlölet, sokan valószínűleg nem is tudják, mit beszélnek, csak átveszik azt, amit másoktól hallanak, olvasnak. Mert nem merem feltételezni egyetlen névtelen fideszes vezetőről sem, hogy valóban úgy gondolja: Wass Albert az igaz magyar és az igaz művész, Kertész viszont annyira nem az, hogy eleve Imre Kertésznek kell nevezni, hiszen idegen ő, hogy azt ne mondjuk, zsidó. Ha az illető végiggondolná a saját megjegyzését, minden bizonnyal úgy magyarázná, hogy eszébe sem jutott ilyesmi, csupán azt akarta frappánsan (szélsőjobboldali újságíróktól kölcsönözve) érzékeltetni, hogy vannak magyar írók, akik népben, nemzetben, magyarságban gondolkodnak, nekik a magyarok fájdalma a legkínzóbb, és vannak, akiknek más a fontos, más a fájó, hiszen ugyebár tudjuk, hogy a politikában is léteznek a nemzetiek meg az internacionalisták és kozmopoliták. Mi a baj ezzel? Ettől még nem vagyunk mi antiszemiták – gondolhatja őszintén akárki. Csak nem tudja, mit beszél. Mert nem az a kérdés, hogy valaki valóban, úgynevezett faji alapon ki akarja-e rekeszteni a magyar zsidókat a magyar közéletből – mert ilyenek, legalábbis nyíltan, kevesen vannak -, hanem az, hogy a nemzetet magának akarja kisajátítani. Hogy azt ne mondjam (sajnos mondja más): a magukfajtának. Ilyen beszédért, amelyből az következik, hogy egy világszerte elismert írót szellemileg és származásilag kiközösítenek egy ország társadalmából, minden civilizált nyugati országban a sajtó, a közélet, a politika, a saját párttársai pofoznák ki az illetőt a nyilvánosságból. Nálunk azonban sem az nem tudja, hogy mit beszél, aki mondja, sem a társadalom, amely hallja. Nem értjük igazán a szavak jelentését, és nem eléggé félünk attól, hogy ezzel a beszéddel és gondolkodásmóddal szét lehet verni a demokrácia tartóoszlopait. Aztán ránk zuhan az egész, szobrostul.
Más ízlések, más meggyőződések, más pofonok, rendben van. De legalább próbáljunk meg tényeket összevetni egymással. Azt mondja Mikola István, a Fidesz fő egészségpolitikusa egy tévévitában, hogy Franciaországban remek az egészségügyi ellátás, príma a társadalombiztosítás és nincs vizitdíj. A magyar néző meg pártállása szerint annyit mormol magában, hogy persze a gazdag franciák megengedhetik maguknak vagy hogy na lám, ha náluk lehet így is, akkor nálunk miért nem. A politikus azonban nem tudja, mit beszél, vagy rosszul tudja. A valóság ugyanis a következő: Franciaországban van vizitdíj, méghozzá egy euró. Nem sok, de van. Ám önrész az ellátásban sokkal inkább van. Ha az ember fölkeresi háziorvosát, 24 eurót (hatezer forintot) fizet neki, és ezt általában tíz napon belül visszakapja a biztosítótól. Csak nem az egészet. 30 százalék tudniillik az önrész. És ha elküldik röntgenre, kifizeti mondjuk a száz eurót, majd visszakapja a hetvenet. Ha pedig kórházba kell feküdnie, napi 16 eurót fizet az úgynevezett hotelszolgáltatásért. Mellesleg a gyógyszerek támogatása sem olyan nagylelkű: két típus van, az egyiket 35, a másikat 65 százalékban állja a társadalombiztosítás, a többit a beteg fizeti. Éppen ezek miatt a hatalmas és állandóan növekvő terhek miatt a franciák majdnem 90 százalékának kiegészítő biztosítása van. Hogy ne kelljen nekik ekkora önrészt fizetniük. Világos? Kiegészítő biztosítás. Pluszpénzért. De még ez sem elég, ezért vezették most be azt a nyavalyás egyeurós vizitdíjat. A népnyúzó franciák, a jobboldali kormányukkal.
Ezt is lehet persze javasolni a Gyurcsány-kormány egészségpénztáraival szemben. Elő lehet állni olyan javaslattal, hogy mivel a tébé nem tudja fedezni a jelenlegi bevételekből az egészségügyi ellátást, mindenkinek 30 százalékos önrészt kelljen vállalnia szinte mindenből. És ha nem tetszik, akkor kössenek rá külön biztosítást. Kíváncsi vagyok, hányan támogatnák akkor a Fidesz hangzatos és hazafias, egységes társadalombiztosításról szóló jelszavait. A lényeg azonban az, hogy meg kellene tanulni tényekkel érvelni, demokratikusan vitatkozni, senkit a társadalomból ki nem zárni, eleve meg nem bélyegezni. Akkor majd nem úgynevezett nemzetiek és kozmopoliták ügye lesz a Nemzeti Színház, a Wass-szobor vagy az egészségbiztosítás. Az ízlések lehetnek különbözők, de a pofonokat mindannyian kapjuk.
A szerző újságíró
