Népszabadság * Csákvári Géza * 2008. február 22.
Kép: REUTERS – Jean-Paul PelissierBarbet Schroeder a történelem egyik legsötétebb figuráját, a terroristákat védő, Jacques Verges-t mutatja be nekünk legújabb filmjében. Az algériai háború idején Verges fiatal ügyvédként kötelezte el magát a gyarmatosítást ellenzők ügye mellett; ő volt Djamila Bouhired („la Pasionaria”) védője, azé a nőé, aki megtestesítette az ország szabadságba vetett reményét, és akit halálra ítéltek, mert kávézókban robbantott. Verges elérte, hogy kiengedjék, és két gyermeket nemzett neki. Aztán hirtelen, pályájának tetőpontján, Vergesnek nyolc évre nyoma veszett. Ezt követően már a legkülönfélébb terroristák – Magdalena Kopptól Anis Naccachén át Carlos, a Sakálig – védőjeként lépett fel. Olyan történelmi szörnyalakokat képviselt, mint a náci Klaus Barbie. Barbet Schroeder végigköveti az „ördög ügyvédjének” kanyargós pályáját a jog és a politika útvesztőjében a szenvedélyeket felkorbácsoló, provokatív ügyektől a sokat vitatott terrorista szálig. A rendező Verges-szen keresztül feltárja, és behatóan megvizsgálja a „vak terrorizmus” történetét. Az ördög ügyvédjét tavaly mutatták be Cannes-ban, az Amerikai Rendezők Céhe-díjjal is elismerte Schroeder emberfeletti munkáját. A neves filmessel egy párizsi szállodában beszélgettünk.
Karrierje első felében számos dokumentumfilmet jegyzett, miért pont most tért vissza a műfajhoz?
Túl voltam már négy nagyjátékfilmen, amikor elkészítettem az első dokumentumfilmemet. Ez volt az Amin Dada-portré. Amikor fikciós művet készítek, akkor is mindig hajlok a dokumentarizmus felé, mert próbálok minél realistább lenni – pszichológiailag és fizikálisan egyaránt. Nem tagadom, számos dokus műfaji elemet használok. A fikciós karakterek gazdagságát és komplexitását imádom. Néha a valós életben is találkozhatsz egyedülálló és enigmatikus emberekkel, akik ráadásul legalább olyan jelenlétre képesek, mint egy színész a vásznon. Ezért találtam rá Amin Dadára. Számos más zsarnokkal vagy gyilkossal leülhettem volna, de nem inspiráltak, csak ő. Mivel számos részletről nem beszélnek, fikciós elemeket is alkalmaznom kell, például összehívattam vele egy kabinettalálkozót. A két műfaj, dokumentum és fikció szinte elválaszthatatlan a számomra. A doku annyit jelent, hogy dokumentumot alkotunk meg, amihez minden eszközt bevetünk a tisztesség és az őszinteség határain belül. Amin Dadáról csak azért tudtam filmet készíteni, mert évekig gyűjtöttem róla adatokat, és amikor jött a lehetőség, bele mertem vágni. Ugyanez a helyzet Jacques Verges-szel, tizenhat éves korom óta nyomon követtem a pályafutását. Mindig lenyűgözött, így egész életemben bármikor leültem volna vele beszélgetni.
Akkor miért pont most történt meg?
Az első adandó lehetőségnél ráugrottam. És erre nagyon sokáig kellett várnom.
Jacques Verges korunk egyik legellentmondásosabb figurája, aki zsarnokokat, terroristákat és tömeggyilkosokat is véd. Ez számos morális kérdést is felvet. Ennek ellenére filmje olyan objektív, amilyen csak lehet.
Én egyáltalán nem tartom objektívnak. Igaz, nem szeretek propagálni sem, sosem fogok valaki ellen filmet készíteni. Sosem gondoltam arra, hogy mondjuk narrációban ráolvassam Verges-re a bűneit. Egy filmkészítőnek másképp kell kifejeznie magát: képekkel, vágással, szerkesztéssel. A célom az volt, hogy bemutassam Verges személyiségét a lehető legtöbb nézőpontból. Negyedóránként tehát más-más Verges-t lát a néző, így áll össze pszichológiai-politikai thrillerré. Ha így dolgozol, nem fér bele a moralizálás. Nevetségessé válna a film. Nincs rá szükség, mert az a gonosz, amit bemutatsz egyértelmű.
A cannes-i bemutató óta, finoman szólva, nem a legjobb a viszony ön és Verges között.
Amikor Cannes-ban látta, nagyon elégedetlen volt, körbenyilatkozta a világnak, hogy sajnálja az elpazarolt intelligenciát egy ilyen fércműre. Amikor kiderült, hogy a film nemzetközi siker, akkor már azt mondta, hogy mestermű, de csupán azért, mert róla szól. Az ő titkos életéről. A mű számos részeit azért most is gyűlöli, például, hogy a szerelmi életét is taglaltam. A hivatalos honlapra felraktam minden bizonyítékot, minden karakterről és történésről, ez tulajdonképpen a film folytatása. Nagyon részletes, nagyon alapos. Könnyen el is lehet tévedni benne.
Beavatna az alkotói folyamatba? Meginterjúvolta Verges-t és aztán szabad keze volt mindenben?
Pontosan. Megállapodásunk szerint azzal készítettem interjút, akivel akarok. Verges-t több mint egy héten keresztül faggattam, ezalatt húszórányi hasznos anyagot vettünk fel. Szuperintelligens ember, akivel szemben egyetlen vitát sem lehet megnyerni. Ha csak rá támaszkodom, abból sosem lett volna film.
Ön a híres-hírhedt íróról, Charles Bukowskiról is készített dokumentumfilmet, később pedig elkészítette egyik regényéből A törzsvendég című játékfilmet.
A kettő kiegészíti egymást. De továbbmegyek, a Charles Bukowski akták nem is dokumentumfilm valójában, inkább egy rendhagyó mű: ötvenöt perces monológok füzére. Ezek önállóan is megállnak, nem számít, hogy milyen sorrendben nézi az ember. Tulajdonképpen a frusztrációm ihlette, mert több mint hét éven keresztül nem találtam befektetőt A törzsvendégre. Ki akartam használni a Bukowskival együtt töltött időt, és rávettem, hogy beszélgessünk egy kamera előtt. A vágás alatt döntöttem el, hogy monológok formájában szerkeszszem meg. Mire odajutottam, hogy végül elkészíthetem a játékfilmet, kívülről-belülről ismertem Bukowski világát.
Direkt választott önpusztító színészt, Mickey Rourke-ot a főszerepre? Hogy ezzel is kapcsolódjon Bukowskihoz?
Én nem tartom Bukowskit önpusztítónak. Egy hiperérzékeny ember volt, aki csak az alkohollal tudta megvédeni magát, kizárni a külvilágot. Amikor kivizsgálták a leukémia miatt, a mája tökéletes állapotban volt, az alkohol nem ártott neki ilyen módon. Harcolt a természettel. Mickey Rourke viszont az: önpusztító. Már akkor is nagyon furcsa dolgokat csinált az arcával, a testével.
Számos nagyköltségvetésű mozit is rendezett. Mit jelent önnek Hollywood?
Azt, hogy kipróbálhattam magam a szuperligában, a legjobb szakemberekkel. Nagy élmény volt. Jövőre ismét Hollywoodban dolgozom majd, az egyik legnagyobb stúdiónak.
Min?
Egyelőre titok, de azt elmondhatom, hogy pont most fejeztem be Japánban egy thrillert. Az egyedüli európai színész a főszereplő, Benoit Magimel, a stáb többi része japán. Biztosíthatom, hogy nem fog unatkozni: a manipuláció, csábítás és terror dominál a történetben.
