Hankó Ildikó
„Hiába menekülsz, hiába futsz,
A sorsod elől futni úgyse tudsz…”
(Karády Katalin)
Emlékeznek talán még olvasóink, hogy 2004. február elején, miután lapunk megemlékezett a véres budai kitörés hősi halottairól, az MSZP frakcióvezetője – Lendvai Ildikó – a parlamenti ülésen kezében lobogtatva a Magyar Demokratát sivalkodott, hogy hősöknek neveztük a pergőtűzben meghalt katonákat.
A főváros körül 1944. december 26-án, karácsony másnapján bezáródott az ostromgyűrű. A házról házra folyó harcban a 2. Ukrán Front csapatai bevették Budát, korábban Pest már a szovjet csapatok kezén volt. 1945. február 13-án, miután Budáról is kiűzték a megszálló német csapatokat, a magyar fővárost ellenséges városként foglalták el. Csöbörből vödörbe jutottunk.
Az egyik legvéresebb csata, mint mindig a történelem során, a várnegyedért folyt. A magasan kiemelkedő, barlangokkal, járatokkal tarkított „föld alatti Buda” igen jól védhető terület. A barlangokban még ivóvíz is van, így sokáig berendezkedhettek a védők. Így volt ez 1686-ban Buda visszavételénél a törököktől, sőt az 1848-as szabadságharc idején is az osztrákok ellen.
Budapest bekerítésekor a városban négy német és három magyar hadosztály rekedt, valamint jó néhány kisebbnagyobb csapattöredék. A magyar vezetés Budapestet nyílt várossá akarta nyilvánítani, hogy megkíméljék az ostromtól, de Hitler másképp döntött. Így a nagyvárosok között Sztálingrád és Leningrád után a magyar főváros ostroma tartott a legtovább a második világháborúban, több mint 100 napig. A parancsnok Pfeffer Wildenbruck csendőrtábornok volt, aki az SS-kötelékében harcolt, de nem volt a náci párt tagja, és sohasem köszönt „Heil Hitler!”-rel.
Január végére már öt hadtest és tizenkét hadosztály tartotta tűz alatt a Budára visszavonult védőket. A Vérmező Alkotás utca felé eső oldala szovjet kézre került ezekben a napokban, így elvágták a várbeliek utánpótlásvonalát. Február első hetében a harcok már a Vár területén zajlottak. A védők létszámát 25-44 ezer közé teszik. A vári lakosok karácsonykor, az első bombázáskor költöztek le az óvóhelyekre.
A Vár ostromakor infernális állapotok alakultak ki, többszörös túlterheléssel működött a kórház, egymás fölé helyezett ágyakkal, földre fektetett matracokkal, sőt a puszta földre helyezett sebesültekkel. A Lovas út felőli bejáratot befalazták, ahogy zárult az ostromgyűrű, a levegőtlenség nyomasztó lett, miközben a hőmérséklet 30 Celsius-fok körül stagnált, a szellőzést be kellett szüntetni a lövöldözés miatt.
A kitörést Hitler megtiltotta, pedig korábban talán jobb esélyük lett volna a várvédőknek. Végül Wildenbruck február 11-én megtagadta Hitler parancsát, és 20 órára időzítette a kitörést. A németek nem bíztak a magyarokban, ezért alig 20 óra előtt értesültek a fejleményekről. Ilyen körülmények között érkezett el február 11-e. Az első csoport este 8 órakor kezdte meg a kitörést, és a szovjet világító rakéták fényétől a szinte nappali világosságban iszonyatos tüzérségi és aknatűz záporozott a kitörőkre a Széna téren. A pergőtűzben rövid időn belül mindenhol hullahegyek alakultak ki. A kitörők első, több ezer főből álló tömege végig gázolva a hullákon, az Olasz fasoron keresztül végigrohanva eljutott Budagyöngyéig. Közben látva az óriási veszteségeket, a következő rohamozók nem mertek elindulni, így óriási torlódás torlódás alakult ki a várnegyed szűk utcáiban. Végül a kitörés eredményeként 16 ezren jutottak ki a várost övező hegyekbe. A német és a magyar parancsnokság 23 órakor indult el a várhegyet átszelő Alagútból az Ördög-árok csatornájába, ahol a sok bepréselődött embertől a víz felduzzadt, ezért egyre nehezebbé vált az előrejutás. Sokan hamarabb kimásztak a vízből, és a felszínen, megsebesülve, azonnal fogságba estek.
A hegyekbe jutott kitörők napokig kóboroltak az erdőkben, menekülve a szovjetek lövedékei elől étlen-szomjan, pihenés nélkül. Sokan beleőrültek a mostoha körülményekbe. A német vonalakat mintegy hétszázan érték el. Voltak a magyar katonák közt, akik hónapokig bujkáltak az erdőkben, vagy a fővárosban tűntek el egy ideig.
Hivatalos adatok szerint, Budapest ostromában 19 718 ember halt meg, 32 753 házat leromboltak. A várnegyedet porig bombázták, sok volt a civil halott is, mert már korábban ide menekültek a környező hegyekről, amint meglátták az első orosz katonákat. Volt, aki a Svábhegyről a várnegyedig futva tette meg az utat. A legtöbben a kitörés első óráiban estek el, mintegy ötezren. A sebesülteket és az elfogottakat a szovjet katonák a genfi nemzetközi egyezmény ellenére agyonlőtték, sokukat előtte megkínozták. A Vár kazamatáiban maradt mintegy 12 ezer sebesült sorsa még elborzasztóbb, kézigránátokat dobáltak be, lángszórókkal égették el őket. A HM melletti kórház járóképtelen betegeit kirángatták az utcára, és harckocsival taposták el.
Az eseményekről évtizedekig csak úgy lehetett beszélni, mint a fasiszták méltó büntetéséről, összemosva a német és a magyar katonák helyzetét. A kitörőknek hasonló sors jutott, mint a doni hősöknek: igyekeztek kitörölni őket a nemzet emlékezetéből. Pedig mindenek ellenére a kitörés nem volt értelmetlen, hiszen ha néhány százan is, de életben maradtak. Amit nem lehet megkérdőjelezni, az a helytállásuk, a bátorságuk, a tisztességük.
