Békásmegyeren a tervek szerint augusztus elejétől fogad lakókat az idősek otthona. Az evangélikus egyház – és még inkább személyesen Donáth László lelkész, országgyűlési képviselő – kezdeményezésére már hosszú évekkel ezelőtt felmerült a ház megépítése. Ám sok időbe telt, míg a gondolatból valóság lehetett. Lapunk riportere a most is tartó építkezésen járt.
A Kiskunhalasról érkezett munkások összehangoltan dolgoznakFotó: Bielik István A dermesztő hidegben kopácsolnak az ácsok – az építkezés zaja így teremt biblikus hangulatot Békásmegyeren. A pillanatkép leírása lehetne erősebb, durvább is. Például ilyen: sistereg a flex, ércesen kong az acélidomokon, zsaluszerkezeteken csattanó kalapács. Sikolt a fűrészgép, jegesen nyikorog a betonlépcsőn a munkások bakancsa. Készül Penúél, a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség Szeretetháza.
A templom imatermében Donáth László lelkész először is a Teremtés Könyvéből vett név kiválasztását magyarázza. Jákob egész éjszaka küzdött, harcolt az angyallal – avagy, miként a Biblia névtelenségbe burkolja: Valakivel -, de egyikőjük sem győzött. Miután az Úr látta, hogy nem bír Jákobbal, kificamította csípője forgócsontját, és egyben megáldotta. Kitartását méltányolva pedig elnevezte Izraelnek. Jákob hiába kérte, az Úr nem fedte föl önmagát. Így nevezte el Jákob a helyet Penúélnek, ahol látta Istent színről színre, mégis életben maradt.
Lassan nyolc esztendeje, egy nyári délután szentelte föl Szebik Imre evangélikus püspök az egyházközség templomát. Már akkor elhangzotta a terv: ide hamarosan föl szeretnének építeni egy szeretetotthont az elesettek, ínségben szenvedők segítségére. Beszéltek minderről egy éppen hatalmas erőfeszítéssel befejezett munka végén, egy olyan egyházi közösségben, amelyet tíz esztendővel korábban a feloszlatás, az eltűnés rémképe fenyegetett. Amikor ugyanis 1988-ban Donáth László átvette a Csillaghegy-Békásmegyer evangélikus közösség lelkészi szolgálatát, szó szerint olyan szegények voltak, akár a templom egere. Kasszájukban húszezer forint sem cincogott. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy már a templomépítés meghaladta nem csupán a kicsiny gyülekezet, hanem még az egyház erejét is.
Ez a hatalmas lakótelep akkor még a gyökértelen, éppen csak idetelepült, de az elvágyódással küszködő emberek lakhelye volt. Sokkal inkább tűnt az álmok temetőjének és a vágyak sírjának, mint egy lélekben kiegyensúlyozott, egymás kertjének ápolására is képes emberek kisvárosának – idézi vissza a lelkész, milyennek ismerte meg a panelrengeteg honfoglalóit. Így vágtak bele a templom építésébe, amihez a főváros és a kerület önkormányzata ajándékozta a területet. Az ajándékozási szerződés ki- kötötte, hogy a templom, a parókia és a gyülekezeti ház mellett a jövőben szociális vagy egészségügyi intézmény létesüljön. A templom felszentelése óta csaknem nyolc esztendő telt el, és tavaly decemberben, ádvent harmadik vasárnapján elhelyezték a már megkezdett előkészítő munkák területén a szeretetotthon alapkövét.
Itt nem kerülhetjük meg a tényt, hogy Donáth László evangélikus lelkész egyben országgyűlési képviselő is. Szocialista. Hogy ez a kettősség mikor, hol, kinél és mennyiben jelentett előnyt, avagy hátrányt, az is része a szeretet háza történetének. Merthogy ennek a háznak is van már története, nem utolsósorban azért, mivel az alig két hónapja tartott alapkőletétel óta mára tető alá került a hatvannégy lakosztályt, valamint valamennyi egészségügyi és kiszolgálóhelyiséget magában foglaló épületegyüttes.
„Nem pusztán az erkölcs vagy az érzelem motiválta döntésünket – mondja az alapító okirat. – Sokkal inkább az a felismerés, hogy Isten arcára és hasonlatosságára való teremtettségünk az egyetlen forrása hitünknek és méltóságunknak. Az ínségben lévőn segíteni kell, mert ínségben van. Egyetlen méltósága, hogy ember. „
És itt térünk át a világ anyagi felére, a szeretetotthon építésének kevésbé biblikus, sokkal inkább prózai fordulataira, amelyekben nem csupán a megértés és támogatás, hanem időnként a hitetlen tamáskodás és álnok gáncsoskodás is megjelent. A templomszentelés után alig fél esztendővel a gyülekezet a Széchenyi-tervből remélt pénzt. Pályázni lehetett ugyanis szociális célra létesíthető öregotthon építésének támogatására. Egy évig bizakodtak, vártak, alakítottak, módosítottak Pazár Béla építész és munkatársai a terveken, mígnem 2001 karácsonya előtt három nappal megérkezett a döntés: nem! Miközben tehát az éppen regnáló polgári kormány büszkén és nem kevés moralizálással osztogatta a pénzt a magyar polgárság felöltöztetésére, az ínségben szenvedőkre nem jutott krajcár sem a milliókból.
Fordultak az évek, fordult a politika is. 2003-ban már Lamperth Mónika belügyminiszter írt levelet az egyházközségnek és arról értesítette a gyülekezet tagjait, hogy „a Széchenyi-terv folytatásaként meghirdetett állami lakáscélú támogatásra benyújtott 64 darab lakrészt tartalmazó idősek otthona kialakítására vonatkozó pályázatot elfogadva támogatom, a fejlesztés megvalósításához 496 millió 482 ezer 196 forintot biztosítok”.
Azt hinné a krónikás, hogy innen már minden olyan egyszerűen ment, mint a karikacsapás. A hideg télben ugyanis nem csillapodik a munkazaj. A Kiskunhalasról érkezett munkások összehangoltan dolgoznak. Készül a lépcsőház korlátja, mind nagyobb területet fednek be szigetelőanyaggal, mesterek húzzák a kábeleket, egymásra pakolják a nyílászárókat. Csakhogy amíg munkához láthattak a mesterek, akadt még több akadály. Bármilyen furcsa, némiképp úgy tűnt, az egyházban nem mindenki értette meg, hogy akik egy templomban és annak környezetében valódi, élő gyülekezetet tudnak teremteni az évek alatt, nem csak énekelni és imádkozni, hanem építeni is akarnak.
A Magyarországi Evangélikus Egyház vezetőivel 2004 elején kezdődtek a tárgyalások a lehetséges központi támogatásról. Szeptember második felében sikerült asztalhoz ülniük az egyház Országos Presbitériuma, a Gazdasági Bizottság és a csillaghegyi gyülekezet képviselőinek. A kérdés: milyen mértékben képes részt vállalni az egyház az építkezés finanszírozásában? Két javaslat született: az egyházközség kezességet kért hitel felvételére, valamint 60 millió forint vissza nem térítendő támogatást. A presbitérium – csekély többséggel – leszavazta az indítványt. Akkor úgy tűnt, minden addigi erőfeszítés hiábavaló volt. Az építkezéshez szükséges pénz hiánya miatt az egyház eredménytelennek minősítette a közbeszerzési pályázatot. A gyülekezet úgy érezte, hívek, támogatók, mérnökök, közgazdászok, jogászok, politikusok jó szándékú igyekezete kapott léket, süllyed el erőfeszítésük, segítőkészségük eredménye.
Nem adták föl. Küzdöttek, akár Jákob – hozza ismét összefüggésbe a név kiválasztását a történettel Donáth László, és megszületett a Penúél Alapítvány. Megindult az adománygyűjtés. A hiányzó önrész előteremtésére minden követ megmozgattak. Nem mindig sikerrel. Akadt részük bőven keserves elutasításban is. Neves vállalkozók, bankok nem éreztek erkölcsi késztetést számlájuk megnyitására. De szerencsére találkoztak olyanokkal is, akik felismerték, hogy a szűkölködőknek nem rítusokra és dogmákra, nem morális követelésekre vagy aktuálissá stilizált ideológiákra van szükségük, hanem kenyérre, meleg csöndre, vigasztaló szóra – olvasom a névtelenségüket megőrző adakozókra célzó sorokat az alapítólevélben. Hosszú névsor kerekedne ki az adományozók listájából. Sokféle összeg akad rajta, a szerény, néhány ezer forintos tételektől kezdve egészen a többmilliós utalásokig. A legjelentősebb adomány az ország egyik ismert, sikeres vállalkozójától érkezett, aki közéleti szereplése révén nem először mutatott példát szociális érzékenységéből is.
Másképp látta már ezek után az egyébként időközben megváltozott összetételű kerületi és egyházi vezetés is az esélyeket. 2007 januárjában az új országos felügyelő, Prőhle Gergely, az új püspök, Fabinyi Tamás, valamint a régi-új kerületi felügyelő, Benczúr Mihály támogatásával az egyházközség ismét az Országos Presbitériumhoz fordult. Az új testület százmillió forintos támogatást szavazott meg, aminek folyósítására a napokban nyílik lehetőség.
Akadt közben egy nem feledhető intermezzo is. A 2006-os választási küzdelemben Békásmegyert elárasztották a mocskolódó röplapok. A szocialista színekben ismét mandátumért induló Donáth Lászlót – a templom és szeretetotthon építése miatt – nemes egyszerűséggel hamis úton járó hazugnak, tolvajnak minősítették a politikai ellenfelei. A lejárató kampány mögött egy olyan, jobboldali politikus állt, aki egykor papnak készült…
Megyünk végig a folyosókon. Sorakoznak a szobák. Mindegyikhez tartozik fürdőszoba, mellékhelyiség, gardrób. Lesz orvosi rendelő, nővérszoba, gyógytornaterem, konyha, teakonyha, ebédlő, társalgó, több is.
Kik lesznek a lakók az augusztus elsejére tervezett házavató után – vetődik föl a kérdés. Jöhet mindenki, aki elfogadja a közösség erkölcsi világképét, és nem tör az együttélés szabályai ellen. Nem követelmény az egyházhoz tartozás, fontos viszont, hogy az evangélium ebben az otthonban elsősorban a rászorulók békés, s ha lehet, vidám lelkiismeretének megteremtését jelenti. A bejutáshoz az egyházközségnél kell jelentkezni.
És kik várják a leendő lakókat? Az otthonnak lesz orvosa, pszichiátere, hospice-szakembere, kertésze, szakácsa, szociális munkása. És mindezek között a legutolsó szeretne maradni Donáth László, aki mint lelkész – ahogy mondja: ha kell, a kuratórium elnökeként igyekszik összefogni a tennivalókat, s ha kell, söprögeti az udvart vagy a lelkeket, mikor mire lesz szükség.
Szendrei Lőrinc
