Egy év filmterméséből felelőtlenség messzemenő következtetéseket levonni. Ám a kirajzolódó irányvonalakat érdemes szemügyre venni, különösen akkor, ha a tendenciák egyfelé mutatnak. A szemle 18 bemutatott egész estés alkotása arról tanúskodik, hogy vannak magyar filmek, de nincs magyar film.
Rendezők építgetik gyakran esetlegesnek tűnő, máskor tudatosnak látszó életművüket, sajnálatos módon már az első, második, harmadik filmmel. Senkinek semmi köze a másikhoz, azt pedig végképp nem lehet tudni, miért éppen az a film készült el, amelyik vászonra kerül. Az is talány, hogy milyen elvek alapján karolnak föl terveket, és mi az elutasítás oka. Az idei szemletanács elnöke, Herendi Gábor arra panaszkodik, hogy a szakmában is jelen van az egész országra jellemző politikai megosztottság, az összetartás hiánya. Legyinthetnénk a megjegyzésre, hiszen miért éppen a filmes közeg lenne kivétel. De a jelenség két okból is veszélyes. A magyar film kitörési pontja a tehetségek együttes rajzása, amikor egyik alkotás fölkelti a másik iránt is az érdeklődést. Ne tévesszen meg senkit a fesztiváldíjak száma, hiszen a különféle megmérettetések dzsungelében csak az nem kap elismerést, aki nem is indul. A világ arra kíváncsi, mit tud a magyar film a magyar valóságról mondani. Legyen példa a román mozi nemzetközi térhódítása. A másik ok már a rendezőket érinti. A hollywoodi forgatókönyvírók sztrájkja arra figyelmeztet, hogy vége az egyetemi diplomával fölkent rendezők mindenhatóságának. A mai technikai feltételek mellett – néhány szakember bevonásá- val – bárki forgathat filmet. Volt erre példa az idei megmérettetésen is.
Kis köztesek
A filmszemle egyik jellemzője a köztes alkotások nagy száma. A kijelentés arra utal, hogy egy rendező két nagyobb terv között lehetőséget kap, hogy egy esetlegesnek tűnő darabot is leforgasson. Hajdu Szabolcs arról értekezik Off Hollywood című filmjében, hogy milyen erkölcstelen és kisszerű az a világ, amelyben a mozidarab megszületik. A színészi improvizációra épülő alkotás néhány jelenete felértékelődött a szemlén. Török Ferenc a debütáló filmje, a Moszkva tér óta zavarban van, de ez nemcsak az ő, hanem a közeg hibája is. Az Overnight a tőzsdecápák ezerszer látott újabb változata a megfelelő szakmai profizmussal, legfeljebb azt nem tudjuk, miért készült el. Ráadásul Budapest és Delhi között. A magyar filmművészetbe berobbanó Fliegauf Benedek is tett egy kitérőt. A magyar mozisok között páratlan élményanyaggal bíró rendező most vizuális etűdökkel mutatkozott be. A tehetség elvitathatatlan, és ahogy értesültünk, az egyik kortárs képzőművészeti kiállítóteremben fogják a filmet vetíteni a továbbiakban. 
Rendezők apakomplexussal
El kellene döntenie a magyar mozinak, hogy mire szolgál a filmgyártás. A nézők terápiájára, régebbi, ma már lejáratott és komoly esztéták által nem használt kifejezéssel katarzisára, vagy az alkotók lelki fóbiájának gyógyítására. Utóbbi meglehetősen drága gyógymód. Az mindenesetre igaz, hogy a szemlén bemutatott filmek meghatározó hányada apakomplexusokkal küszködik. A papát hiányolja A nyomozó, a Delta, a Fövenyóra, a Lányok és a Nyugalom című produkció is. Ha jól emlékszünk, a múlt század közepe táján véget ért a világháború, Magyarországon az utóbbi évtizedben nem volt polgárháború, nem értjük hát a hirtelen felbukkanó apátlan nemzedék lelki gondjait. De azért tegyünk különbséget. A Nyugalom című film rendkívül erős irodalmi alapanyagból, Bartis Attila regényéből készült. Alföldi Róbert nem filmrendező, de képes arra, hogy színházi tapasztalataiból fakadóan erőteljes helyzeteket teremtsen, a tévécsatornákon elkoptatott színészeket kiválóan vezesse. Ennyi elég is ahhoz, hogy a Nyugalom a szemle meghatározó alkotásai közé kerüljön. Tegyük még hozzá: az általunk látott kópián nyoma sem volt a pornográfiának, a testiséget ábrázoló jelenetek dramaturgiai és vizuális szempontból is a film erényei voltak.
Kellemetlen helyzetbe került viszont az a néző, aki a hetvenes-nyolcvanas években az Új Symposion hasábjain olvasta Danilo Kis írásait. Az egykor etalonnak tekintett szerző műveiből Tolnai Szabolcs készített filmet. Ami frissnek tűnt egykor, mára porossá vált, és kínos volt nézni az értelmiségi fiatalember kutakodását a múltban, identitásának keresését a jelenben. Arról az apró történelmi leckéről már nem is szólva, hogy a Fövenyóra túlnyomó részében minden magyar fasiszta, áruló vagy sumák, karján a koronás címerrel. Még ennél is problémásabb Mundruczó Kornél Deltája. A rendező a néző esztétikai és erkölcsi tűrőképességének határait feszegeti. Közel két órán át minimalista eszközökkel ábrázolt eseménysort szemlélhetünk. Egy fiatalember érkezik a Duna-deltához, hogy megnyugvást találjon. Fölkeresi anyját, megismeri húgát, akivel házat épít a folyóra. A mélység látszatát keltő tragikus végkifejletet ugyan a kezdő képsortól sejtjük, csak nem akarjuk elhinni. A vadállatias tömeg nem tűri a testvérszerelmet. Egy tabuval kevesebb. A gond csak az, hogy mi jön ezután. Hova jutunk? A gorillától a gorilláig? Dosztojevszkij kérdésfelvetése azért is tűnik jogosnak, mert a Delta kapcsán egyesek a görög sorstragédiákat emlegették. A fiatalabb alkotók számára jegyezzük meg: az antik szerzők és általában is az irodalom klasszikusai letölthetők az internetről.
A néző nem számít
Azt a nyilvánvaló provokációt, hogy egy filmes évad termése teljesen szembemenjen a nézői elvárással, kevés nemzeti mozigyártás engedheti meg magának. A fesztivál közönségsikere, az utólag beiktatott vetítések legfeljebb azt jelzik, hogy aki érdeklődő, az már most megnézte az alkotásokat. Több látogatóra nem is nagyon számíthatunk. Pedig szerepeltek népszerű filmek is, többféle műfajban. Goda Krisztina azonban minden évben nem pumpálhatja fel a nézettségi mutatókat. A mozidarabok közül frissességével, néhány jelenetének újszerűségével A nyomozó, Gigor Attila első filmje emelkedett ki. Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy roma honfitársaink egyre nagyobb teret kapnak a vásznon. No, a filmek nem a cigányság sorsproblémáit mutatják, hanem a múltból örökölt sablonokat, anekdotikus figurákat. Értjük az alkotókat, hogy szélesíteni akarják a nézők táborát. Legfeljebb azt felejtik el a gyártók, hogy rossz filmre senki sem megy be. Pedig olyan kedves embert, mint Lakatos Róbert Bahrtalo!-jának a főszereplőjét, szívesen látnánk a vásznon. Boros Lóránd erdélyi Gábor-cigány köré érdemes lenne filmet építeni. Talán majd jövőre.
Szabolcs Imre, [email protected]
8. évfolyam 6. szám, 2008.02.07
