Benedek Judit: pont abban az évben lettem rendező, amikor anyám meghalt. Furcsa dolog ez, mert anyám délután négy órakor halt meg, én pedig délelőtt írtam alá a szerződést, 1984-ben. De ennek a Mama kerestetikhez semmi köze, hiszen anyám halálakor én már felnőtt voltamFotó: Kertész Gábor A Mamának a darabban nincs neve, a svéd rendezőt meg úgy hívják: Benedek Judit. Itt ülünk, pár méterre a Kolibri Színháztól, jó néhány utcával a helytől, ahol gyerekként élt. Pannónia utca, Szent István park, ha van idő, és a nap is kisüt, akkor a svéd rendező beül a parkba, nézi a kisgyerekeket és arra gondol, egyszer mindenki visszatér oda, ahonnan elindult.
– Hat-hét évvel ezelőtt – kezdett a történetbe a rendező – egy svéd vidéki színháznak voltam a művészeti vezetője, és Irena Kraus, az ismert szerző épp nekünk írt darabot, a Mama kerestetiket. A mű Svédországban játszódik, s egyik szereplője egy magyar menekült. Emlékszik? A tegnapi előadás után azt kérdezte, a darabnak van-e valóságalapja, én meg azt válaszoltam, igen. A menekült ugyanis Irena Kraus apjának volt a barátja, és úgy került Svédországba, hogy tanárként 1956-ban az egész osztályát átvitte az osztrák határon. A színdarabban ő, ez a tanár jelentkezik a hirdetésre, amit meg egy rákos mama ad fel, amikor úgy érzi, eljött az idő, és nincs kire hagynia két iskolás korú gyermekét. Irenával összebarátkoztunk, s így tudtam meg, hogy az anyja svéd, az apja pedig romániai magyar. Valamikor a Vígszínház mögött laktunk, a Pannónia utcában és 1956-ban, amikor elhagytuk az országot, ötéves voltam. Sok emléket őrzök, vagyis nem tudom, mi az, amit átéltem, és mi az, amit úgy meséltek. Hét év múlva visszajöttünk.
– Minek?
– Látogatóba. Akkorra már svédek lettünk, svéd állampolgárok.
– De miért pont Svédországot választották?
– Ezt a kérdést anyám, szegénykém is hányszor feltette! Zsidók vagyunk, a szüleim azért jöttek el Magyarországról, mert alig voltak túl a háborún, amikor jött 56. Izraelbe akartak kivándorolni, de épp akkor volt a szuezi háború… Svédországot a nénikém, anyám nővére választotta, oda mentek, ahol volt rokon.
– Az édesanyja hány évesen került lágerbe?
– 1922-ben született és 1944-ben vitték el Theresienstadtba. A családból hárman maradtak életben, a három testvér; fiatalok voltak és erősek.
– De hogyan találkoztak a szülei?
– Anyám Békéscsabai, és egy nap a háború után a nővérével feljött Pestre. Vásárolni. Apáméknak volt egy üzlete, anyám meg nagyon félt a kocsiutaktól, halála napjáig rettegett autókba ülni, és amikor át kellett volna mennie az úttesten, azt mondta, ő inkább bemegy az üzletbe, körülnéz. Így találkoztak. Apámnak is pusztultak el rokonai, testvérei, de alig-alig beszélt erről. Nemigen tudom, mi minden történt vele, csak azt, hogy ő meg a pesti gettóba került.
– Mi várt önökre Svédországban?
– Borzalom. Anyám azt hitte, lakhatunk a nénikénk rokonánál, de nem így történt. Úgyhogy betettek minket egy lágerbe. A lágerben nagyon sok volt a zsidó menekült, és az emberek belehülyültek abba, hogy lágerből lágerbe. Egyszer elkeveredtem, és úgy találtak rám, hogy fölöttem egy ember lógott, aki felakasztotta magát. Mások székeket akartak egymás fején széttörni… Minket viszonylag hamar elengedtek Göteborgba, Svédország második legnagyobb városába, ahol apám munkát is kapott.
– Milyet?
– Gyári munkás lett, valamiféle golyókat kellett gyártaniuk kerekekbe, aztán felköltöztünk Stockholmba, ahol meg lámpákat szerelt, azután komputereket. Anyám valamikor ügyvéd akart lenni, de a zsidótörvények miatt se ő, se az apám nem tanulhattak tovább.
– A gyerek érzi a szülők fájdalmát?
– Ebben nőttem fel. És abban, hogy az anyám halálosan féltett. Emlékszem, amikor megkaptam a jogosítványomat, mindenhonnan telefonálnom kellett. Egyszer egy fiúval Párizsba mentem autóval, és az első éjszakát avval töltöttük, hogy telefonfülkét kerestünk. Anyámnak nagyon nagy fájdalmai voltak, és én tudtam, nem bírna még valakit elveszíteni.
– És mi történt a nagynénivel?
– Ő beilleszkedett. Jó állást kapott, anyám meg feladta az életét vagy inkább nekem adta, rám tette. Az ötvenes években Svédország még hideg-rideg volt, az emberek magukba zárkóztak, kávézóból, vendéglőből alig egynéhány volt és a fokhagymát is patikában kellett venni. 1956-tól 63-ig anyám másról sem beszélt, csak arról, mennyire gyötri a honvágy, s hogy vissza akar jönni. 1963-ban megtettük, pont akkoriban volt anyámék iskolai találkozója, elment, és avval szembesült, hogy itthon se jó, s a honvágyból az lett, hogy nincsen már neki hon.
– És többé nem is vágyódott?
– Dehogynem, egyfolytában. És vissza is jöttek minden évben. Mint egy libikóka, olyan volt ez a léleknek, ami legjobban akkor érezte magát, amikor anyám fölült egy Budapestre tartó repülőgépre. Hatvanegy éves volt, amikor meghalt. Depresszió, agyrák, agyvérzés. És azóta mindahányszor, amikor egy kis depresszió rám talál, arra gondolok, itt az anyám, itt van bennem.
– Miért pont a színház kezdte el érdekelni?
– Azt hiszem, a színház nekem leginkább arra kellett, hogy tudjak másféle is lenni. Elnézést, elfelejtettem mondani, hogy eredetileg színész szakon végeztem Svédországban. Igen, valószínűleg azért akartam színész lenni, hogy tudjak másféle ember is lenni. Egyfajta analízis volt ez, hosszan tartó, tíz év után untam meg. Talán mert rossz rendezőkhöz és nem túl jó darabokba kerültem. Folyton ágáltam, egy nap az igazgatóm megunta, és azt mondta: ha nem tetszik, hozz egy jó darabot és rendezd meg. Pont abban az évben lettem rendező, amikor anyám meghalt. Furcsa dolog ez, mert anyám délután négy órakor halt meg, én pedig délelőtt írtam alá a szerződést, 1984-ben. De ennek a Mama kerestetikhez semmi köze, hiszen anyám halálakor én már felnőtt voltam.
– Azok a művek izgatják, folyton olyan darabokat választ, amik a mai valóságról szólnak?
– Fontos, hogy a néző, a gyerek azt érezze, a bajaival, a gondolataival nincs egyedül. Vannak, akik úgy segítenek másokon, hogy elmennek a Vöröskereszthez vagy elutaznak Afrikába, esetleg missziós munkákat vállalnak…
– A mai témájú előadások abban segítenek, hogy a gyerekeknek könnyebb legyen a valóság?
– Hogy megértsék, s hogy könnyebben viseljék. Volt egy eset, itt történt Pesten. A mama elkísérte a színházba az osztályt, ahová a lánya járt, és magával hozta a kisfiát is. Megnézte az előadást, aztán kaptam tőle egy köszönő levelet. Merthogy a férje, a gyermekei apja három évvel ezelőtt meghalt, rákban, és azóta mind a hárman be voltak zárkózva, de ez a színházi előadás valamit elindított.
– Önnek születtek gyermekei?
– Egy sem. Lehet, hogy azért, mert ki tudja, miféle családi minden van még bennem. Öt-hat éve operát is rendezek. Tudja, mit figyeltem meg? Azt, hogy a kortárs operákat a gyerekek általában tízéves korukig nagyon kedvelik, kivéve a túlságosan magas szopránhangokat, aztán meg már nehezen tűrik az efféle zenét. Rendeztem olyan operát, aminek a főszereplője két gyerek volt. Két testvér, két kislány, akik valamit hallanak. A szülők sokat sejtetőn beszélgetnek, amiből a kislányok azt hallják ki, hogy kapnak valamit. De mit? És működni kezd a fantázia. Aztán kiderül, hogy az a valami egy kistestvér, egy kisfiú, aki a kislányok számára egyet jelent a borzalommal.
– De milyen a hangzásvilága egy mai témájú svéd gyerekoperának?
– Tik-tak-tik pa-pa-pa-pa-maa! A pesti Kolibri Színház igazgatója Svédországban egy másik rendezésemet is látta, vérbő kortárs gyerekopera. Bár most épp egy felnőttelőadást rendezek és írok is, mert megbízást kaptam egy filmforgatókönyvre. A történet 1956-ban játszódik, egy család Magyarországról Svédországba menekül…
– Milyen időközönként jön Magyarországra?
– Ahogy valamikor a szüleim, én is próbálok évente egyszer. Mert él még az egyik apai nagynéni, meg egy-két unokatestvér… Miután apám meghalt, akkor kezdtem el Magyarországon rendezni. Mintha addig az ország nem az enyém, csak a miénk lett volna. Azelőtt nem volt a fejemben, hogy dolgozni tudnék itt, talán azért, mert Magyarországon én csak óvodába jártam. Amikor van egy kis szabadidőm, elmegyek a Szent István parkba, ha süt a nap, leülök, olvasgatok, nézem a gyerekeket és arra gondolok, egyszer mindenki visszamegy oda, ahonnan elindult.
Scipiades Erzsébet
