Boldog, aki olvassa
A János szerinti evangélium egyik legmegkapóbb s egyben legmélyebb értelmű példabeszéde, a házasságtörő asszony története a bűn és a bűnbocsánat misztériumáról tanít. Történt, hogy az írástudók egy megtévedt feleséget vezettek Jézus elé, és felidézték neki a Mózes adta törvényt, mely szerint az ilyen csalfa nőt meg kell kövezni. „Hát te mit mondasz?” – kérdezték tőle, hogy próbára tegyék. Ha ugyanis azt feleli: az asszonynak halállal kell lakolnia, akkor bepanaszolhatták volna a római helytartónál, mert akkoriban a zsidók már nem végezhettek ki senkit a császár képviselőjének beleegyezése nélkül. Ha viszont azt mondja, meg kell kegyelmezni az asszonynak, akkor azzal vádolhatták volna, hogy megszegi a mózesi törvényt. Ő azonban sem így, sem úgy nem válaszolt, hanem a saját fegyverükkel győzte le a farizeusokat, amikor arra intette őket: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Erre persze mind eloldalogtak, Jézus pedig így szólt a nőhöz: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”
Ha a példabeszédből azt olvassuk ki, hogy lám, Jézus – valamiféle megmagyarázhatatlan nagyvonalúságtól vezetve – ezúttal szemet huny a Szentírásban szinte a legsűrűbben kárhoztatott bűn felett, akkor nem fogjuk megérteni a kereszténység lényegét sem. A „menj, de többé ne vétkezzél” intésnek ugyanis legalább akkora, ha nem nagyobb a jelentősége, mint annak, hogy Isten fia irgalmat gyakorol a bűnös ember felett. A két mondat tehát nem él meg egymás nélkül; mert egy dolog a bűn, és adott esetben más dolog a bűn utóélete. Jézus példája arra int, hogy a megtévedt embernek a bűnbánaton és bűnbocsánaton keresztül mindig, a halála pillanatáig létezik pótvizsga, és akár a legundorítóbb vétkeink megítélése is attól függ, hogy mennyire igyekszünk jó útra térni, és begyógyítani a másokon ejtett sebet.
A keresztények tehát korántsem abban különböznek másoktól, hogy feltétlenül jobb emberek, hogy más vallású vagy hitetlen felebarátaikhoz képest kevesebb bűnt követnek el. Az egyház sem kíván emberfeletti erőfeszítést tőlünk, hiszen amikor a gyónásban fogadalmat teszünk a jövőre, nem azt kell megígérnünk, hogy többé nem követünk el bűnt, hanem – bár ez sem kis dolog – hogy elkerüljük a bűnre vezető alkalmakat. A Krisztust követők közös nevezője, hogy nem önnön eltévelyedéseiket, hanem a megcélzott, de a bűnre hajló emberi természet miatt teljesen sosem elérhető jót teszik meg követendő példának – ilyen értelemben tehát nincs jó keresztény meg rossz keresztény. Mindenki jelző nélküli keresztény, aki a szépre, jóra, igazra törekszik, s ha elbukik, megbánja vétkét, bocsánatért folyamodik Istenhez és embertársához, s az okozott kárt igyekszik jóvátenni.
Itt van mindjárt Péter apostol, ez az egyes helyzetekben pipogya alak, aki amikor menteni kell az irháját, megtagadja mesterét, és Jézus mégis benne látja meg egyháza szegletkövét. Vagy vegyük Júdást, az evangélium legmegvetettebb alakját. A Krisztust hóhérkézre juttató tanítvány neve összeforrt az árulással – némileg igazságtalanul, hiszen ha jól értelmezzük a vele történteket, akár a világtörténelem legnagyobb bűnbánóját is láthatjuk benne. Máté evangéliuma arról tudósít, hogy amikor Júdás szembesült cselekedete következményével, Jézus elítélésével, megbánta tettét, visszavitte a főpapoknak a harminc ezüstöt, és azt mondta: „Vétkeztem; elárultam az igaz vért.” Ezután hazament, és felakasztotta magát.
Hogy kárhozatra vagy üdvösségre jutott-e, nem tudhatjuk; mindenesetre Máté beszámolójában kibontakozik előttünk annak az embernek a képe, aki majdnem tökéletesen eleget tesz az igaz bűnbánat feltételeinek. Megbánja tettét, visszaadja a vétkével szerzett pénzt, majd a lelkifurdalás arra indítja, hogy a legsúlyosabb vezeklést rója ki magára: mivel nem tud együtt létezni bűnének tudatával, eldobja az életét. E végletes penitencia a keresztények fogalmai szerint persze – legyen valaki mégoly kilátástalan helyzetben – a talán már a józan ítélőképességétől is megfosztott ember téves válasza egy mélységes dilemmára. Fonák módon azonban a megtévedt apostolnak még az a hibás döntése is, hogy a kínzó önvád elől öngyilkosságba menekül, a bűnbánat őszinteségére enged következtetni.
Szőnyi Szilárd. a Heti Válasz felelős szerkesztője, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének tagja
