Héthatár
Ez volt az az év, amikor Robert James Fischer hivatalosan is a sakkjáték világbajnoka lett. „A Bobby”, ahogy mi is becézgettük itt, a vasfüggöny mögött kucorogva. Hajdani zseniális honfitársa, Paul Morphy vissza-visszatérő megnevezése – „a sakk (legnagyobb) büszkesége és bánata” – Bobbyra is érvényes. Bobbyra, aki hat-nullokra zúzta le a világbajnokjelölteket, egyetlen döntetlent sem engedélyezett, ami a csodával egyenértékű – a későbbi Karpov-Kaszparov-derbin (de hát ez már kit érdekelt itt, a kelet-európai „civil” szférában) negyven remi volt. Szpasszkijnak, az aktív világbajnoknak két parti előnyt adott. Indulj te egy kínai pingpongvilágbajnok ellen null-tízről, és azután ne engedd ki a maccsból…
És 1972-ben az oroszok nemcsak a sakkvilágbajnoki páros mérkőzést veszítették el, hanem úgy lehet, magát a hidegháborút is. Tudjuk, mennyire esélytelen volt mindenki Reshewskytől Szabóig az orosz sakkhitbizománnyal szemben. Mindenáron és minden eszközzel védték, fontosabb volt nekik, mint Tolsztoj, az orosz balett vagy néhány kisebb tagköztársaság. És nem vették észre, hogy ellátogat hozzájuk egy kis amerikai fiú, aki megtanult oroszul, és aki már kamaszként jobban ismerte a szovjet megnyitáselméletet, mint maguk a névadók. És akin Moszkvában élcelődni lehetett, olyan zsidósnak látszott. És azután 1972-ben minden amatőr rohant reggel az újságért, hogy a legújabb partit otthon végigelemezze. Elemezze? Az ember csak ült dermedten egy-egy lépés előtt, és nem tudta, hogy sajtóhiba-e, amíg Borisz kezet nem nyújtott. Borisz, ha Sztálin él, nem ússza meg a lágert. Így is emigrálnia kellett.
És ami a legszebb – és ezért is kívánunk ennek a hangosodó és nyugtalan lángelmének csöndes végső nyugodalmat -, ő a maga nevében és a saját kontójára vette fel a harcot egy világbirodalom ellen. Reykjavíkban nem USA-SZU-csata volt. És nem az Egyesült Államok győzött. Hanem egy bambának látszó, lebilincselően kedves őrült, aki a 20. században is képes volt mitológiát teremteni. És a mítosz hősei jönnek a semmiből, és dolguk végeztével örökre eltűnnek. Ez történt Bobbyval is, élt még majdnem négy évtizedet, olykor hírek kapták föl a nevét, hazátlan volt, űző és üldözött. De ez már nem ő volt. Ő az utolsó világbajnok volt. Soha le nem győzték. És utána megszűnt a sakk maga is. Jött a haltekintetű Karpov, és jött a számítógép. Ha sakkot akarsz látni, menj ki a Ligetbe. Közeledik a tavasz, és talán meghagynak egy-két asztalt meg öreg platánt, hogy halld a szót: „Játszik, fiatalember? Százas kontrával.”
Alexa Károly, irodalomtörténész
