Nicolas Sarkozy nem felejtette el, hogy választási kampányában miről beszélt a legnagyobb szenvedéllyel. Korábbi belügyminiszteri működéséhez hasonlóan elnökként is igyekszik egyértelműen fogalmazni a bevándorlással kapcsolatban.
Az év közepén kezdődő francia uniós elnökség idején átfogó európai bevándorlási egyezményt kíván tető alá hozni, melynek egyes elemei nemrég kerültek nyilvánosságra. A sors iróniája, hogy először éppen Zapatero baloldali spanyol miniszterelnökkel osztotta meg elképzeléseit, akit egyébként még belügyminiszterként túlzottan liberális bevándorlási politikája miatt élesen bírált. Zapatero nagy egyetértést mutatott, ami persze betudható annak, hogy a kérdés jelentősége az utóbbi hónapokban látványosan megnőtt.
Napjaink európai választási kampányaiban slágertéma a bevándorlás kérdése. A nyugati jóléti társadalmakban az 1960-as, 70-es évek óta egyre nagyobb számban élő vendégmunkásokat később számos illegális bevándorló követte, akiket integrálni sem a multikulturalitást zászlajára tűző baloldalnak, sem az idegeneket bizalmatlanul méregető konzervatívoknak nem sikerült. Mostanra oda jutottunk, hogy még a politikai fősodor azon pártjai is, amelyeknek politikai elvei nagy nyitottságról és toleranciáról szólnak, kampányaikban reálisabban kezelik az idegenek ügyét, rosszabb esetben pedig cinikus hangulatkeltésbe kezdenek. Így történt ez nálunk is a 2002-es választási kampány legelején, mint utóbb megtudhattuk, a mostani miniszterelnök écája alapján.
Ha az akkor prognosztizált 23 millió román nem is, de G. Pistike – úgy is, mint „román” – megérkezett a Blaha Lujza térre, rövid pengéjű késével nem kis riadalmat okozva az ország közvéleményének. De jutott a román állampolgárságú bűnözőkből jó néhány Olaszországba is, ahol egy táskájáért agyonvert nő esete nyomán olyan akció indult az illegális bevándorlók ellen, hogy annak keménységét már az Európai Bizottság is szóvá tette, arra figyelmeztetve, hogy elvégre is, Románia uniós tagország. Nemrég egy müncheni metrómegálló biztonsági kamerája rögzítette azt a jelenetet, amint néhány „bevándorló hátterű” (ez a politikailag korrekt megfogalmazás) fiatal minden apropó nélkül véresre ver egy békés német nyugdíjast. A fenti ügyek mind kiválóan alkalmasak arra, hogy érzelmileg felkorbácsolják a közvéleményt, teret adjanak a kemény szavaknak, melyeket azonban a legritkább esetben követ átgondolt cselekvés.
Az egyre irracionálisabbá váló megközelítés nem könnyíti meg azok helyzetét, akik a demográfiai folyamatokra, a gazdaság igényeire, a kulturális környezetre és a társadalmi összefüggésekre is tekintettel lévő európai bevándorlási politikában reménykednek. Egyelőre csupán szerencse dolga, hogy ki maradhat az „ígéret földjén”. Olaszország például még a kiutasítási akció előtt 520 ezer albánt, marokkóit és románt látott el papírokkal, Spanyolország 700 ezer észak-afrikai és dél-amerikai jelenlétét legalizálta, a franciáknál viszont csupán hatezer bevándorlónak lett maradása. Baloldali kormányok egyébként általában nagyvonalúbbak, mivel – amint a németországi törökök esete is mutatja – a „bevándorló hátterű” választópolgárok nagy többségben balra húznak.
A következő ötven évre vonatkozó demográfiai, munkaerő-piaci előrejelzések nyomán Sarkozy jól gondolja, hogy most lenne itt az idő a bevándorlás hosszú távú szabályait európai távlatokban rendezni. Mint közismert, a francia elnök a kérdés magántermészetű megoldásában sem tétlenkedik. Ha minden igaz, a Grande Nation magyar-görögzsidó származású első embere nőül veszi az olasz bevándorló Carla Brunit, az integrációnak tehát minden szinten van tere Franciaországban. Miközben a frigyhez sok boldogságot kívánunk, reméljük, hogy az európai menekültügy és bevándorláspolitika előmozdításában is a szerencse kíséri az elnök kezdeményezését.
Prőhle Gergely, vilag@hetivalasz.hu
8. évfolyam 5. szám, 2008.01.31
